/ by /   Interjúk-szakcikkek / 0 comments

Jeffrey Bernard

Jeffrey Bernard – egy hírhedt turf-krónikás élete

Írta: David Ashforth, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

1970. október 3-án a The Sporting Life című brit lóverseny szaklap egy zseniális újságírót emelt soraiba. Ekkor jelent meg Jeffrey Bernard első cikke, és egy éven át írásai teljesen új színt vittek az addig megszokott tudósítások, riportok és hírek közé. Csupán egy éven át, mert tizenkét hónap elteltével kitették a szűrét a szerkesztőségből. Olyan hangnemben írt a lóversenyről, mint addig és azóta senki. Sértődötten, tiszteletlenül, mintha egy utolsó pennyjét is elvesztő, rossz fogadó lett volna. Nem kímélte a szakma szereplőit sem. Kíméletlenül kritizálta a kisebb-nagyobb szélhámosságokba keveredő trénereket és lovasokat, azokat főként, akik túl sokat képzeltek magukról. Megjelent sorai között a lóverseny egy másik árnyoldala is, amelyről szakértőként és mindig szívesen értekezett. Ez nem volt más, mint a gyönyörű nők, az ivás és a szerencsejáték. Cikkei nem minden alkalommal ütötték meg a legmagasabb szakmai színvonalat, de kétségtelenül nagyon mulatságosak voltak.

Jeffrey Bernard 1932-ben született Londonban. Apja ismert építészmérnök volt, édesanyja népszerű operaénekes. Oliver bátyja költő lett, Bruce fotóművész. A legkisebb fiú Jerry néven született, de neki ez nem tetszett, és kora gyermekkorától Jeffrey-ként ismerte őt mindenki. A jó nevű Pangbourne College-ban kezdte meg középiskolai tanulmányait. A brit arisztokrácia és a felső középosztály küldte fiait a bentlakásos intézménybe, amely tengerésztiszti kadétiskola volt, és egyenes út vezetett onnan a híres Britannia Royal Naval College-ba, Dartmouth-ba. Jeffrey azonban nem tudott beilleszkedni a közösségbe, és tizenhat esztendős korában eltanácsolták az iskolából. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy 1948-ban egy barátjával Goodwoodba szökött, ahol jelentős összeggel megjátszották a Dramatic nevű lovat. Ezzel még talán nem is lett volna probléma, de a pénzt az iskola titkárságáról lopták. Igen jelentős, de máig ismeretlen összeg, 150 tanuló 237 heti apanázsa vándorolt a bukmékerek zsebébe. A botrányt elkerülték, de az igazgató rövid levélben értesítette a szülőket: „fiuk pszichológiailag alkalmatlan a panbourne-i életre és nevelésre”.
Jeffrey nem tehetett mást, visszaköltözött Londonba, de onnantól kezdve kicsúszott a lába alól a talaj, soha nem talált megnyugvást. Belecsöppent a Soho forgatagába, és megismerkedett az alkohol és a test örömeivel. Különböző munkákból tartotta fent magát, amelyek természetesen köszönőviszonyban sem voltak neveltetésével és családi hátterével. Volt bokszoló, kőműves segéd, mosogató, szénbányász, modell, hintáslegény a vidámparkban és díszletező az Old Vic-ben, de onnan eltanácsolták, mert állandóan részeg volt. Innen Franciaországba sodorta az élet, ahol belekóstolt a szórakoztató iparba is, új munkakörében a párizsi Folies Bergère-ben a táncosnők mellbimbójára ragasztott csillagokat. Mivel rendkívül jóképű fiatalember volt, keresetét gyakran egészítették ki kisebb-nagyobb ajándékok és soha vissza nem térítendő kölcsönök, amelyeket tehetős idősebb hölgyektől kapott. Voltak, akik azt állították, hogy idősebb uraktól is, de ezt Jeffrey egész életében következetesen és a leghatározottabban tagadta. A megnyerő személyiségű, sármos fiatalember nagyvilági életet élt, és rengeteg híres barátra tett szert. Állandó ivócimborája volt Francis Bacon és Lucien Freud festők, Dylan Thomas író-költő, Peter Cook, Tony Hancock és Sir John Hurt, színművészek, és egy alkalommal még Marlene Dietrich is. Az ötvenes években megnősült, de hamar elvált. Második felesége, Jackie Ellis tanácsára fotózni kezdett, és volt is hozzá érzéke, mert 1962-ben megbízást kapott egy Soho Night and Day (A Soho éjjel és nappal) című fotóalbum elkészítésére. A feladattal együtt száz font előleg is járt, amelyet Bernard tíz pörgetés alatt elveszített a rulettasztal mellett. Felesége végül ismét elhagyta, ezért öngyilkosságot kísérelt meg. Nem az elsőt élete során. Barátai számtalan alkalommal kisegítették, és a szárnyuk alá vették. Ezt nem mindig hálálta meg. Pontosabban soha. A kapott kölcsönöket nem adta meg, és elcsábította Peter Cook feleségét.
1964-ben kapta első újságírói állását a Queen magazinnál, ahol a lóverseny rovatot bízták rá. Ott sem volt sokáig maradása. Egy alkalommal azt a megbízatást kapta, hogy készítsen interjút a kor híres tipszterével Ras Prince Monoluluval. A „herceg” az 1920-as évektől fogva ismert alakja volt a brit lóversenyzésnek, és valóságos intézménnyé nőtte ki magát. A tarkabarka ruháiról ismert, harsány embert azonnal észre lehetett venni a versenytéren. Azt állította magáról, hogy az abesszin (ma Etiópia) falasa törzs királya, de valójában St. Croix-ban született Dán Nyugat-Indiában (ma Amerikai Virgin-szigetek), és Peter Carl McKay volt a neve. Igaz, szülei versenyló tenyésztéssel és futtatással foglalkoztak a karibi államban. Prince Monolulu éppen kórházban feküdt. Bernard meglátogatta, és az interjú előtt egy szem csokoládé-eper ízű bonbont tett a nyolcvan éves férfi szájába, aki félrenyelt, és megfulladt. A brit krónikások feljegyezték azt a bizarr részletet is, hogy az édesség márkája Black Magic volt.

1966-ban Bernard ismét megnősült. Ebből az évből az maradt emlékezetes, hogy újdonsült arájától kölcsönkért száz fontot és meg sem állt vele Epsomig. A derbyben eredetileg az 5/1-hez adott Charlottownt, a Lady Zia Wernher néven is ismert, Anasztázia Mihajlovna grófnő, I. Miklós cár dédunokájának lovát akarta játszani, de útközben meggondolta magát és Sodiumra tette fel az összeget. Pedig jó volt az eredeti ötlet. Charlottown az ausztrál Scobie Breasley-vel nyergében fényes sikert aratott.
Később úgy tűnt, Jeffrey Bernard sorsa kezd jóra fordulni. A Town magazintól is rendszeresen kapott munkát, sőt, exkluzív interjút bíztak rá. A Dorchester Hotelben a kor díváját, Raquel Welch-et kellett meginterjúvolnia. Ez a küldetés sem ment zökkenőmentesen, mert a csélcsap zsurnaliszta figyelmét annyira lekötötte a művésznő dekoltázsa, hogy a teát ráöntötte a szendvicsére. Történhetett volna azonban nagyobb baleset is. 1971-ben az ascoti mítingen Bernard lehányta Erzsébet anyakirályné cipőjét.

A Sporting Life-állás új fejezetet nyitott Bernard életében, a nagyközönség ekkor ismerte meg a nevét. A pályákon a rajongói lépten-nyomon meghívták egy italra, amit szinte sohasem utasított vissza. Egy ilyen versenynap után ébredt egy huntingdoni szállodában, egy ágyban Barry Brogan zsokéval és egy ismeretlen nővel. Az újságíró maga sem emlékezett rá, mi történt pontosan, de a pálya igazgatója diszkréten megkérte rá, hogy ne tegye be a lábát többé a versenytérre annak érdekében, hogy az előző napi incidens ne ismétlődhessenek meg ismét. A szüntelen dorbézolás és élvhajhászat nem hagyott alább. Egy cikkében nem átallotta leírni: „Szeretném megkérni azt a férjes hölgyet, aki nem a férjével volt Lingfieldben, hanem a szeretőjével, amikor én is közelebbről megismerkedtem vele, hogy jelentkezzen a szerkesztőségnél. Szívesen megismételném a múltkori mutatványt.”

A chesteri pálya volt a kedvence. Azt szerette volna, ha hamvait ott szórják szét halála után. Newmarketet nem kedvelte, mert ahogy írta „Itt mindig rájövök, hogy a legcsinosabb és legkönnyebb vérű hajadonok az idomárokat és a milliomosokat részesítik előnyben velem szemben. Ráadásul a szállás pocsék. Szerintem Fred Archer azért lőtte fejbe magát, mert máshogy nem tudta volna felhívni a figyelmet a Rutland Hotelben folyó hitványságra, amelyet van képük kiszolgálásnak nevezni.” Gyakran fogadott, és általában sikertelenül. Egy brightoni bukmékernél egyszer megfogadta, hogy a Miss World győztesének 91.5 centiméter lesz a mellbősége. A buki 5/2-höz adta az esélyt. Vesztére, mert Bernard nyert. Gyakran mondogatta: „Szeretnék arra fogadni, hogy hány vesztes fogadásom lesz, míg végre megnyerek egyet.”

Kedvencei Fred Winter és Lester Piggott voltak. Egy alkalommal ezt írta a közismerten magának való, mogorva és barátságtalan Piggottról: „Milyen ember Lester? Pont olyan, mint amilyen az 50 millió másik ebben az országban, akivel esze ágában sincs szóba állni.” Egyszer Piggott felajánlotta Bernardnak, hogy repülőjén elviszi Newmarketből Newburybe. Az újságíróval madarat lehetett volna fogatni, mindenkinek elmesélte, micsoda megtiszteltetésben volt része. Pár nap múlva kapott egy harmincöt fontról szóló számlát a zsokétól. Amikor Winternél járt Lambournban, a tréner megmutatta neki a lovait. Az elragadtatott Bernard ekkor így szólt: – Olyan gyönyörűek és egészségesek a lovai! – mondta. Hamar jött a válasz: – Igen. Nem azzal töltik az éjszakát, hogy kártyáznak és vodkát vedelnek.

Az ivás volt Bernard legnagyobb gyengesége. A Sporting Life-ban gyakran ezzel a közleménnyel jelent meg a rovata: „Jeffrey Bernard betegsége miatt ma nem közlünk tőle írást.” Akkor váltak el útjaik, amikor egy díszvacsorán beszédet kellett volna tartania, de miután szólásra emelkedett, megtántorodott és arccal beleesett a levesestányérba. Az est fáradalmait a fogadásnak helyszínt adó szálloda halljában pihente ki az egyik kanapén. Eddigre már napi két palack whisky volt az adagja.

Harmadik felesége rábeszélte ugyan, hogy menjen elvonókúrára, de az sem segített. 1973-ban elhagyta harmadik felesége is, és ennek hatására két évig nem nyúlt a pohárhoz. Írni kezdett a New Statesman című lapba. és felkérést kapott egy kiadótól, hogy írja meg memoárját. Ebből rögtön tréfát csinált, mert a következő apróhirdetést adta fel: „Megbízást kaptam életrajzom megírására. Ezúton kérem a tisztelt olvasókat, hogy aki tudja mit csináltam 1960 és 1974 között, jelentkezzen az alábbi elérhetőségemen.” A könyv soha nem készült el. Colonal Mad (Őrült ezredes) néven publikált a Private Eye-ban is. Egy alkalommal ezt írta: „Hamarosan felszámolják a lambourni tréningközpontot, a világ legnagyobb őrültek házát, elkerülendő az egész nemzetet megszégyenítő féktelen ivászatot és a legerkölcstelenebb kicsapongásokat, köztük a helyi idomárok kedvenc elfoglaltságát a feleség-cserét.”

1978-tól dolgozott a Daily Express-nek is, és ismét, immár negyedszer, megnősült. A lapban rovatot indított Low Life (Züllött élet) címen. Az itt megjelent írásaiat kortársai „folytatásos búcsúleveleknek” nevezték. Ekkor költözött Lambourn közelébe a Crane Farmra. Azt találta a legjobb megoldásnak, hogy több nem ül volán mögé, mert attól tartott, hogy valakiben kárt tesz. Úgy oldotta meg a fuvart minden nap a lambourni Queen’s Arms fogadóból, hogy reggel feladott a maga nevére egy levelet, és amikor a postás elindult a délutáni körre, bekéredzkedett mellé a kocsiba, mert biztos lehetett benne, hogy az ő tanyáját is útba kell ejteni. 1980-ban elhagyta negyedik felesége is.

Az évtizedeken át tartó ivás nyomot hagyott a férfin. Cukorbetegséget és hasnyálmirigy gyulladást kapott. 1982-ben ezt írta: „Amikor ma reggel csöngettek, egész biztos voltam benne, hogy a kaszás jött értem, de szerencsére csak a tejesember volt az.” Ekkor már ismét Londonban élt. 1983-ban egy nagyobb társasággal Barbados-ra utazott. Barátaival betértek egy bárba, ahol a pultos Bernard felé fordult és mindenki legnagyobb csodálkozására ezt kérdezte Bernardtól: – A szokásosat, uram? Ebben az időben még ötvenes éveiben járó, jó megjelenésű férfinek számított, csak a barátai tudtak egészségügyi problémáiról. Londoni lakásának ajtaján ez a felirat szerepelt: Fiatal Hölgyek Portland Street-i Akadémiája.

Keith Waterhouse színdarabot írt Bernard életéről, amelyet nagy sikerrel játszottak Londonban. Peter O’Toole személyesítette meg az újságírót. A darab Bernard törzskocsmájában a Coach and Horses-ban játszódik.

Az 1980-as években meggyűlt a baja a törvénnyel, egész pontosan az adóhatósággal. Rábizonyították az illegális szerencsejáték szervezés vádját, és komoly pénzbírsággal sújtották. Jellemző, hogy az ügyében nyomozó rendőrök annyira megkedvelték, hogy meghívták a karácsonyi ünnepségükre, amit Bernard a legnagyobb örömmel elfogadott. 1994-ben amputálni kellett az egyik lábát, de még ez sem gátolta meg abban, hogy olyan életet éljen, mint előtte. Hatvanöt esztendős korában érte a halál londoni otthonában 1997 szeptemberében.