PÉCSI ISTVÁN egész életét elkíséri a lóverseny. Amatőrként versenyzett is, a hangját pedig minden lóversenyrajongó ismeri, hiszen amíg ki nem nevezték a Kincsem Nemzeti Kft. ügyvezetőjének, marketingfeladatai mellett a magyar futamokat közvetítette. Azt mondja, ősrobbanás előtt áll a hazai lóversenyzés.
– Ismerős mondás, hogy magyar ember lóra termett, de ehhez képest a magyarok korántsem lovagolnak annyit, mint amúgy erre lehetőségük nyílik. Mi a helyzet a lóversenylelátóval, oda felül a magyar?
– Ez a kérdés kicsit olyan, hogy jobban szeretünk-e sportolni, mint sportot nézni. Éppen mostanában olvastam egy tanulmányt, amiben azt írták, hogy a labdát se rúgják annyian, mint ahányan focimeccset néznek. Egykor Magyarországon társadalmi eseménynek számított kilátogatni egy lóversenyre, ma ezt a szerepet főként a labdarúgás tölti be. Másrészt, ha elvonatkoztatunk a lóversenytől, Magyarországon egyre több a hobbilovas, olyan, aki nem csupán kedvtelésből ül fel a lóra, hanem azért, mert a mozgás, a lóval való törődés kezd az életformájává válni. S hogy a lóverseny lelátóira termett-e a magyar? Inkább úgy mondanám, hogy hasznos időtöltésre, szórakozásra.
– A lóversenyzés hazai lehetőségeiről jó húsz évvel ezelőtt is beszélgettünk már, és akkor azt mondta, hogy a minőségi lóversenyekhez szükség lenne társadalmi, gazdasági elitre, erős vagy legalábbis erősödő középosztályra, tenyésztőkre, futtatókra és közönségre. Hogyan állunk ma ezen a téren?
– Az ezredforduló óta nagy fejlődésen ment keresztül az amúgy akkor sem gyönge magyar lósport. A változás leginkább a szemléletváltásban, az állami szerepvállalásban, a közönség hozzáállásában, a média figyelmében mérhető; és mert mára ismét bizonyossá vált, hogy a lóversenyzés, ahogyan a XIX. században, megfelelő szabályok és garanciák mellett képes eltartani önmagát.
– Ezt mondta is, amikor 2014 októberében kinevezték a Kincsem Nemzeti Kft., a Magyar Lóversenyfogadást-szervező Kft. ügyvezetőjévé: több változásra lehet számítani, de arra biztosan, hogy megfiatalítja a lóversenyek közönségét, és eléri, hogy a lóversenyzés önálló lábra álljon. Hogyan halad?
– A fiatalítással jobban állunk, a generációváltás megtörtént. Köszönhető ez annak is, hogy használjuk a modern telekommunikációs eszközöket és felületeket, a közösségi médiát, másrészt sikeresek a kísérő rendezvényeink. A legutóbbi Ügetőszilveszterre húszezren látogattak ki, kétszer annyian, mint öt évvel korábban. A fiatal, a 25–40 éves korosztály megkedvelte a gasztronómiával egybekötött Food Truck Show rendezvényeit is. A derbiken pedig divat lett a hívószó: egyre többen öltöznek elegáns ruhába, a nők egyedi kalapot viselnek, ahogyan az egykor szokás volt, s az Angol Derbyben vagy a Royal Ascoton ma is hagyomány. Mindez azt mutatja, hogy igény lett és van a lóversenyzésre. Ami viszont az önálló lábra állást illeti: azt gondoltam, ez hamarabb bekövetkezik, de ehhez szükségünk van még egy kis időre. Ebben a munkában nagy szerepet kap a Szerencsejáték Zrt. A lottózókban már kapható a Kincsem+ TUTI gépi játék, naponta komoly nyerési lehetőséggel. A fő cél, hogy a hazai lóversenyekre is lehessen fogadni a lottózókban. Ez, ha úgy tetszik, küldetésünk fontos része, mert a lóversenyzés működtetését mindig is a fogadásokból származó bevétel biztosította. A Kincsem Nemzeti Lovas Program is megfogalmazza: a lóversenyzést lóversenyfogadásból kell működtetni. Ennek megfelelően komoly fogadási kínálatot alakítottunk ki: a hazai és a nemzetközi futamokkal ez évente 12 ezer versenyt jelent, ami nem kevés, ez visszaadhatja a hazai lóversenyzés és -fogadás rangját.
– Miért, ez eltűnt vagy megkopott volna?
– A XX. század második felében bizonyosan. A Kádár-korszakban engedték ugyan a fogadást, és még társadalmi igény is volt rá, de a rendszerváltás az „erről rosszat vagy semmit” állapotban találta a lóversenyzést. A fogadás mintha valamiféle bűnös cselekedet lett volna, de legalábbis veszélyes, mint a kaszinó, ahol elúszhat az ember vagyona, amitől családok mehetnek tönkre. A Lovi sokszor az ügyeskedők világaként jelent meg, miközben ez tiszta játék, a bevétel az utolsó forintig visszakerül a lóversenykultúrába. És olykor még az sem volt világos, hogy mi is a lóversenyzés: szerencsejáték vagy sport, miközben nagyon komoly sportteljesítményt igényel lótól, zsokétól és hajtótól, ember és állat egész évben tréningben tartja magát, különben nincs eredmény.
– Miközben mindennek az alapja a versenyló. Ezen a területen hogyan állunk mi, magyarok?
– Szerencsére jól, még akkor is, ha csak ötvenévente születik egy-egy igazán világhírű kanca vagy mén. Kincsem 1874-ben Tápiószentmártonban született; Imperiál 1960-ban Kisbéren, napjainkban pedig Esti Fény nevét kell megemlítenünk a Bábolnai Nemzeti Ménesbirtok dióspusztai tenyészetéből. De ebbe a sorba illeszkedik Overdose is, jóllehet ez az angol telivér az Egyesült Királyságban született 2005-ben, ám tulajdonosa és trénere révén mégis mindenütt magyar versenylóként ismert. Bár a ló esetében fontos, hol született, milyen felmenőktől, mégis az számít, melyik országban van tréningben. És noha az egyik fő célunk közé tartozik, hogy támogassuk a minőségi hazai lótenyésztést, be kell látnunk, a magyarországi éghajlat miatt nem egyszerű felvenni a ritmust Írországgal vagy Angliával. Ami ugyanis náluk természetes legelő, eső és pára, azt mi sokszor öntözéssel sem tudjuk pótolni. Nyugat-Európából ráadásul egészen megfizethető áron lehet kiváló versenylovakat vásárolni. S ha már a lóállománynál tartunk, ebben is sokat fejlődtünk. Folyamatosan érkeznek a fiatal lovak az árverésekről. Galoppon idén 156 kétéves lovunk van, tréningben pedig 492 ló áll. Ez nagyon magas szám, ami azt mutatja, hogy az elmúlt évek befektetett munkája kezd beérni. És mégis azt mondom, hogy még mindig az ősrobbanás előtti időket éljük.
– Mert mi kell az ősrobbanáshoz?
– Az, hogy a top száz magyar gazdasági elit valamelyik tagja megjelenjen a lóversenyzésben. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez szerte a világon lökésszerű változásokat eredményez.
– Tudna példát mondani?
– A magyar lóversenysport azért volt híres a XIX. század második felében, mert – amikor Kincsem futott – legalább annyi tehetős ember vett benne részt, mint Angliában. A lóversenyzést ma is a pénz mozgatja. Franciaországban például egy olajállam, Katar szponzorálja a legjelentősebb versenyeiket és a Prix de l’Arc de Triomphe-ot, Európa legnagyobb versenyét. Az uralkodó család tagjai a lósport megszállottjai, horribilis mennyiségű pénzt áldoznak rá. Az angoloknál pedig maga a királynő az egyik legnagyobb és legismertebb futtató. Futtatóként már nálunk is megjelentek a gazdasági élet, a társadalmi elit szereplői, mert rájöttek arra, hogy versenylovat tartani presztízs, a ló versenyeire járni jó dolog, divatos szóval trendi. De az áttörés ezen a téren még várat magára, arról nem is szólva, hogy a legnagyobb kihívást nálunk is a munkaerőhiány jelenti.
– Ki hiányzik?
– Lovászok, trénerek, zsokék, hajtók. Éppen ezért már az idei üzleti tervben jelentős összeget különítettünk el életpályamodellre. A célunk az, hogy a versenylóval foglalkozó szakemberek legalább a magyar átlagkeresetet hazavihessék. Arra ugyanis nem építhetünk, hogy az emberek szeretetből, rajongásból dolgozzanak megszállottként. Miközben ez nem könnyű szakma. A lóval esőben, fagyban, hőségben, télen-nyáron foglalkozni kell. Mi pedig, ha azt szeretnénk, hogy hosszú távon rendezzünk színvonalas versenyeket, ahhoz minőségi alapokra, jól megfizetett szakemberekre van szükség. Itthon, és nem Nyugat-Európában.
– Talán érdekeltté lehetne tenni őket, elvégre nem kevés pénz jár egy-egy győzelemért.
– Jól mondja. Mi sem szociális juttatásra gondolunk, az ösztönzőrendszert versenydíjhoz kötnénk. A lósport mindig a minőséget jutalmazza. De a terveink között van az is, hogy a Kincsem Parkot olyan élményközponttá alakítsuk át, ahol az iskolások kihelyezett tanóra keretében ismerhetnék meg a lóversenysport történetét; tanistállóban tanulmányozhatnák, hogyan kell lovat tartani, bánni a lóval. Önálló pályát építünk az agárversenyeknek, mert kiderült, hogy az emberek – talán mert többen tartanak kutyát, mint lovat – szeretik az agárfutamokat. Az életemben gyerekként jelen volt az agárfuttatás, édesapám az 1970-es években szervezett profi agárversenyt, de ezt az akkori rendszer nem támogatta. Azt is el szeretném érni – erről a közeljövőben két nemzetközi konferencián is beszélni fogok –, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a lóversenyzést vegye fel az olimpia játékok közé, elvégre az ókorban oda is tartozott.