/ by /   A nap híre, Interjúk-szakcikkek / 0 comments

A játékos idomár

Írta: Lewis Porteous, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Elöljáróban annyit szeretnénk megjegyezni, hogy az Egyesült Királyságban nem tiltják a szabályok, hogy egy idomár saját lovára fogadást kössön. Jelen írás csupán egy történetet mesél el, ma már ismert tényeken alapul, és semmilyen formában nem tükrözi a szerző, a fordító, a szerkesztő és az írást megjelentető médium történettel kapcsolatos véleményét és álláspontját.

A fogadási manőverek dokumentálása mindig nehéz feladat, főleg úgy, hogy az abban résztvevők többségének fogalma sincs, hogy részt vállaltak az ügyben. Így történt ez Albert Davison, neves idomár esetében is, aki sikerei legjavát az 1970-es és 1980-as években érte el. Mr. Davisont a brit lóversenyzés történetének egyik legcsavarosabb eszű idomárjának szokás nevezni, megítélése a mai napig megosztja a turf-társadalmat. Van, aki semmi kivetnivalót nem lát cselekedeteiben, és természetesen olyanok is akadnak szép számmal, akik minden hájjal megkent gazembernek, szélhámosnak titulálják. A mester ugyanis megrögzött szerencsejátékos volt, és az idomítási díjon, a versenydíjakon kívül a bukmékerektől bezsebelhető pénzre is számított, sőt, egyesek szerint az hozta jövedelme legjavát. Ma már tudjuk, ebben legfőbb eszköze a teljes titoktartás volt. Alkalmazottait és tulajdonosait folyamatosan orránál fogva vezette, istállójából soha nem ment ki semmilyen érdemi információ a lovakról. Természetesen egymaga nem tudott volna működtetni egy ehhez hasonló műveletet, ezért volt egy belső bizalmi embere, Taffy Maiden, aki vakon engedelmeskedett munkaadója minden parancsának, és olyan hűséges volt hozzá, mint egy jó vadászkutya.

Albert Davison

Az öreg barát így emlékszik vissza Davisonra: – 1968-tól kezdve tizenhat évig dolgoztunk együtt, és fél szavakból megértettük egymást már az első perctől. Valószínűleg ezért is fogadott a bizalmába. Nagyon okos ember volt, és remekül értett a lovakhoz, főleg a rossz lábú lovakhoz. Végtelen türelemmel ápolta a sérült lábakat, és ha azt gondolta, valamelyik sérült idomítottjának esélye van versenyt nyerni, akár két évet is képes volt várni a megfelelő alkalomra és futamra. Csak két embernek engedte meg, hogy gyors munkát menjen a lovaival. Én voltam az egyik. Rendszeresen, szinte minden nap előfordult, hogy engem és a másik fiút félrehívott, és megbízott valamilyen istállómunkával. Megvártuk, amíg a többiek felnyergelnek és ledolgozzák a lovaikat. A munka végeztével elküldte a többi lovast valamilyen indokkal. Az egyik kedvence az volt, hogy kiszabadultak a tehenei a közelben álló karámból, és keressék meg őket.

Elszabadult tehenek

Ekkor közölte velünk, hogy melyik lovat hozzuk ki, és sohasem mulasztotta a lelkünkre kötni, hogy a többieknek egy szót se szóljunk minderről. Ha meg akarta játszani valamelyik lovát, senkit, még a tulajdonosokat sem engedte az istálló közelébe a zárógalopp napján. Ebben mindig nagyon következetes volt. Soha egyetlen zsokénak sem engedte meg, hogy munkában nála lovagoljon, és messziről kerülte az újságírókat, és soha nem adott interjút, csak ha már végképp nem tudta elkerülni. Addig merészkedett, hogy a nála álló lovakat rendszeresen csak az utolsó pillanatban jelentette tréninglistára, és ezért nem egyszer meggyűlt a baja a Jockey Clubbal. Ma már szinte hihetetlen, de istállószemélyzet nem ismerte a lovak nevét. Mr. Davison csak úgy beszélt róluk, hogy „az a hókás herélt”, vagy „az a kis sárga kanca”. Azt mondogatta, hogy senkinek semmi köze sincs hozzá, hogy milyen lovakat idomít. A versenypályán majd úgyis meglátják. Ott éltünk Caterhamben (Surrey grófság, Londontól 30 kilométerre délre) nagy magányunkban, és valóban szinte senki sem tudta, hogy mi folyik a tréningtelepen. A fogadási manőverei azonban nem maradhattak titokban, egy idő után a bukik megismerték a mestert, és nem mondhatnám, hogy szoros barátság fűzte őket egymáshoz.

Davison-féle modus operadni elengedhetetlen része volt a szigorú titoktartás, és hogy eladóversenyben vagy tanulóversenyekben indította lovait. Külön kedvelte azt a felállást, amikor egy napon ugyanabban a futamban két telivért indított.
Ray Goldstein egykori lovas így eleveníti fel a régen történt eseményeket: – Tudtam, hogy Albert készül valamire, mert közvetlenül a futam előtt csak azt az egyetlen idomári utasítást adta, hogy a gátakat a pálya legkülső részén ugorjam meg, a kanyaroknál pedig menjek vissza a belső nyomsávba. A lovamat 30/1-hez adták a bukmékerek. Természetesen nyertem, de amikor megkérdeztem miért kaptam ezt az utasítást, kitérő választ adott, egyből kifizetett és megveregette a vállamat. Később kiderült, még aznap hajnalban körbejárta a pályát, és megpiszkálta az ugrásokat a pálya szélén. A lovamnak elég volt csak éppen hozzáérnie, és máris eldőlt a külső elem. Semmit nem bízott a véletlenre.

Ray Goldstein

Davison sokáig kihasználta azt a kiskaput is a szabályzatban, amely lehetővé tette, hogy csupán a verseny előtt néhány órával nevezze meg lovasát. A programban így nem szerepelt a zsoké neve. Egy folkestone-i tanulóversenyben történt, hogy csak annyit lehetett tudni, hogy egy 3.5 kilogramm engedménnyel rendelkező apprentisz lovagol majd neki. A futam előtt pár perccel megjelent az ifjú Lester Piggott a jártatóban, és természetesen fényes sikert aratott, szó szerint csengő aranyakra váltva az idomár cselszövéseit.

Lester Leicesterben

Albert Davison leghíresebb húzása 1978-ban történt Leicesterben. December 18-án két lovát is beíratta a Christmas Opportunity Selling Handicap Hurdle elnevezésű eladó gátversenybe, és természetesen mindkettőt lovas nélkül. A jobb esélyűnek tartott lónak Minigold, a másiknak Great Things volt a neve. Ez utóbbi egy ötéves, nagy termetű telivér volt, aki közismerten lábproblémákkal küszködött, és azelőtti hat versenyéből kettőben feltartották, négy alkalommal pedig tizediknél rosszabb helyezést ért el. A legutóbbi fiaskó hat nappal korábban történt Plumptonban. A verseny előtti napon Davison felhívta kollégáját, Josh Giffordot, és megkérdezte, kölcsönadná-e neki két lovastanulóját. Gifford gyanútlanul kötélnek állt annak ellenére, hogy semmilyen információt nem kapott arról, hol lovagolnak majd a fiúk. A két apprentiszt közvetítők útján értesítették, hogy Leicesterbe kell utazniuk.
Rowe, aki ma sikeres idomár mosolyogva emlékszik vissza az eseményre. – Akkor találkoztam életemben először Alberttel, amikor kiléptem a mázsaházból és elindultam a jártató felé. Összetalálkozott a pillantásunk, és magához intett. Amikor odaléptem hozzá, megkérdezte: – Hányat nyertél eddig, fiacskám? – Kilencet, uram – feleltem. – És mennyit nyert a másik? Az a Chris? – Azt hiszem négyet – mondtam. – Rendben, akkor te ülsz Great Things-re, és mondd meg a másiknak, hogy az övé Minigold – válaszolta. – Erre kissé mérges lettem, mert tudtam, hogy milyen rossz eredményei vannak a lónak, és még dühöngtem is magamban, amiért egy ilyen rossz lovaglásért Leicesterig kellett jönnöm. Nem tehettem azonban már semmit, és mire észbe kaptam, Albertnek nyomát sem láttam. Álltunk Chris-szel a jártatóban, elmondtam neki, hogy Minigoldot üli, azonban az idomárnak, a tulajdonosoknak, de még a lovaknak a nyomát sem láttuk. Amikor megkongatták a harangot, és a többieket elkezdték nyeregbe dobni akkor érkeztek meg a lovaink, de Albertet még mindig sehol sem láttuk. Sétálok kifelé a pályára, egyszer csak elkapja valaki a lábamat. Ő volt az. Csak ennyit mondott: – A szemem elé ne merj többé kerülni, ha nem nyersz! Gondoltam, ezt örömmel teljesítem, már csak azért is, mert mire kiértünk a starthoz és az indító felemelte a zászlaját, tejfölszerű köd ereszkedett a tájra. Megkérdeztem Chris-sztől, hogy neki mint mondott Albert. Azt felelte, hogy helyből menjen komoly tempót, egészen addig, amíg a ló bírja. Elindult a mezőny, és a köd egyre sűrűbb lett. Chris nekilódult, a többiek utána. A táv felénél járhattunk már, és senkit sem láttam magam előtt, de mögöttem sem. Fogalmam sem volt hányadik vagyok. Ötödik, tizedik, vagy tizenötödik? Great Things egy grammot nem húzott, kedvetlenül galoppozott és hangosan fújtatott. Gondoltam magamban, nem látom többé Albert Davison, és akkor mi van? Így haladtunk egészen a célegyenesig. Persze én beleadtam apait-anyait, keményen dolgoztam a lovon. Végre megpillantottam egy valakit magam előtt, ettől a lovam is kedvet kapott, és elkezdett gyorsulni. Újabb lovakat hagytunk le, majd az utolsó előtti ugrást is sikeresen vettük, amikor legnagyobb meglepetésemre három újabb ló jelent meg előttem, méghozzá nagyon közel. Az utolsó gát után azokat is megelőztem, de fogalmam sem volt hányan lehettek még előttem. Végül kiderült, hogy egy sem. Albert a mázsaháznál várt. Arca nyugodt volt, semmilyen érzelmet nem tükrözött, még csak nem is mosolygott. Megveregette a vállamat, és azt mondta, legközelebb is számít a közreműködésemre. Sejtelmem sem volt róla, hogy mennyi pénzt tett fel rám, arról pedig végképp nem, hogy mennyit nyert.

Josh Gifford

Az eset csak néhány nap múlva kezdett botrányt kavarni, amikor több ír bukméker is bejelentette, hogy komoly veszteség érte őket a leicesteri futamban, amelyre kezdőáron, vagyis 33/1-en kötöttek náluk fogadásokat mindössze 15-20 perccel a futam előtt. Ez azt jelentette, hogy addig senki nem tett pénzt Great Things-re. Hasonló panasszal éltek a pályán lévő bukik is, akik a kor technikai eszközeinek hiányosságai miatt nem voltak időben informálhatók a manőverről. Pontosan soha nem tudta meg a közvélemény, hogy mennyi pénzről volt szó, de a legóvatosabb becslések 200-250 ezer fontra teszik a nyeremény összegét. Ez mai értéken az összeg ötszörösének felel meg, vagyis körülbelül 1-1.25 millió fontnak (350-400 millió forint).

Végül a Sporting Life kürtölte világgá a cselt 1978. december 22-én. Davison adta az ártatlant. – Összesen huszonöt fontot tettem tétre és helyre Minigoldra. Sok szeretettel gratulálok a nyertesnek – mondta ártatlan tekintettel az újságírónak. A bukik azonban összefogtak és megtagadták a kifizetést. Az idomárnak színt kellett vallania. Az alábbi nyilatkozatot préselte ki belőle a Sunday People: – Ki gondolta volna, hogy Great Things képes erre? Otthon már azt hittük végleg besavanyodott, az utolsó pillanatban jött az ötlet, hogy induljon Leicesterben. Reggel amikor bejártam a pályát, és láttam, hogy milyen kemény, teljesen meg voltam győződve róla, hogy a másik lovam, Minigold esélyese a futamnak. Ekkor tettem fel a pénzt Minigoldra. 20/1-en állt akkor. Ki gondolta volna, hogy az idő hirtelen felmelegszik, a talaj puhább lesz, és ez pont Great Things-nek kedvez majd? Egyébként azt hittem, hogy kiugrik a szívem a helyéről, amikor Minigoldot megelőzte a célegyenesben.

Sportélet

A pénzt végül is ki kellett fizetnie a könyveseknek, Davison a tenyerét dörzsölte. A következő tizenöt esztendő alatt is sok borsot tört a bukik orra alá, de 1993-ban bevonták a működési engedélyét. Nem a pályán csípték nyakon, hanem kiderült, hogy birtokán illegálisan épületbontásból származó hulladékot tárol, és ezt tiltották, a mai napig is tiltják a Jockey Club szabályai. Kissé arra emlékeztet bennünket ez a fordulat, hogy Al Caponét sem tudták soha elítélni maffia-tevékenységgel összefüggő bűncselekményért, csak adócsalásért. Ez azonban nem tántorította el a mestert semmitől. Más neve alatt kezdett dolgozni, de 1998-ban kiderült, hogy egy Will I Fly nevű ló, akinek Anne Jeremy volt a trénere valójában Davison idomítótelepén, a Tilling Down Farmon állt négy évvel korábban (!), és ezért végleg eltiltották a mesterség gyakorlásától, és mellékbüntetésül kitiltották Nagy-Britannia jelentősebb versenytereiről is. A szakmai válságot magánéleti problémák is tetézték. Az idomárt elhagyta felesége, és néhány évvel később kötött új házassága sem bizonyult tartósnak. Sőt a második Mrs. Davison megneszelte, hogy jelentős összegek parkolnak a tréner off-shore számláin, ezért csak 1 millió fontért volt hajlandó arra, hogy tartsa a száját. Erre már az adóhatóság is kíváncsiskodni kezdett, és perek egész sora várta az agyafúrt idomárt.

Albert Davison 2011-ben hunyt el hetvenharmadik születésnapján. Haláláig járt lóversenyre, és utolsó leheletéig megmaradt szenvedélyes játékosnak.