/ by /   Friss hírek, Interjúk-szakcikkek / 0 comments

Lóversenyzés Japánban – 2. rész

Írta: Lee Mottershead, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Előző írásunkban a japán lóversenyfogadásról volt szó, nézzük mi a helyzet a versenyüzemben. Amikor felmegyünk a lelátó második emeletére távcsővel figyelő emberek sokaságát látjuk, mindenki a pályát kémleli. Ugyanez a helyzet a negyedik emeleten azzal a különbséggel, hogy itt még több ember gyűlt össze. Egymást követik a szélsebesen galoppozó telivérek, a lovasok azonban nem dresszt viselnek, hanem munka felszerelést. Nem versenypályán vagyunk ugyanis, hanem a kulisszák mögött, a híres Ritto Tréningközpontban. A második emelet a trénereké, a negyedik az újságíróké. A reggeli munka zajlik a szakemberek árgus tekintete előtt. Ötszáz-ötven kilométerre vagyunk Tokiótól, Shiga prefektúrában, hová a 250 km/h sebességgel száguldó szuper-vonat vitt minket.

Tréning nézők

A telepen kétezer ló áll idomításban, nagyjából ugyanannyi, mint a főváros közelében lévő másik létesítményben, Mihóban. A két központ szinte tükörképe egymásnak. Két gyeppálya és két homok pálya áll rendelkezésre, de aki szintetikus felületen akar tréningezni, azt is megteheti. Van még egy faforgács felületű pálya, és egy ugyanilyen borítású 1000 méteres szakasz is, amely egy emberi kéz által alkotott harminckét méter magas dombra vezet fel. A lovak lemozgatása a 2400 méteres ligetes részen történik, számos vízi jártató és ló úsztató medence is rendelkezésre áll. A telep egyik sarkában lókórház kapott helyet. Ritto és Miho a legmodernebb technikával van felszerelve. A Japan Racing Association (JRA – Japán Jockey Club) szabályzatban írja elő, hogy minden tréningben álló lónak, aki az évi 3454 futam valamelyikében indulni akar, minden esztendőben el kell töltenie legalább tíz napot a két tréningközpont valamelyikében (kétévesek esetében tizenötöt). A JRA teljes mértékben állami felügyelet alatt áll. Érdekesség, hogy a legrangosabb versenyeket rendező szervezet mellett működik egy másik is, a National Association of Racing (NAR – kb. Nemzeti Versenyrendező Társaság) a kisebb vidéki futamokra, de a licencek kiadásának joga és minden pálya az előbbi szervezet tulajdonában áll.

A modern lóversenyzés kezdete 1862-re nyúlik vissza a szigetországban. Ekkor alapították brit diplomaták és kereskedők a Jokohama Verseny Egyletet. Az idei Goodwoodi Mítingen a japán Deirdre-t ünnepelte a publikum a Nassau Stakes után, Almond Eye a Dubai Turfon nem talált legyőzőre néhány hónappal korábban. Legutóbb Mer De Glace és Lys Gracieux győzedelmeskedett az ausztrál Caulfield Cupban, illetve a Cox Plate-ben. Az idei volt a japán lóversenyzés legsikeresebb éve, bátran mondhatjuk felértek a világ csúcsára. Feltehetnénk a kérdést, miért utaztatják lovaikat a japánok, hiszen egyáltalán nem lehet okuk panaszra a versenydíjak tekintetében. A Japan Cup után 574,560.000 jen (1.58 milliárd forint) pénzdíjat osztottak szét a futtatók között, egy átlagos nyeretlen versenyen ugyanez az összeg 26.5 millió forintnak megfelelő összeg.

Harry Sweeny

– A japán lóversenyzés valóságos álomvilág – mondja Harry Sweeney, a Darley ménesbirodalom japán igazgatója. – Volt időm kiismerni a körülményeket, huszonkilenc éve költöztem ide Írországból, van egy saját ménesem is itt. Azt hiszem mindennek a kulcsa a lóverseny fogadás. Ha összeadnánk az Egyesült Államok, Írország és Nagy-Britannia éves fogadási forgalmát, megkapnánk a japánt. Szinte felfoghatatlan nagyságú összegről van szó, amely mind egy poolba, vagyis közös fogadási alapba vándorol. Minden pálya JRA tulajdonában van, akárcsak a fogadó irodák, és a játék szervezésének a joga. Szintén ez a szervezet adja ki a működési és futtatási engedélyeket. Helyi sajátosság, hogy a tréner asszisztenseknek és a lovászoknak is kell licenc. Mindemellett óriási népszerűségnek örvend a sport Japánban.

Sorbanülés napokig

Valóban így van. A rajongók képesek napokkal egy nagydíj előtt a pálya bejáratánál várni, hogy bejussanak. Szinte nemzeti gyász volt, amikor idén nyáron Deep Impact elvágtatott a nagy égi karám felé. 2005-ben a Kikuka Sho (Japán St. Leger) vagyis a Japán Hármas Korona utolsó ága előtt húszezer ember kempingezett napokig a versenytér kapuinál Kiotóban. A csodaló odds-a csupán 1/10 volt (!), de a pénz még így is özönlött, mert az emberek részesei akartak lenni a történelmi jelentőségű eseménynek, és meg akarták tartani a fogadószelvény másolatát. Japánban elterjedt szokás, hogy a nyerő tikettről másolatot kap a fogadó, amelyet eltehet emlékül. Egy másik egyedi vonás, hogy a trénereknek hetven éves korukban nyugdíjba kell vonulniuk, utána nem kapnak működési engedélyt. Így történt ez Ikee Jasuóval, Deep Impact idomárjával is. Erre azért van szükség a JRA szerint, hogy folyamatosan érkezhessenek a fiatalok a szakmába. További szigorítás, hogy egy idomár legfeljebb harminc bokszot bérelhet egy tréningközpontban, de a neve alatt futó lovak száma összességében így sem haladhatja meg a hetvenötöt. Kevés ilyen tréner van, az egyikük Jahagi Josito, Lys Gracieux idomárja, aki kihasználja a maximum kvótát.

Hasidáék

A fantasztikus Deirdre trénere újabb meglepetéssel szolgál:
– Nekem csak húsz lovam van Rittóban. Kedvenc eledelük a banán. Már harminc éve használom takarmány kiegészítőként, és nagyon sokan utánoznak. Napi hét-nyolc darab az egy lóra jutó adag. Jobban bevált, mint a répa – állítja Hasida Mitszuru. A sikeres idomárral otthonában beszélgettünk. – Húsz lovam van, és tizenkét lovászom. Így több idő jut rájuk, mint Nagy-Britanniában vagy Írországban. Alaposan áttanulmányoztam a külföldi módszereket. Azt figyeltem meg, hogy a mi tréningközpontjaink igen zsúfoltak a tengeren túliakhoz képest. Mindenki szem előtt van. Ha valaki kitalál egy sikeres, új módszert, rögtön utánozni kezdik. Newmarketben jobban el lehet bújni. Ráadásul a hazai tréning eredményeket (táv, idő, vitt teher) be kell jelenteni, és ezek az adatok perceken belül nyilvánossá válnak. Ez a végletekig kiélezi a versenyt, ami kétségtelen, jót tesz a fogadási forgalomnak. Ezt azonnal visszaforgatják a versenydíjakba, ami nagyon csábító a futtatók számára. Egy ló éves tartása kb. 7.2 millió jen (19.6 millió forint). Ha azonban elosztjuk az összes pénzdíjat a futó lovak számával, 9.3 millió jent (25 millió forint) kapunk. Ugyan a futtatás sehol sem profit orientált a világban, ez mégis ide csábítja az embereket. További ösztönző hatása van a JRA nagylelkűségének, mert vigaszdíjat fizetnek azon tulajdonosoknak, akiknek a lova sérülés miatt nem folytathatja a versenykarrierjét.

Goodwoodi ölelés – Oisinnak csak ideiglenes licenc jutott

Hamar megtudjuk, hogy az idomárok nem a tréningdíjakból realizálják a hasznukat, hanem a pénzdíjak rájuk eső tíz százalékából. A lovasok öt százalékot kapnak, és szintén ennyit a lovászok.
– A lovászok premizálását nagyon fontos szabálynak tartom – mondja Hasida Josi, Mitszuru fia. – Egy japán lovász átlagosan két telivérről gondoskodik, és minden esetben igényt tarthat lovai keresményének öt százalékára. Ez komoly motivációs erővel bír. Minden japán lovász álma, hogy egy napon a JRA alkalmazásába álljon. Érettségi után lehet jelentkezni a képzési programra, amelyben kezdetként öt évet kell tölteni egy Hokkaidón lévő farmon. Ezt vizsga követi, és csak ezután lehet beiratkozni a JRA lóverseny iskolájába. Itt már csak fél éves oktatáson kell részt venni, és aki sikeres vizsgát tesz, egyből alkalmazza a JRA. Hazámban megbecsülik a lovászokat. Nem csoda, ők alkotják az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb fogaskereket a versenyüzemben. A Japan Cup után 15.5 millió jen (42.6 millió forint) ütötte Suave Richard lovászának a markát. Azt hiszem ez a világon egyedülálló. Egy kezdő lovász havi bére 158 ezer jen (433 forint). A nemzetközi Big Mac index szerint 391 jen (1.027 forint) egy Big Mac a McDonald’s-ban. (Egy átlag tanári fizetés 583 jen, azaz 1.6 millió forint havonta.)

– Megérdemlik – mondja Christophe Lemaire kétszeres japán champion, akinek már csak karnyújtásnyira van a harmadik címe, nyugodtan megítélhetjük neki. – Szerintem a lovászok dolgoznak a legtöbbet a lovakkal, a trénerek és a zsokék az ő munkájuk gyümölcsét aratják le. A pénzdíjak elosztását igazságosnak tartom. Japánban szokás kikérni a lovászok, a mi esetünkben tehát a munkalovasok véleményét, melyik zsokét ültessék a lóra versenyben. Egy olyan kaliberű ló, mint Almond Eye, megváltoztathatja gondozójának az életét, a top-lovak lovászai százszor többet keresnek, mint társaik. Sokukból valódi sztár lett, aminek nagyon örülök. Ebben az országban nemcsak egy idomár vagy egy lovas, de egy lóápoló is komoly népszerűségnek örvendhet.

Hasida Josi álma, hogy három esztendő múlva hatvanhét éves apja nyomdokaiba léphet. Azonban ez nem lesz egyszerű. Lovászok iskolájáról már beszéltünk, a többieké szintén nagyon szigorú. A japán zsokéiskolába évente ötszáz fiatal jelentkezik, és legfeljebb ötöt vesznek fel a hároméves képzésre, csak ezután kaphatnak működési engedélyt. Ettől csak abban az esetben tekint el a JRA, ha a jelölt már komoly nemzetközi sikerekkel rendelkezik. Oisin Murphy, aki Japan Cupot nyert idén ideiglenes engedélyt kapott.

– Nem kell ugyan iskolába járnom, de egy nagyon komoly vizsga letételéhez kötik az idomári licenc kiadását. A tételek között szerepel a munka törvénykönyve, állatorvos tudományi és vállalkozói ismeretek, állatjóléti szabályok, versenyszabályok és nemzetközi szakmai ismeretek. Minden szerdán felkészítő tréningre járok, és együtt tanulok a leendő kollégáimmal. Ez azonban nem minden. A jelöltnek egy interjún is részt kell vennie a JRA képviselői előtt, amely talán még nehezebb. Csak ezután kaphat bokszot a friss tréner. Évente azonban csupán hat licencet ad ki a JRA, ám a jelentkezők száma száz körül mozog. Jahagi Josito, Lys Gracieux idomárja tizennégy évig várt az engedélyére.

Egyedül Japánban – Fudzsita Nanako

Jahagi mester tizennégy évet várt, de úgy tűnik, a hölgyeknek még többet kell. A mai napig egyetlen nő sem rendelkezik idomári licenccel Japánban. Annak ellenére, hogy a vizsgát már páran letették, az interjún nem feleltek meg. Zsokék tekintetében jobban állunk. Fudzsita Nanako az egyetlen japán nő, akit a pályán láthatunk, és remekül megy neki, idén nyerte élete első Grade 1-es versenyét. Abszolút úttörő a hivatásában. A lovászok többsége is férfi. A JRA tizenkét igazgatósági tagja között szintén nem találjuk meg a szebbik nem képviselőit.

– Japánban úgy közelítik meg ezt a sportot, hogy első sorban erő, fizikai erő kell hozzá – mondja Josi szán. – Véleményem szerint ez elavult látásmód, szükség lenne a nőkre a versenyüzemben.
– Egyetértek a fivéremmel – mondja Szeiko, Josi húga, aki Deirdre mellett töltötte a teljes 2019. évet Newmarketben. Ma annyi esélyem lenne idomári engedélyt kapni, mintha Hollywoodban akarnék befutott színésznő lenni. Nagyon sajnálom, mert én is szívesen idomítanék, ha alkalmam nyílna rá. El kell azonban fogadnunk, hogy a mi kultúránk ilyen.

– Én is látom, hogy a világban egyedülálló a mi szisztémánk – veszi magához a szót ismét Hasida Mitszuru. – Japánban egyelőre jól működik a rendszer, és óriási a sport népszerűsége. Szerintem a legfontosabb az állatjólét ebben a szakmában, és nagyon örülök neki, hogy három évvel ezelőtt komoly kezdeményezést indított útjára a JRA a nyugállományú és sérült versenylovak védelme érdekében. Ez talán a tulajdonosok figyelmét is felhívja arra, hogy felelősséggel tartoznak a lovak iránt jóval azután is, hogy elhagyják a pályát. A rajongók nagyon jól reagáltak az iniciatívára, rendkívül népszerű intézkedést hozott a szervezet.

Japán túránk végére értünk, és bátran mondhatjuk, egyik ámulatból a másikba estünk. Tanulni jöttünk, nem tanácsot adni, és megállapíthatjuk, rengeteg tanulsággal zárhatjuk a távol-keleti kalandozást.

Vége