Olyan sok minden miatt mehet az ember a Lovira.
Örökölte a nagypapától a szenvedélyt. Vagy szereti a lovakat. Vagy a természetet. Vagy a bablevest és a túróst a büfében. Bármi.
Vannak, akik az úri mulatságot keretezik, minden derbin előbújnak, nagykarimás, széles kalapban parádéznak, süt rájuk a nap, mintha mindig nyári délután volna, könnyű minden a Kincsem Parkban olyankor.
Van olyan, aki meg a mesét keresi. Azokat a helyeket, ahol nem evilági lények bújnak, manók szaladgálnak, furcsán szerethető, hosszú lódenkabátos alakok mormognak folyvást a bajszuk alatt, miközben sorban állnak a kasszánál és biztosak benne, hogy még egy futam csak, ami elválasztja az örök gazdagságot tőlük.
Van egy-kettő olyan, aki meg maga a mese. Van szomorúbb mese, mint a Sopen, aki a célfotógép mellől ment volna nyugdíjba, ha a szíve elvert volna nyugdíjig, helyette a lópata verte a tamot, amikor kiszállt a lelke a világ rosszabbik feléből.
És van a vidám mese, ahol a legkisebb királyfi még hetven esztendősen is a legkisebb királyfi, mert ő bármikor a legkisebb királyfi marad, mert ő legkisebb királyfinak született. Olyannak, aki mindig győz, ha éppen elbukik, akkor is. Kállai Pál hozta a vidám mesét, majd hatvan éven át, ki a pályára. Ha éppen távol élt, a Föld másik pontján, a mese akkor is itt volt a Kincsem Parkban, az ő meséje, mert a mese örök és állandó. Aztán sok év után hazajött a királyfi, és mindenki látta, hogy igazi mese ez, hogy tényleg királyfi, nem az emlékek színezték ki a papírfigurát, színes az magától is.
A kétezres évek elején mentünk vele Bécsbe, a Kincsem Parkból indultunk, mert ott lakott a Kállai, a pálya szélénél. Azt mondta, induljunk előbb, mert ugyan a bécsi pályán köszönti a polgármester kora délután, előtte azonban a Shopping Citybe menjünk, Mödlingbe, mert ott van bolt, ahol lehet akkora ruhát venni, amekkora neki kell. Olyan picit. A Shopping City nagy. Megkerestük a boltot, beléptünk rajta, huszonötnél nem volt több az eladólány, akkora vigyor volt rajta, hogy körbeérte amúgy kifejezetten szép arcát. Elegáns bécsi némettel köszöntötte Herr Kállait, majd autogramot kért tőle ugyanazzal a lendülettel. Honnan ismeri a Palit? Ki ő? Lovas? Zsoké? Vagy az anyukája mesélt erről neki, erről a magyar manóról? Van ekkora véletlen? Vagy beléptünk a mai mesébe?
Amúgy nincs ekkora véletlen, a mesékben se. Két óra múlva a pályán nyolcezer ember ünnepelte Kállait, Bécs polgármestere meg adott neki egy óriási kulcsot, akkora volt, mint a Pali. Hét futam volt aznap. Pali követelte, hogy hadd menjen az egyik futamban. Versenyezni akart. A harmadik futamban kerítettek neki helyet, miután elhitték a szemüknek, hogy nem egy nyugdíjas bácsi jött, hanem egy ősharcos. Öt eurót tettem rá, tizenkilencet nyertem, mert hát persze győzött. Mellesleg akkor már ezerkilencszázötvennyolc óta tartotta a pályarekordot, majd ötven éve volt az övé. A futam után hatalmas sor állt autogrammért. Kilencven százalékban nagyon szépen öltözött hatvan pluszos bécsi hölgyek. Álltam a Pali mellett, mindenkihez volt egy jó szava, és csak írt, mindenre rákanyarította a nevét. Mondom neki, te Pali, kik ezek a nők? Honnan ismernek téged? Röhög. A csajom volt az összes. Ezt mondja. Mesének tűnik, de istenemre nem volt az. Az összes.
Este hazajöttünk, kitettem a Kincsem Parkban, ment haza a manó. Kezében az a nagy kulcs, sose felejtem el.
Hogy is felejteném, a mese örök.
Dömötör Tamás