Báró Wesselényi Miklós (1796-1850)
Ifjabb báró hadadi Wesselényi Miklós a partiumi Közép-Szolnok megyében, Zsibón született, édesapja erős testalkatát örökölve kitűnően lovagolt, úszott, vívott, birkózott és később neves vadász is vált belőle. Wesselényi Miklós az első reformnemzedék egyik legnagyobb alakja, az ország modernizációját és polgáriasodását akarta megvalósítani. A zsibói báró 1820-ban ismerkedett meg gróf Széchenyi Istvánnal, akivel mély barátságot kötött. Közösen utaztak Nyugat-Európába, bejárták Franciaországot és Angliát, visszatértük után pedig az országgyűlési főrendű ellenzék vezérei lettek. Tapasztalataikat mindketten könyv formájában jelentették meg, műveikben felhívták a nemesség figyelmét helytelen elképzeléseire és életmódjára. Nagyon fontosnak tartották, hogy a nemzet összes tagját hazafivá, polgárrá kell emelni. Neki köszönhetően került az érdeklődés középpontjába Magyarország és Erdély uniójának kérdése, amelyet később a kolozsvári országgyűlés ki is mondott. Wesselényi óriási érdeme között tartjuk számon, hogy a magyar országgyűlés hangulatát, az ott felvetett kérdéseket közvetítette Erdélybe. Később Magyarországon, Szatmár megyében is vásárolt földeket, így mind a két országgyűlésnek a tagjává vált. Programja sok tekintetben hasonlított Széchenyi elképzeléseire, amelyet a gróf „Hitel” című munkájában fogalmazott meg.
A politika mellett más téren is aktív volt: részt vett a Kaszinó megalapításában, javaslatot tett magyar színház felállítására és létrehozta az első vívókört. A Magyar Tudományos Akadémia előbb az igazgatótanács tagjává, majd tiszteleti taggá választotta. Miután Szatmárban birtokhoz jutott, az 1830-as pozsonyi diétán már a felsőtábla tagjaként, a reformmozgalom elismert vezetőjeként tündökölt. Birtokát képező falvaiban, példát mutatva, elengedte a robotot és a dézsma nagy részét. Elsőként szabadította fel parasztjait a jobbágyság alól, saját költségén taníttatta őket, tanfolyamokat tartott nekik a korszerű földművelésről, állattenyésztésről. Kolozsváron, a Híd utcában nyomdája volt, itt nyomtatta ki beszédeit, tételeit, naplóját.
1835 elején előbb az erdélyi, majd a magyarországi királyi tábla is perbe fogta – előbbi az 1835–36-os erdélyi országgyűlés üléseiről készített naplónak a cenzúrát megkerülő terjesztése miatt, utóbbi az 1834. decemberi nagykárolyi megyegyűlésen elmondott beszéde miatt, melyben igen élesen bírálta a kormányzatot az úrbéri reformok elbuktatásáért.
Wesselényi börtönbevonulása előtt, a pesti árvíz idején óriási részt vállalt a lakosság megmentésében. 1838. márciusában a jégzajló Duna megrekedt a Csepel-szigetnél és átszakította a pesti védgátat, a jeges víz elöntötte a várost, az ódon házak nagy részét összedöntötte. Wesselényi saját hajóján éjjel-nappal, fáradhatatlanul járta az utcákat, hogy segítséget nyújtson a bajbajutott embereknek, így kapta az „árvízi hajós” nevet.
A lovak iránti szeretete már kisgyermek korában megmutatkozott, később úgy gondolta, hogy a lótenyésztés érdekében kell lóversenyeket rendezni. Széchenyivel elkészítették a versenyszabályokat, mely szerint: „amely lónak feje legelőbb éri a jutalom tzél lineáját az a nyertes”. 1827-ben tartottak először pesti versenyeket, melynek első futamát Wesselényi „Al Borák” nevű lova nyerte meg. Később elkészítette a korabeli lótartás egyik legfontosabb szakirodalmává váló, Teendők a lótenyésztés körül című könyvét, amely iránymutatást jelentett a lótenyésztés és lóversenyzés felvirágoztatására. A messze földön híres zsibói ménest Wesselényi István (1708-1757) alapította, aki megépítette a zsibói istállót is. 1740-ben a ménes korszerűsítésére spanyol mént hozatott. Wesselényi Miklós is örökölte nagyapja lovak iránti szeretetét, és tovább is vitte azt. A család időről időre szükségesnek vélte a fejlesztést, angol telivér mént hozatott, majd telivért, és nagyobb részt angol vérű lovakat tenyésztett, ezeket pedig székely lovakkal párosította. Wesselényi felismerte, hogy a lótenyésztést szervezett rendszerben kell folytatni, a tenyésztők munkáját pedig egyesületeknek kell segíteni a megfelelő értékesítés biztosításával.
Gáblik Antal (1925 – 2014)
Hatalmas szakmai tudással rendelkező szakember volt, aki több mint fél évszázadon keresztül szolgálta a versenyszervezést. Mindenki Tóni bácsija bukméker irodában kezdte a pályáját 1943-ban. A szakmai ranglétrát végigjárva, versenyintézőségi tagként, hendikepperként, és a totalizatőr munkatársaként dolgozott példás precizitással. Pályája utolsó évtizedeiben aktív nyugdíjasként, a Lóversenyzést Felügyelő Bizottság tagjaként tevékenykedett. A nagytudású, szerény ember szívesen adta át a tapasztalatát az új generációnak és aktívan közreműködött a fiatal kollégák szakmai előmenetelében.