/ by /   Turf írások / 0 comments

Ifj. Fejes Lajos újra itthon

Emberek nélkül nem megy

A közelmúltban tért haza Angliából ifj. Fejes Lajos zsoké. A hazai közönség által jól ismert lovas a világ lóversenyzésének központjában, Newmarketben dolgozott. Tapasztalatairól és élményeiről kérdeztük egy baráti beszélgetés alkalmával.

– Két és fél éve nem láthattak a hazai turfbarátok a Kincsem Parkban. Azt hiszem, sokak nevében mondhatom, örömmel fogadtuk a hírt, hogy visszatértél. Mikor vágtál neki a nagyvilágnak?

– A nagyvilágnak nem először vágtam neki, hiszen 2015 előtt is jártam már külföldön több alkalommal. Svájcban és Németországban is dolgoztam, igaz akkor csupán a téli holtszezont töltöttem idegenben. Versenyezni mindig hazatértem. Két és fél éve döntöttem úgy, hogy hosszabb időt szeretnék eltölteni Magyarországon kívül. Mivel mindig is szerettem volna közelről megismerni az angol versenyüzemet, és egy jó ajánlatot is kaptam, menyasszonyommal összecsomagoltunk és meg sem álltunk Newmarketig.

– Hová szerződtél?

– A kérdés úgy pontos, hogy hová szerződtünk, hiszen a menyasszonyom is lovas. Ed Walker newmarketi idomárnál kezdtünk munkalovasként. A mester istállójában nyolcvan ló volt, nagyon feszített tempóban kellett dolgozni. Mr. Walker szigorú ember, ezért jó néven vette ha a két munkaidő között, a városban is viseljük az istálló egyenruháját, amelyen a szponzorok neve is szerepelt. Mondhatom, nagyüzemi körülmények vettek minket körül. Nem volt ezzel semmi gond, mégis, amikor 2016 márciusában David Elsworth-nél akadt lehetőség, váltottunk.

– Milyenek a viszonyok a munkaerőpiacon?

– Nagyon komoly kereslet van lovasokra és istállószemélyzetre, bátran mondhatom, hogy lehet válogatni. Tapasztalatom szerint a lóversenyzésben dolgozók legalább fele külföldi, ezen belül szintén fele-fele arányban oszlik meg az Európából és a világ más pontjairól, Ázsia, Afrika stb. érkezők száma. Ennek az lehet az oka, hogy a 8 font órabér nem igazán csábító a britek számára. Ők ugyanis 14-15 font alatt nem állnak szóba a munkaadókkal. Érdekes helyzet van kialakulóban azonban, hiszen a Brexitnek már érezhetők a hatásai. Úgy néz ki, a trénereknek emelniük kell az béreket, hiszen nem biztos, hogy minden külföldi megtarthatja a munkáját, vagy ha meg is tarthatná, nem biztos, hogy a munkaadók a megemelt fizetésekért a külhoniakat részesítik majd előnyben az angolokkal szemben. Ezt nem róhatjuk fel nekik, hiszen ugyanez a rendszer működik a versenylovasok irányában is.

– Ezek szerint nem lett volna esélyed angol licenszet kapni és versenyben lovagolni? Meglepő, hiszen itthon az élvonalba tartozol.

– Így van. Cecil Groommal Káposztásmegyeri Díjat nyertem 1994-ben, Murafq-kal Szent István Díjat, Makaammal Imperiál Díjat. Több, mint kétszáz győzelemmel a tarsolyomban kezdtem érkeztem meg, de Angliában szinte nullával egyenlő az esélye a külföldi lovasoknak, hogy versenyben induljanak. Még az írek sem rúghatnak labdába, és szerintem ez sokat elmond. Természetesen sok ír zsoké van, de ők mind otthoni tréningből és színekben mennek versenyezni brit földre. Nagyon védett, mondhatjuk azt is, belterjes ilyen szempontból az angol versenyüzem. A realitások embere vagyok, ezért még a kérdést sem tettem fel az idomáromnak. Utánpótlás kérdésében amúgy is remekül állnak, hiszem minden idomárnál több hazai apprentisz dolgozik, akik alig várják, hogy lehetőséget kapjanak. Általában tizenhat évesen szerződnek el, mert a szigetországban már ekkor meg lehet szerezni a mi fogalmaink szerinti kis-érettségit, és ezután kilépnek srácok a nagybetűs életbe. Az ő életük sem fenékig tejfel azonban, mert mint mindenhol a világon, Nagy-Britanniában is nagyon nehezen indul egy zsoké karrierje, pedig olyan tehetséges fiatalok vettek körül, hogy öröm volt velük együtt dolgozni. A jó ló tud ugyanis jó lovast csinálni az emberből, és jó lovat csak nagyon ritkán bíznak kezdőre. A kitöréshez szerencse kell, viszont ha ez egyszer bekopogtatott az ajtón, a határ a csillagos ég, onnantól fogva teljesen megváltozik a zsoké élete. A mi istállónk körül is megfordult számos sztár. Ryan Moore, Jim Crowley, Tom Queally és a brazil Silvestre de Sousa, hogy csak az ismertebbeket említsem. E két utóbbival többször mentem munkát. Érdekes, de ha ők hibáznak, mert ez is előfordulhat, gyakran egy legyintéssel elintézik. Egy neve-nincs, kezdő lovasnak természetesen a legapróbb fiaskót is felróják. Nagyon nehezen lehet érvényesülni, még a briteknek is. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, a fiúk, akik a csúcson élnek és versenyeznek szinte kivétel nélkül mind nagyon közvetlenek és barátságosak.

Egyik nyert versenye után, amikor én vezettem a lovát, Ryan Moore odajött hozzám és megköszönte a munkámat. Nem elszigetelt esetről volt szó, sok hasonló élményben volt részem. Nem csoda, hogy a sztárzsokékat mindenki bálványozza. A tulajdonosok és a közönség az eredményekért, a lóversenyzésben dolgozók pedig azért a közvetlenségért és mondhatom, bajtársiasságért, amit velük szemben tanúsítanak. Hadd meséljek el egy esetet, amit nagyon jellemzőnek tartok az angol lovasokra. Jim Crowley ülte az egyik ménünket. A start után úgy vitte őt a ló, mint macska a tollsöprűt, látszott, hogy komoly gondjai vannak. A vert mezőnyben végeztek. Lenyergeléskor odalépett hozzá Mr. Elsworth és megkérdezte, mi volt a gond. Jim azt mondta, bocsánatot kér, de neki ez a ló nem áll kézre, ő nem tud vele mit kezdeni, arra kérte a mestert, többet ne ültesse rá. Ezzel elbúcsúztak, nem esett több szó az esetről, mindenki megnyugodott. Nem a ló, az időjárás, a talaj, a többi lovas, a rossz felkészítés és még sorolhatnám mi egyéb volt a hibás. Elismerte a lovas, hogy képtelen volt megoldani a feladatot. Ezt mondta magáról egy champion zsoké! Azt hittem rosszul hallok. Más világ.

– Csak ebben látod eltérőnek a kinti körülményeket?

– A különbségek óriásiak, ami nem csoda, és főleg történelmi okai vannak. Ne menjünk ezekbe mélyen bele, hagyjuk a rettenetes magyar XX. századot. Angliában több, mint háromszáz éve háborítatlanul űzik ezt a sportot és ez meglátszik a teljesítményen, a minőségen és a körülményekben.

– Az olvasókat nagyon érdekelné, hogy milyen különbségeket láttál a színfalak mögött, a mindennapokban.

– A legnagyobb és legfontosabb különbséget abban látom, hogy nagyon magasak a tréningdíjak az itthoniakhoz képest. Egy ló tartása 54 és 75 font között van naponta, tehát egy tulajdonos egyetlen lóért kb. 600 ezer és 814 ezer forintnak megfelelő összeget hagy az idomárnál minden hónapban. A napi 54 fontért trenírozók kényelmesen megélhetnek a tartásdíjból, aki ennél többet kér azért teheti, mert nagy neve van a szakmában. Ilyen például John Gosden, Sir Michael Stoute és a többi nagy név. Ők milliomosok. A skála alsóbb régióban szereplő szakemberek is szépen megélnek azonban, pedig nagyon komoly költségek terhelik őket. Egy idomár azon túl, hogy istállót bérel, vagy ha komoly tőke áll rendelkezésre a vállalkozás beindításakor, akár vásárolhat is, bejelentett alkalmazottakat fizet, Nagy-Britanniában ugyanis nincs alternatívája a legális munkavállalásnak, pályabérleti díjat fizet, ami Newmarketben nem olcsó mulatság, felszerelést, munkaeszközöket vásárol és folyamatosan kiegészíti azokat, munkagépeket vásárol vagy bérel, tartja a lovakat és számos egyéb költsége van még. A tréningdíjból kell fenntartania egy egész gépezetet, egy komoly és sokoldalú vállalkozást, mert a versenydíjakból származó százalékra nem lehet előre számítani. Az csak hab a tortán. Hozzáteszem, általános gyakorlat, hogy a tréner a ráeső versenyszázalékból mindig juttat az istálló munkalovasainak és lovászainak is, méghozzá általában elég nagyvonalúan. Az már a legelején feltűnt, hogy nagyon megbecsülik a nap, mint nap istállóban dolgozó embereket, hiszen tudják, ők tartják össze a sportot, és azt is, hogy ez megbecsült emberek nélkül nem megy.

– A tréningmódszerek mennyiben különböznek a hazaitól?

– Nagyon éles az eltérés. Angliában rengeteg ló van, lehet miből válogatni, nem kímélik az újoncokat. Ezt senki ne értse félre, nem bánnak velük kegyetlenül vagy rosszul. Köztudott, hogy Nagy-Britanniában a lovakat és a kutyákat emberszámba veszik. Másról van szó. A kiemelkedő teljesítményt várják el nagyon hamar. Ha egy kétéves negyedik-ötödik futására elmarad és nem eredményes vagy nem mutat tehetséget, nem foglalkoznak vele többet. Ezt a tréner azonnal közli a tulajdonossal. Egyszer szintén a szemem előtt játszódott le egy hasonló eset. A tulajdonos megrántotta a vállát, még aznap elvitette a lovat és következő hétre hozott egy másikat helyette. Nagy tehát a fluktuáció, mert rengeteg a ló, és kell a hely az újak kipróbálására. Ami a további módszereket illeti általános az a szemlélet, hogy a lovakat vasárnap kivételével minden nap dolgoztatják és verseny után is csak egyetlen nap pihenőt kapnak. A munkák nálunk rövidek, de pörgősek voltak, ám így is eltartott kb. másfél óráig a távolságok miatt. Az istállóktól ugyanis nincs mindig közel a tréningpálya. Minden nap más pályán folyik a munka, amiből Newmarketben huszonegyet tartanak számon. Így kímélik a futófelületet, ami természetesen a gyepet jelenti. Ott van még a hegynek felfelé galoppozás is, amire szintén van lehetőség a Heath-en, a város szélén. Ez egy nagyon fontos angol módszer. Itt elég az 1400 méteres munka is, hiszen sokkal jobban edzi a lovakat és az állóképességet is remekül fejleszti. Nagyon feltűnő volt számomra a monotonitásba csapó pontosság. Minden nap pontosan ugyanakkor kezdtük a munkát, ugyanakkor fejeztük be. A lovakat pontosan 11 órakor etettük meg, és ha előbb végeztünk, várnunk kellett. Az esti etetés pontosan délután négykor kezdődött és pontosan délután hatkor zártunk. Elképzelhetetlen volt, hogy ezt ne tartsuk be. Minden este ott volt az idomár is és szemlét tartott, akár a hadseregben. Semmi nem kerülte el a figyelmét. Ha nem volt tiszta a ló, és nem volt minden szalmaszál a helyén, nem tette zsebre az ember, amit kapott. Szintén érdekes, hogy volt egy emberünk, egy öreg zsoké, aki csak a kétévesekkel foglalkozott. Ő lovagolta be őket, már amelyiket nem úgy hoztak oda, hogy ezzel nem volt gondja, csak ő foglalkozott velük és ő mondta meg a trénernek, mikor kezdhetnek dolgozni az ifjoncok a többi lóval. Minden döntést ő hozott a yearlingekkel kapcsolatban. Szintén érdekes, hogy a tulajdonosok többsége nem szól bele a tréningezésbe és a menedzselésbe. Az idomárra bízzák, ki üljön a lóra. Ez alól persze van kivétel is, de nálunk ez csak akkor fordult elő, amikor nagyobb versenyek voltak. Vannak ugyanis tulajdonosok, akik mindenáron futtatni akarják telivérjeiket bizonyos kiemelt versenyben. Ennek az az oka, hogy ilyenkor nyílik alkalmuk találkozni a világ legnagyobb futtatóival, szó szerint királyokkal, hercegekkel, sejkekkel milliárdosokkal, média mogulokkal, színészekkel, sportolókkal és iparmágnásokkal. Nekik ez akkor is megéri, ha tudják, semmi esélye a lovuknak, hiszen a jártatóban és a fehér asztal mellett jövedelmező ismeretségek és komoly üzletek is születhetnek.

– Milyen érzésekkel jöttél el Angliából és ha nem tolakodó a kérdés, kérlek, mondd el azt is, mi volt az oka.

– Nagyon hasznos két és fél évet töltöttem kint, minden napját nagyon élveztem. Istállónkkal bejártam az egész szigetet, megfordultam Epsomban, Ascotban, Doncasterben, Lingfieldben, Salisburyben, Sandownban és talán nem is tudnám felsorolni most az összes helyet. Soha nem lett volna esélyem eljutni ezekre a csodálatos helyekre a lóversenyzés nélkül. Több alkalommal tüntettek ki a futamok előtt, mert az enyém volt a legszebben felvezetett ló, úgy érzem nem vallottam szégyent. Nagyon sokat tanultam a szakmáról, mert ebben a sportágban nincs olyan ember, aki ne holtáig tanulná a mesterséget. Úgy érzem, sokat bővült a látóköröm és rengeteg hasznos tapasztalatot szereztem. Rájöttem azonban arra is, hogy Angliában nem várja előrelépési lehetőség az embert. A szint, amin éltünk és dolgoztunk tisztességes és elfogadható volt, de ha valakinek ambíciói vannak, akkor nem Anglia az a hely, ahol ezeket valóra válthatja. Ennek ellenére szívesen maradtam volna még egy darabig, de menyasszonyomnak már igen erős honvágya volt a végén. Családcentrikus ember vagyok és mivel számomra nagyon fontos, hogy jó kapcsolatban éljek, nem kötöttem az ebet a karóhoz, és hazajöttünk.

– Gondolom nem volt nehéz itthon ismét elhelyezkedned.

– Valóban nem. Csupor Ferenc istállójában vágok neki a 2018-as szezonnak.

– Mik az itthoni terveid?

– Természetesen az, hogy minél több versenyt nyerjek. Nagyon fontos számomra a munkám. Itt születtem Alagon, tulajdonképpen az anyatejjel szívtam magamba a mesterséget. Édesapám elismert és népszerű lovas volt, 1969-ben Derbyt nyert Nótás kapitánnyal, később Mákvirággal Kincsem Díjat. Az ő nyomdokaiba léptem, ő volt a példaképem. Talán kevesen tudják, de miután visszavonult, szinte halála napjáig lovagolt munkában. Amikor általános iskola után pályát kellett választani, elmentem festőnek, de csak egy évig bírtam. Nem nekem való hely volt. Én mindig is a versenylovak mellett és a nyeregben éreztem jól maga. Pedig édesanyám eleinte ellenezte. Nehéz lenne tehát elképzelni az életem lóversenyzés nélkül. Nagyon bízom benne, hogy a sport új lendületet kap Magyarországon. Úgy vélem ehhez először is új tulajdonosok és több ló kell. Ameddig csak tudok versenyezni szeretnék, mert ez már amúgy is nagyon hiányzott. Még csak negyvenkét éves vagyok, ezért úgy érzem még jó néhány sikeres év állhat előttem. Mielőtt kimentünk Angliába kacérkodtam ugyan a tréneri licenc kiváltásának gondolatával, de nem bántam meg, hogy más utat választottam. Eljön majd annak is az ideje.

Kovács Botond interjúja