Írta: Jim Cremmin, Racing Post. Fordította: Kovács Botond.
Ha megkérdezünk egy fiatal korosztályhoz tartozó lóversenyfogadót, honnan ered a Coral fogadóiroda lánc márkaneve, nagy valószívűséggel nem tud rá válaszolni. Jó az esély rá, hogy e generáció tagjai még csak nem is hallottak Joe Coralról, a cég alapítójáról, a londoni bukmékerről, akinek karrierje több mint hetven évet ölelt át.
Az idősebb fogadók még emlékezhetnek „A nyerőt kérem, itt a pénzem!” szlogenre. Kis híján azonban „Mikor nyitsz ki, Kagalitsky?” lett, ugyanis Joe Coral családjának ez volt az eredeti neve, amikor 1912-ben Lengyelországból Nagy-Britanniába érkeztek. A kis Joe 1904-ben született Varsóban. A zsidó család szerteágazó volt. Annak ellenére, hogy a cégalapító orosz származásúnak vallotta magát, apja Abraham Kijevben született és a családnak német gyökerei is voltak.
A Coral nevet egy véletlennek köszönheti Robert Michael Ballantyne: A korallsziget című regényéről kapta, egyik unokatestvére szerint ugyanis úgy viselkedett korai éveiben, mint egy lakatlan szigetre vetődött hajótörött. A különös becenév ma már 1710 fogadóiroda portálján díszeleg és a cég tízezernél is több embernek ad munkát.
Joe Coral bukmékeri karrierje akkor kezdődött, amikor tizennégy esztendősen abbahagyta tanulmányait a Hackney városrészben található Sigdon Road-i iskolában és elszegődött irodistának egy közeli lámpagyárba.
– Mindig is könnyen ment a tanulás, így elkezdtem unatkozni az iskolában. Hamar rájöttem a trükkökre is, hogyan lehet ellógni a tanórákról, később a gyárból – emlékezett később Joe. Különösen a matematika ment neki jól, ezért elemében találta magát, amikor illegális utcai bukmékerek társaságába keveredett. Ennek hamar híre ment, és egykettőre elbocsátották munkahelyéről. – Nem tetszett nekik, hogy egy kis mellékes jövedelemhez jutok – mondta Joe a rá jellemző fanyar humorral. – Imádtam fogadni. A saját és kollégáim pénzét vittem a bukikhoz, hetente körülbelül négy-öt fontot. Ez sok pénznek számított abban az időben. Egyszer arra gondoltam, ha hozzám hoznák az emberek a pénzüket, hamar meggazdagodhatnék. Volt egy takarékkönyvem, amelyen a bar-micvóm alkalmából nyitottak tizenhárom éves koromban. Volt rajta öt font sterling. Gondoltam ekkora összeggel tudok tartani néhány fogadást, ezért belevágtam az üzletbe. A sors úgy hozta, hogy hetente két-három font hasznot tudtam realizálni. Ennek borzasztóan örültem, hiszen a gyárban csupán heti egy fontot kerestem. Merészebb lettem és a gyár egyre több dolgozóját vontam be a fogadási manővereimbe. Ez természetesen a munkám rovására ment egy idő után, ezért lapátra tettek.
Ezután rövid ideig egy reklámügynökségnél dolgozott, ahol sokat tanult a szalmáról és aminek nagy hasznát vette a későbbiekben. Az 1926-os általános sztrájk negatív gazdasági hatásai miatt azonban állás nélkül maradt és Joe a londoni biliárdtermek állandó vendége lett. Kiválóan snookerezett és ennek köszönhetően ismét megkezdődtek a fogadások. Nemcsak a játékra, hanem a lovakra is. – Emlékszem, a névjegyemre a biliárdterem telefonszámát írattam.
Joe Coral bukmékeri pályafutásának fellendülése és jövőjének megalapozása az agárversenyek rendszeressé válásának köszönhető. E történet is 1926-ban indult. Később számos agárverseny pályát vásárolt meg, a Brightony & Hove Stadion máig a család tulajdonában van. A fiatal bukméker tőkéje egyre csak gyarapodott, bár az 1947-es esztendőben egy sor váratlan eredmény érzékenyen érintette. Volt azonban miből kifizetni a fogadókat, hiszen az 1944-es Waterloo Cupon csillagászati összeget, ötezer fontot keresett. – Életemben nem láttam még annyi pénzt előtte. Onnantól fogva igazi nagymenőnek gondoltam maga. A később a Ladbrokes-nál dolgozó Terry Leon 1969-ben társult Joe Corallal. Állítása szerint Joe világ életében vakmerő játékos volt. – Nem ismerte a félelmet. Különösen az agarakhoz értett és a legkomolyabb fogadók magas tétjeit is szemrebbenés nélkül tette zsebre. A magabiztosságát az sem csorbította, hogy korábban párszor összeütközésbe került a törvénnyel.
– A hatóságokkal állandó macska-egér játékot játszott – állítja Mr. Leon – , és az 1950-es években csak nagyon nehezen sikerült megszereznie a brit állampolgárságot annak ellenére, hogy már majdnem negyven éve az Egyesült Királyságban élt. A belügyminisztérium arra negyven kisebb-nagyobb ügyre hivatkozott, ami Joe bűnlajstromát alkotta. Végül valószínűleg egy magas beosztásban lévő lelkes fogadó mentette meg, hadd nem mondjak most nevet, aki így nyilatkozott egyszer: „Coral megérdemli a brit útlevelet, mert belevaló fickó.”
Coral vállalkozása teljesen legálisan működött a pályákon, de emellett előfordult, hogy regisztrálatlan fogadásokat is kötött. A tiltott fogadásokra hamar felfigyelt a rendőrség és természetesen a londoni alvilág is. Az így született városi legendákról és védelmi pénzekkel kapcsolatos történetekről szól Graham Greene Brightoni szikla című regénye.
Az 1961. május elsején hatályba lépő új szerencsejáték törvény lehetővé tette a versenypályákon kívüli fogadáskötést is. Ekkor ismét új fejezet nyílt a vállalkozás életében.
– Eleinte nem hittem a városi nyilvános fogadóirodákban, sőt még elleneztem is – idézi fel Joe Coral. – Egyszer jártam Írországban, és láttam az ott lévő szűk, koszos irodákat, ahová ápolatlan rosszarcú emberek tucatjai zsúfolódtak be, akik azt remélték, hogy a helyre feltett fillérjeikből megválthatják a világot. Nem szerettem volna ilyen irodákat. Hogyan várhatnám el egy jól öltözött titkárnőtől, egy középosztályhoz tartozó tanárembertől vagy akármilyen köztiszteletben álló embertől, hogy ilyen helyre betegye a lábát? Már szinte láttam magam előtt, ahogy az irodáim lesznek a gyülekezőhelye a londoni alvilágnak és kétes egzisztenciájú szélhámosoknak. 1962-re kiderült, hogy szerencsére nem lett igazam. Talán azért, mert ez itt Nagy-Britannia, itt komoly kultúrája van a fogadások megkötésének. Először csak szállingóztak az emberek és kisebb összegeket tettek fel. Az ebből származó bevételek ezután megcsappantak, mert gomba módjára kezdtek szaporodni a fogadóirodák, de a piac nem nőtt. A kedvező fordulatot az irodalánc megalkotása hozta. Jól menedzselt, tiszta és kedves személyzettel ellátott irodáim voltak. Az alkalmazottak remekül tudtak hatni a fogadók kapzsiságára és szinte kiénekelték a zsebükből a pénzt. És közben kedvesen mosolyogtak.
Joe Coral ideje nagy részét a Regent Street-i központban töltötte a színfalak mögött, de gyakran látogatta végig irodáit személyesen. – Mindig keménykalapot viselt – idézi fel Leon. – Egyszer véletleneül a Newbury versenypályán hagyta. Engem bíztak meg, hogy azonnal menjek érte és legkésőbb három óra múlva vigyem el neki személyesen. Lehetetlennek tűnő utasítás volt, de én mégis teljesítettem. Egy ropogós tíz fontos bankjegyet nyomott a kezembe Joe borravalóul. Ez olyan, mintha ma háromszázat kapnék.
Az üzlet nagyon jól ment részben a fogadási ajánlatban már a kezdetek kezdete óta szerepelő labdarúgásnak is köszönhetően. Az 1964-es adótörvények nem kedveztek a bukiknak, mert fix 25%-os adóval sújtották valamennyiüket. A nehézségeket úgy küzdötte le Coral, hogy 1971-ben társult az egyik rivális fogadásszervezővel, Mark Lane-nel, aki elsőként vitte tőzsdére saját vállalkozását még 1962-ben. A társulás sikeresnek bizonyult és a piac harmadik legjelentősebb szereplőjévé tette a Coralt a vezető Ladbroke’s és második William Hill’s mögött. E pozíciót a mai napig megőrizte a vállalat.
– Az üzleti sikereinket apám becsületességének és magas elvárásainak köszönhetjük – állítja Nicolas, a cégalapító nyolcvanegy esztendős fia. – Néhai bátyám, Bernard, szintén óriási tehetséggel bírt a világunkban és a velem kiegészülő csapat legyőzhetetlen triót alkotott. Én a matematikus és számítógépes agytröszt voltam, én fejlesztettem ki azt a komputer-generált odds-rendszert, amelynek köszönhetően a totalizatőr rendszerben dolgozó irodák, elsősorban a Tote-ra gondolok, nem tudtak fölénk kerekedni. Apám nagyon vakmerő volt, de soha nem vállalt felesleges kockázatot. Soha nem felejtem el szavait, amikor 1946-ban a Grand National befutójában az 25/1-en álló Lovely Cottage elgaloppozott a 3/1-en álló favorit, Prince Regent mellett. „A sikerhez szerencse is kell.” Csak ennyit mondott, és arcizma sem rezdült, pedig sokat vesztettünk aznap. Egy kicsit szomorú, hogy mára már nem emlékeznek rá sokan, de nagyszerű érzés lépten-nyomon a Coral nevet látni. Az idő bebizonyította, hogy jó ötlet volt ezt a nevet megtartani az 1971-es társulást követően. Egyszerűen jobban cseng, mint a Lane név, jobban marketingelhető.
A marketingben rejló lehetőségeket maximálisan kihasználta a Coral. Joe szíve csücske volt ez a modern tudomány. Folyton szlogeneket gyártott. A háború előtt a „Joe Coral – Határ a csillagos ég!” jelmondat sok fogadó fantáziáját megmozgatta. – Az ötvenes évekre ez kissé megkopott és kellett találni egy újat. Ekkor jött az „A nyerőt kérem, itt a pénzem!” – meséli Nicholas. – Ekkoriban csatlakoztam én is a vállalkozáshoz. Csodálatos évek voltak.
– Joe Coral vezette be a szlogen fogalmát a bukmékerek világába. Előtte senki nem próbálkozott ilyesmivel. Felfigyelte rá a fogadók – nyilatkozta John McCirrick, lóverseny szakértő.
– Apám nagyon karakteres ember volt. Alig volt magasabb 150 centiméternél, rendkívül elegánsan öltözködött és mindig keménykalapot viselt. Keze ügyéből soha nem hiányzott egy pohár skót whisky. Szerette a társaságot és az életet. Olykor-olykor feltett egy kis pénzt snooker partikra, vagy valamelyik kedvenc agarára, de nekünk mindig azt mondta, soha nem merüljünk el a szerencsejáték bugyraiban, hiszen pont ennek köszönhető a család vagyona és befolyása. Annak ellenére, hogy nyíltan vállalta baloldaliságát, rajongott a királyi családért. Különösen a megboldogult Erzsébet királynéért, akinek cheltenhami páholyában rendszeres vendég volt. Amikor 1981-ben eladtuk a céget a Bass-nak, apám nem jelent meg a királyné előtt a versenyen, aki emiatt nagyon csalódott volt. Apám imádott snookerezni. Senki sem tudta, hogy képes olyan biztosan tartani a dákót a kezében, hiszen kétévesen gyermekparalízisen esett át és mindkét felsőkarján sorvadtak voltak az izmok. A zakót és kabátot úgy kellett mindig felsegíteni rá – mondja Nicholas.
Joe Coralnak remek humora is volt, és amikor megkérdezték tőle mi a hobbija, ő rendszerint csak ennyit mondott: „A biliárd, a bridzs és a pia. Volt egy negyedik is, de már elfelejtettem, hogy micsoda.”
A hetvenes évek végén a Coral elveszítette kaszinó-licenszét és ez érzékenyen érintette a céget. Valószínűleg ezért is került sor az eladásra. Abban az időben hatszázötven fogadóirodával rendelkezett. Joe kilencvenkét éves koráig, 1996. december 16-án bekövetkezett haláláig aktívan részt vett a munkában a vállalat elnökeként.
Életrajzi adatok:
Született: 1904. december 11.
Meghalt: 1996. december 16.
Legemlékezetesebb szlogen: „A nyerőt kérem, itt a pénzem!”
Kedvenc mondása: „Ha négy fontból csak ötöt tudtál csinálni az sem baj. A profit a lényeg!”
Róla mondták: „Joe Coral sikere abban rejlik, hogy a fogadói barátként néznek rá.” (1967, Max Redstone).
Sírfelirata: Egy igazi úriember.