/ by /   Friss hírek, Interjúk-szakcikkek / 0 comments

A rettenthetetlen herceg

Írta: Ryan Herman, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Javában tart a brit ugrószezon, és bár messze még a Grand National, nem tudtunk ellenállni, és ráhangolódásként egy kivételes és rendkívül rokonszenves lovasról írunk.

Don Beltrán nyeregben

Az 1918-ban született Beltrán Alfonso Osorio y Díez de Rivera, Alburquerque 18. hercege, (e. álbokerke) akit más néven Vashercegnek is ismernek, a lóversenyzés történetének talán legrettenthetetlenebb és legvakmerőbb úrlovasa volt. Huszonnégy esztendő alatt, hétszer indult a Grand Nationalben, eközben százhét csontja eltört, de csak egyetlenegyszer sikerült végiglovagolnia a távot. Ennek ellenére ő a legnépszerűbb lovas, aki a híres akadályversenyben valaha indult. – Egy angol torreádor hasonlóan érezné magát a hazámban – jegyezte meg egyszer tréfásan.
A herceg kétségtelenül kora egyik legszínesebb lovas egyénisége volt, de e mögött sokkal több rejtőzött: egy spanyol főnemes megszállottjává a gondolatnak, hogy Liverpoolban versenyt nyerjen.

1928-ban ragadta magával a Grand National Alburquerque hercegét, amikor Tipperary Tim nyerte a versenyt azon két ló közül, akiknek sikerült befejeznie a futamot a negyvenkét indulóból. Spanyolországban a tíz éves Beltrán tátott szájjal nézte az eseményről készült mozgókép beszámolót egy filmszínházban, és elhatározta, versenylovas lesz. Édesanyja azt mondta neki, túl magas növésű ehhez a hivatáshoz, ezért a fiú minden éjszaka úgy feküdt le, hogy gombóccá húzta magát, azt remélte, ettől nem fog megnőni. Minden vágya az volt, hogy zsoké lehessen.

A herceg címere

1939-ben indult élete első versenyében, néhány évvel a spanyol polgárháború után, ahol talán mondanunk sem kell, a nacionalisták oldalán harcolt a könnyűlovasságnál. A köztársaságpárti ellenség sorait olyan alakok erősítették, mint a Gerő Ernő, Mező Imre, Münnich Ferenc, Rajk László és Zalka Máté. Abban az időben már lovat is futtatott, méghozzá Peter Cazaletnél, Devon Loch idomárjánál, amely ló arról vált ismertté, hogy szintén a Grand Nationalben, a cél előtt ötven méterrel, tisztán vezetve, megugrott egy árnyékot és felbukott. A telivér Erzsébet anyakirályné színeit vitte, aki csak így kommentálta az eseményt: That’s racing, I suppose (Nos, ilyen a lóverseny).

Becher’s Brook

A híres akadályversenyre 1952-ben mázsált ki a herceg első alkalommal Brown Jack III lovasaként. A verseny egész jól alakult a páros számára, mígnem a Becher’s Brook nevű akadálynál felbuktak. Abban az időben ez volt a legnehezebb ugrás (1989-ben, az állatvédő szervezetek nyomására alakították át mai formájára.) A vakmerő spanyol két töréssel megúszta. A Walton Kórházba szállították, ahol egyből szívükbe zárták az orvosok és az ápolónők a sármos főrendet. A legenda szerint ezután minden lovaglása előtt lefoglalt magának egy ágyat ugyanott.

Bár sokszor a fejére esett, Rivera herceg mégsem volt teljesen ütődött. Tudta jól, ebben a versenyben kiemelkedő képességű lóra van szüksége, és tizenegy évet várt a következő alkalomra, hogy starthoz álljon Aintreeben. Ekkor a huszonegyedik ugrásig jutott Jonjo nevű lován. 1965-ben újra a starthoz állt az elszánt férfit, de felbukott Groomsmannel, és ismét a Walton Kórház lett a végállomás. 1966-ban kénytelen volt feltartani a cél előtt négy akadállyal, mert lova, L’Empereur elkészült az erejével. Eltelt hét esztendő és Beltránt Nereo hátán láthatta ismét a közönség. A telivért maga a herceg tenyésztette Mozanaque Sotóban, a családi birtokon. Meg volt róla győződve, senki sem veheti el tőlük a győzelmet, ám egyik kengyele leszakadt, és még a Becher’s Brook előtt feladni kényszerült a versenyt.
A bátor lovast gyakran hasonlították az irodalomból jól ismert Don Quixote alakjához, és egyáltalán nem alaptalanul. Akárcsak a bús képű lovag, ő is magas, szikár alkatú férfi volt, megnyúlt arcát hegyes álla tette jellegzetessé. Környezete úgy gondolta, ő is egy megnyerhetetlen küzdelmet folytat egész életében.

A családi birtok Mozanaque Sotóban

Toby Balding, a kétszeres Grand National nyerő idomár jellemezte de Riverát a legjobban: – Egy igazi kamikaze, hírből sem ismeri a félelmet.
Ezt a véleményt ismét igazolta a herceg, amikor minden intő jel ellenére ismét indult az 1974. évi Grand Nationalben. Amikor a kimázsált zsokék a jártató felé tartottak, a televíziós közvetítés kommentátora, Clive Graham kiszúrta a furcsán lépegető lovast. – Egyáltalán nem úgy néz ki ez az ember, mint aki sikerrel teljesíthetné a világ legnehezebb akadályversenyét, de mégis itt van, mert ő az ötvenöt esztendős Alburquerque hercege.

Két héttel a fent említett esemény előtt tizenhat kapcsot operáltak ki a spanyol lovas lábából, amiket egy súlyos esés után szerzett. A műtét után hét nappal eltörte kulcscsontját egy Newburyben tartott versenyen. Hét nappal a Grand National előtt! Volt azonban más probléma is, bár ezt csak később került nyilvánosságra. Nereo bokszbalesetet szenvedett, és erősen be volt szűrődve az egyik lába. A baleset után jó pár napig nem evett. Mindez idő alatt a herceg Madridba utazott és speciális gipszet csináltatott magának, amiben tudott lovagolni, és megtanulta hogyan szálljon nyeregbe anélkül, hogy megterheli a kulcscsontját. Tartott tőle azonban, hogy nem megy át a verseny előtti orvosi vizsgálaton, ezért megkérte fiát, Ioannes-t, utazzon vele Angliába és legyen a tolmácsa.

A Galopar magazin interjút készített Ioannes-szel 2015-ben. A férfi így emlékszik a történtekre: – A verseny közben apám törött kulcscsontja elmozdult és átszakította a bőrét, de ő megtiltotta, hogy szóljak az orvosnak. Három nap telt el így, hihetetlen kínok között, míg végre visszaérkeztünk Madridba és megoperálták.

A herceg és Nereo ugyanis sikeresen teljesítette a távot, és akármennyire is hihetetlen, nyolcadikként értek célba. – Arra vagyok a legbüszkébb, hogy egy spanyol tenyésztésű telivér, amelyet én neveltem, megmutatta, van benne elég képesség, hogy felvegye az Angliában és Franciaországban született lovakkal a versenyt. Ez óriási szó, hiszen Nereo hátán nem egy lovas ült, hanem egy zsák burgonya.

A történetnek azonban még nincs vége, bármennyire is hihetetlen. 1976-ban Beltrán de Rivera ismét indult Nereo nyergében. A csúnya bukást hosszú kezelés követte a Walton Kórházban. Amikor megkérdezték tőle, miért viszi ily makacsul vásárra a bőrét unos-untalan, ezt felelte: – Kockázat nélkül unalmas lenne az élet.
A herceg elszántsága legendává vált, ezért a közönség ráragasztotta a Vasherceg nevet.

Maradt a fotózás

A lóverseny szakemberek azonban másként vélekedtek. A Jockey Club új rendelkezése értelmében, minden ötven évét betöltött lovasnak kiemelten szigorú orvosi vizsgálaton kellett átesnie. Ez azt eredményezte, saját testi épsége érdekében bevonták a herceg licencét, és onnantól fogva a lelátóról volt kénytelen nézni a versenyeket. Az engedélye visszavonását élete egyik legszomorúbb pillanatának nevezte. Később, a spanyol El Pais című napilapnak adott interjújában így nyilatkozott: – A legtöbb töréssel járó balesetem oka a türelmetlenség volt, de a csontjaim kitűnően bírták így is, és én elég céltudatos ember vagyok. Ez elengedhetetlen ebben a sportban. Mindig csak annyira akartam egészséges lenni, hogy a következő versenyemet vállalni tudjam.

Akadtak győzelmek is

Beltrán Alfonso Osorio y Díez de Rivera, Alburquerque 18. hercege hazájában minden lovas szakágban versenyzett, sőt 1952-ben és 1960-ban Spanyolország olimpiai csapatának is tagja volt díjugratásban és díjlovaglásban. 1964-ben elnyerte az Arany Sarkantyút, amely Európa legkiemelkedőbb úrlovasának megtisztelő címe. A herceg karrierjének legfényesebb pillanata az volt, amikor 1968-ban megnyerte a Gran Premio de Madridot a teljesen esélytelen Tebas nyergében. Élete utolsó győzelmét néhány nappal hatvanhatodik születésnapja előtt aratta a bátor lovas.
De Rivera herceg 1994-ben hunyt el, emlékét az Alburquerque Herceg Emlékverseny őrzi, amelyet minden évben a Zarzuela versenytéren futnak, Madridban.