“Az első nem hajlandó futni. Az második nem tud futni. Az harmadik lesérül. A negyedik egy kedves ló, akivel egy kicsit szórakozol. Az ötödik pedig egy igazán jó ló, aki segít elfelejteni az első négyet” – mondta nevetve Kenny McPeek tréner, miközben kategorizálta az istállójába évente érkező új telivéreket.
Néhány esetben az elsőt – azt a lovat, amelyik nem hajlandó futni – tényleg elfelejtik, és átesik a közmondásos résen a nagy istállókban, ahol rengeteg “igazán jó ló” van.
“Nagyon kevés olyan ló van, akin nem tudunk kiigazodni” – mondta – “de néha tényleg nem tudunk”.
Itt jönnek képbe az olyan emberek, mint a floridai Willistonban található Fieldstone Farm 71 éves lovasa, Frank Barnett. “Bárcsak el lehetne jutni a problémák megkerülésével a megoldáshoz…de nem lehet” – mondta. “Így jutottak el hozzám.” Ezek a problémák nem pusztán a lószállítóra, a startboxba való berakás nehézségei vagy az edzéseken való nehezen kezelhetőség – a lényeg az, hogy ezek a lovak úgy viselkednek, mintha egyszerűen nem akarnának versenylovak lenni.
Barnett és Dr. Stephen Peters, a Martin Blackkel közösen írt Evidence-Based Horsemanship című könyv társszerzője szerint az összes többi probléma mögött az áll, hogy elfelejtjük, hogy a lovak zsákmányállatok és nem ragadozó állatok. “A lovad állandóan azt kérdezi: “Biztonságban vagyok?” – mondta Peters.
Ez a kérdés minden mást felülír a ló agyában és sajnos a legtöbb telivér tréner nem tudja, hogyan működik pszichológiailag egy ló, folytatja Peters – aki idegtudós és lóagykutató.
“Az egyik nagy problémánk az, hogy az egyetlen agy, amit a ló agyához tudunk hasonlítani, a sajátunk, így azt képzeljük a lovaknál is vannak olyan dolgok, mint a tisztelet és a tiszteletlenség. A lovaknak nincs nagy homloklebenyük. Nem tudnak elvonatkoztatni dolgoktól. Megverne egy gyereket, aki nem tudott rájönni egy matematikai feladatra?
Persze, hogy nem.
A büntetés a ló szempontjából ragadozói fenyegetés”
Peters és Black, az idahói székhelyű lovasoktató együttműködése akkor kezdődött, amikor az előbbi megfigyelte, hogy Black egy-egy feladat után hagyja pihenni a lovat, vár és figyeli, hogy a ló lelógassa a fejét, majd várja, hogy megnyalja az ajkait. Ezután megismételte a feladatot, vagy áttért egy új feladatra. Peters, az idegtudós és lóagykutató azonnal tudta, hogy Black “várakozási, feldolgozási időt” ad a lónak.
Egyszerűbben fogalmazva: ez az az idő, amely a ló agyában az adrenalin lecsengéséhez szükséges egy olyan stressz hatására, mint egy tréningfeladat, mielőtt a “dopaminütés” – vagyis a megkönnyebbülés és ami a legfontosabb, a biztonságérzet – bekövetkezik.
Bármilyen mértékű stressz hatására a ló szája kiszárad. A stressz után az ajkak megnyalása dopamint jelez. A stressznek vége. Biztonságban vagyok. Black ösztönösen tudta, hogy várnia kell a lóra.
“Szinte művészet a ló neurokémiai koktéljának megalkotása” – mondta Peters.
Black hozzátette: “Ahelyett, hogy 30 percig intenzíven dolgoznánk, inkább csak egy olyan gyakorlatot végeznénk, ami talán egy percet sem vesz igénybe.
“Megstresszelem a lovat – beindítom az adrenalint, majd hagyom, hogy megkapja a koktélt. Megnyalják a szájukat, aztán elgondolkodnak rajta, aztán megint megnyalják a szájukat, és amikor legközelebb ugyanerre kérem őket, olyan, mintha már egy hónapja gyakorolnánk” – mondta.
Könyvükben Peters és Black azt állítja, hogy az várakozási idő lehetővé teszi a ló számára, hogy újra játssza azt, amin éppen keresztülment. A szkennelések kimutatták, hogy az olyan agyterületek, amelyeket valami olyan tevékenység során használnak, mint a tanulás, még pihenés közben is aktívak maradnak. A tesztek azt is kimutatták, hogy azok az alanyok, akiknek egy-egy feladat között pihenőidőt adtak, gyorsabban tanulnak, mint azok, akiknek nem adtak pihenőidőt a feladatok között.
Black, aki lóháton nőtt fel marhákkal foglalkozva és aki maga is ismeri a telivéreket, felismerte, hogy “Petersnek megvolt a tudomány, de nem volt meg a tapasztalat. Nekem megvolt a tapasztalat, de a tudomány nem”. Peters részben a tudományt magyarázta: “A lónak valamit be kell vezetnünk és szünetet kell tartanunk. Lehetőséget kell adnunk a lónak, hogy feldolgozza az információt.
Ha nem, akkor a ló izgulni kezd [megnövekedett szívverés, vérnyomás, adrenalin aktiváció és fokozott izzadás tapasztalható] vagy kikapcsol. Elkülönülnek. Máshová helyezik magukat és végigcsinálják a mozdulatokat. De ez nem jelenti azt, hogy megtanulták azt, amit megpróbáltál megtanítani nekik.
Néha létrehozol egy traumát és most 100 jó dolgot kell tenned, hogy legyőzd azt az egy rossz dolgot, mert mint zsákmányállatok, emlékezni fognak arra, hogy “nem voltam biztonságban”.
Gyakorlati szempontból egy olyan ló, akit megkorbácsoltak, mindig megrémül majd, amikor megkérik, hogy lépjen fel a futóra. McPeek úgy véli, hogy a lovak nemcsak a bántalmazásra emlékeznek, hanem arra is, hogy kitől származik. “A szaglás alapján teszik” – mondta.
Peters és Martin könyve hidat képez a lovak agyának kémiája, a lovak viselkedése és “nyelve” között. Barnett Peters-Martin-tanítvány lókiképzése kiterjed a lovak megfigyelésének tapasztalataira és a lovak viselkedésének idegi magyarázataira is, amelyeket a Petershez hasonló emberek adnak. Munkásságából egy újabb hatalmas kulcsot ad ahhoz, hogy megértsük, miért teszik a lovak azt, amit tesznek:
A lovak neurokémiai felszabadulást vagy dopamint kapnak a rossz viselkedéstől éppúgy, mint a jótól. A ló megbüntetése, mint például a ló korbácsolása, amiért az utánfutóra felszálláskor megtorpant, megerősíti a nemkívánatos viselkedést. Barnett, aki díjugratókkal foglalkozik, azt mondta: “Egy ló, amely megtorpan egy akadály előtt, dopamin felszabadulást kap – a megállás jó dolog a ló elméjében. Egy jó ló, aki akadályon versenyez ugyanilyen neurokémiai felszabadulást kap az agyában: dopamin-endorfinokat”.
Barnett egy másik, a telivér versenyzéshez közelebb álló példát hoz fel: Az a ló, amelyik edzés közben mérges vagy megpróbál megválni lovasától, minden valószínűség szerint fájdalmat jelez. “Ha eléggé fáj neki, akkor megszabadul lovasától, aztán csak megáll és néz. Nem rossz ló. Csak fáj neki.“
Black szerint nem a lovassal van a probléma, hanem azzal, amit a lovas csinál. Egy olyan ló esetében, amelyik kiköt, vagy megpróbálja ledobni a lovasát, ő hátulról tolná a lovat úgy, hogy a lovas még mindig a nyeregben ül, de a kantárt már levenné róla.
A tipikus válasz erre egy gyakorló lovas részéről az lesz, hogy “‘Meg kell kapaszkodnom‘” – mondta Black. “Ez a probléma: te kapaszkodsz belé.
A lovasok nagyon kapaszkodnak és ez fájdalmat okozhat a ló szájánál. Lehet, hogy tályogjuk lesz. Az emberek nem hallgatnak a lóra.”
A ló utánfutóra való berakása általában nehéz feladat a telivér trénerek számára, különösen a fiatal lovak esetében. Az ő agyukban a ló azt kérdezi: “Biztonságban vagyok?”. Gyakorlatilag minden ló, legalábbis az első alkalommal, megtorpan. Ez egy idegen, új környezet. Black szerint a ló azt gondolhatja, hogy egy nagy lökést kap “egy szikláról vagy egy fekete lyukba”. Nem tudják, hogy ez biztonságos-e.
“Az orvosság a kisebb stressz, amit nyugalom követ. A lovat az utánfutóhoz viszed, ahol megdöbben. Kihátrál onnan. Nem. Nem megyek. Így hát távolodik a futótól. Te vele mész és amint megfordul, hogy elhagyja az utánfutót, én lefoglalom Őt. Körbe-körbe sétálok vele. Összezavarom és kellemetlenséget okozok neki. Az agya leterhelődik és nem tudja kitalálni, hol találhat megnyugvást.
Nem arról beszélek, hogy megrántom a fülét, vagy fájdalmat okozok neki, hanem arról, hogy a futótól való eltávolodás óta sehol sem talál megkönnyebbülést vagy nyugalmat.
Aztán visszavezetem őt a futóhoz. Minél közelebb kerül hozzá, annál csendesebb leszek. Olyan, mintha a kocsihoz menve menekülne a káosz elől. Így önként felszáll.”
A nyilvánvaló kérdés az, hogy ez mennyi ideig tarthat egy lóval. “Lehet, hogy egy perc… lehet, hogy 15 perc”
“Miért csinál egy ló bármit is?” – kérdezte Peters – “Mert kialakítottak egy agyi mintát. Hogyan jönnek létre ezek a pályák? Dopamin erősíti őket. Ha felvezetem a lovamat a pótkocsira és az hátrál, elszökik és elszalad egy mezőre, akkor újra kell kapcsolnom az agyát. Ha a lovat ezért megbüntetik, akkor egy probléma tetejébe még egy problémát hozok létre.
A mi feladatunk az, hogy dopamin találatokat beállítsuk.”
Black 1995 és 2005 között 10 éven át indított (ezt a kifejezést használja a “betörés” helyett) telivéreket a Calumet Farmnak és úgy véli, hogy a telivérek „rossz” viselkedésének nagy része tanított. “Annyi traumatikus élményt kapnak a versenypályán”.
Kétségei vannak afelől is, hogy a tréningezési módszerek valaha is megváltoznak a telivér-iparban. “Nem fognak megváltozni, mert százból egynél tudnak való áttörést elérni. Akkor miért is változtatnának?
“Mindig ezt hallottam: „Nem érted; ezek telivérek.”
Oké, szóval a lovad nyert egymillió dollárt. A te módszereddel egyetlen ló nyert egymillió dollárt. Van száz olyan lova, amelyik már „óvodai szinten megbukott”. Az enyémek közül mindegyik leérettségizett, szóval kinek a módszere a jobb?”
A több mint ezer ló között, amelyet a Calumet számára indított, volt Pleasantly Perfectv is, aki 2003-ban 7,7 millió dollárt és a Breeders’ Cup Classic-ot nyerte.
A tréninget megtagadó ló példájához hasonlóan ott van Seabiscuit története, aki 17-szer futott, mielőtt elvesztette nyeretlenségét.
Nem akart futni a legendás tréner, “Sunny Jim” Fitzsimmons kedvéért sem. Átkerült Tom Smith tréner istállójába. Tom egy western cowboy volt, akinek volt tapasztalata a vad musztángokkal való munkában. Seabiscuit viselkedése folytatódott… az első négy edzésen. Smith arról volt híres, hogy órákig ült az istállóban egy új lóval, akivel valahogyan kapcsolódott és ösztönösen ráérzett a lóra.
Az ötödik napon azt mondta egy gyakorlólovasnak, akinek tele volt a keze, hogy dobja el a szárat és hagyja, hogy a ló azt tegye, amit akar. Ezzel a ló elindult – nyilvánvalóan felfedezte a futás örömét, majd az istállóba való visszatéréskor répát kapott, ami a szokásos jutalmává vált. A többi már történelem…
Vajon a Peters, Black és Barnett által támogatott módszerek bombabiztosak? Peters egyszerűen azt mondta: “A lovak olyanok, mint az emberek. Nem minden ember tud minden sportot űzni”.
Néha az olyan “rehabilitációs tréner”, mint Barnett is csak korlátozottan tud cselekedni. Felidézett egy ígéretes lovat, amelyet a régi Waldemar Farm küldött hozzá és amely nem akart beállni a startgépbe. Barnett túljuttatta a lovat ezen a félelmen. “A ló komoly munkákkal készült a versenyre és mindenki repülőre ült, hogy megnézze első startját Gulfstreamben.
“A verseny után üzenetet kaptam az üzenetrögzítőmre, hogy ugyanennyi pénzért megtanítanám-e futni a rohadékot. Utolsó helyen végzett és soha az életben nem nyert versenyt.”
Ez lenne McPeek kettes számú kategóriája…
Forrás: Trainer Magazine – Training – ‘horses with attitude’ by Ken Synder