Nagy László (1946 – 2017)
Pusztaföldváron született, a lótenyésztéssel már kora gyerekkora óta szoros volt a kapcsolata. Hódmezővásárhelyen végzett felsőfokú tanulmányai befejeztével az orosházi Új Élet MGTSZ-nél kezdett el dolgozni, ahol a ’70-es évek közepétől már agrármérnökként tevékenykedett, majd a TSZ elnökhelyetteseként és az Orosházi Lovas Egyesület elnökeként hatalmas szívvel, szakértelemmel és lendülettel szolgálta a versenylótenyésztés és lóversenyzés ügyét. Karizmatikus erejével képes volt hegyeket megmozgatni a lovak és szeretett sportja érdekében. Kiváló szervezőképességének köszönhetően elévülhetetlen érdemei voltak a bogárzói lóversenypálya megépítésében, az Orosházi Lovas Egyesület és az orosházi versenyek megszervezésében.
Pályafutása alatt több társadalmi tisztséget töltött be, így a Lovas Szövetségben, a Magyar Lovaregyletben és az Ügető Tenyésztők Országos Egyesületében is szolgálta a hazai lóversenyzést.
Nevéhez a számos import mellett olyan kiváló telivérek és ügetők fűződnek, mint a Svájcba eladott és ott Derby-t nyert Magányos, az „Év Lova címet” elhódító Retorzió, az utolsó pardubicei magyar nyerő Birok, valamint a Magyar Ügetőderby győztes Mount és Williams. Kedvenc sportágában, az ügetőn, hajtóként is kipróbálta magát, ahol több versenyben is nyerni tudott.
Mindenki „Nagy Laciját” a Magyar Lovassport Szövetség 2013-ban Gróf Széchenyi István Emlékéremmel, a Kincsem Nemzeti Kft. pedig Életműdíjjal tüntette ki.
Minden év decemberének első versenynapján, amikor a Baka Hendikepet futjuk, az orosházi nap keretein belül emlékversennyel tisztelgünk a kiváló szakember előtt.
Orosháza története
A Dél-Alföldön helyezkedik el, a Viharsarokban. Földrajzilag sík vidéken fekszik, csak néhány halom található az északi területén. Folyója nincs, tavai csak a város határában.
A település története az új kőkorig nyúlik vissza, melyet a környéken talált régészeti leletek igazolnak. Első lakói között a kutatók az ún. Körös-kultúra képviselőit tartják számon. A korai vaskor ma is látható emléke, a város délkeleti határán elterülő földvár, a Nagytatársánc. Itt az Ős-Maros hordalékkúpján találtak otthont később maguknak a népvándorlás egymást követő népcsoportjai is, majd a honfoglaló magyarok vették birtokukba. A régészek következtetései szerint az iráni eredetű káliz nép élt az Árpád-korban Orosházán, később a tatárjárás pusztítása után lassan ismét benépesült a környék.
„Orosháza” nevével legelőször egy 1466-ban keltezett oklevélben találkozhatunk.
A középkori falunév, a régi magyar Oros személynév és az „-a” birtokos személyraggal ellátott ház (otthon, lakhely) köznév összetétele. Maga az Oros személynév az „úr” köznév kicsinyítő képzős alakja – a település tehát első birtokosának nevét viseli. Eredetileg Zaránd vármegyéhez tartozott, a 15. században került Békés vármegyéhez. Levéltári források szerint 1517-ben már Orosházi Tóbiás nevű hallgató tanult a krakkói egyetemen, Orosházi András pedig 1555-ben váradi kanonok volt. Egy, a mohácsi csata előtti évben keltezett oklevél Orosházát, mint egy Békés vármegyei uradalom központját említi, tulajdonosai ekkor a Komlóssyak voltak. A török uralom alatt a település ismét a pusztulás sorsára jutott – az itt lakók a harcok áldozatai lettek, vagy elmenekültek a nagyobb biztonságot jelentő királyi Magyarországra.
Az újratelepüléstől a kiegyezésig
Vályi András, Magyarországnak leírása 2. kötetében így jellemezte a települést a 18. század végén:
„OROSHÁZA. Magyar falu Békés Várm. földes Ura B. Harukkernek maradékai, lakosai leginkább evangélikusok, fekszik Szarvashoz közel, mellynek filiája, postája is vagyon. Szántó földgye jó, legelője, réttye elég, fája nints, piatzozása távol esik”.
Orosháza újkori története a vidék 18. századi betelepülésével kezdődik. A török uralom alatt elnéptelenedett vidékre a Tolna vármegyei Zombáról érkezett telepesek költöztek. Az evangélikus hitüket féltő jobbágyok, báró Harruckern Ferenccel kötöttek szerződést, s a 70 áttelepülő család 1744. április 24-én – Szent György napján – tanítójuk, Dénes Sándor vezetésével megszállta az orosházi pusztát. Hat héttel ezután megérkezett a telepesekhez nemes Horváth András evangélikus lelkész is, s vesszőből, sárból, hamarosan felépítették az első templomot a Zombáról magukkal hozott harangnak. A betelepülő lakosság elsősorban földműveléssel és állattartással foglalkozott, de hamarosan kifejlődött a kertkultúra is, majd a 18. században az iparos réteg is kialakult. A reformkortól kezdődően lassan megindult Orosháza mezővárosi jellegű fejlődése. A százéves településen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitöréséig nagyobb politikai megrázkódtatások nélkül, csendesen folyt az élet. A márciusi forradalom hírét Mikolay lelkész Pesten tanuló fiának leveléből hallották először az orosháziak március 18-án. A márciusi határozatokat március 20-án Gyulán, egy népközgyűlésen ismerhették meg a meghívottak, melyen első ízben vettek részt ezen a nemeseken kívül az úrbéres jobbágyok képviselői is.
A délvidéki rác-dúlás után megalakult itt is a nemzetőrség, ahová 665 gyalogos és 149 lovas jelentkezett, majd Jellasics támadásának hírére újabb 172 honvédújoncot állított ki a község. A Vasvári Pál által alakított Rákóczi-csapatban 64 orosházi harcolt. A csapat 1849 közepén a román felkelők elleni csatában szinte teljesen megsemmisült. A szabadságharc bukása után a szigorú megtorló intézkedések ellenére is tovább élt a forradalom szelleme. Sok bujdosó talált itt menedékre, köztük egy éjszakára Kossuth Lajos felesége is, kinek rejtegetéséért Mikolay Ferenc, (a tiszteletes fia) 10 év várfogsággal bűnhődött.
A következő évtizedek az evangélikus vallás visszaszorítását eredményezték. A Bach-rendszer éveiben felbomlottak a feudális viszonyok is. A birodalom belső piacának fejlődése az 1850-es évek végére a mezőgazdaság számára végre kedvező helyzetet teremtett. Felosztották a közlegelőket, tömegesen épültek a tanyák, fellendült a gabonatermelés.
A kiegyezéstől 1945-ig
A helyi politikai élet aktivizálódását a kiegyezés hozta meg. A kiegyezés utáni viszonyokkal elégedetlen parasztok és kisiparosok 1869-ben Táncsics Mihályt választották meg Orosháza és környéke országgyűlési képviselőjének. 1899-ben a helység díszpolgárává avatta Kossuth Lajost. Az 1904-ben leleplezett Kossuth-szobor a Kossuth-kultusz jelképe lett. A csírázó agrárszocialista mozgalom országos visszhangot kiváltó szomorú eseménye volt 1891-ben az orosházi véres május elseje. Az Alföld–Fiumei Vasút megépítése (1870) felgyorsította a község gazdasági fejlődését. A később kiépített szárnyvonalak (köztük 1906-ban megnyílt a Szentes – Orosháza vasútvonal) révén Orosháza a Körös-Tisza-Maros közének vasúti csomópontjává vált. Megerősödött a helyi kisipar és kereskedelem, s különösen a mezőgazdasági feldolgozó ipar indult virágzásnak: baromfi-feldolgozás, malomipar és ehhez kapcsolódva az építőipar. A két világháború között Orosháza, mint „a legnagyobb magyar falu” szerepelt a köztudatban, 1936-ban már közel 25 ezer lelket számlált. A kisbirtokos réteg speciális gazdálkodási formája, a tanyavilág a paraszti polgárosodást tükrözte. A fiatalabb korosztály tanyáin a modern bútorok mellett megjelentek a könyvek, folyóiratok. Az egyre inkább mezővárosi fejlettségű településen pezsgő kulturális élet bontakozott ki. A dualizmus korában kialakult egyesületi élet felvirágzott. 1891 és 1918 között 53 új helyi egyesület alakult: a hagyományos egyházi és polgári szerveződések mellett új jelenségként számos munkáskör, külterületi olvasókör és néhány sportegylet.
Kiemelkedő alakja volt a helyi szellemi életnek Veres József evangélikus lelkész, országgyűlési képviselő, Orosháza történetírója. Nevét a ma embere számára az „Orosháza, történeti és statisztikai adatok alapján” című, 1886-ban kiadott könyve őrizte meg.
Az Orosháza határában található Pusztaszentetornyai Justh-majori kastélyban született és nevelkedett Justh Zsigmond. Több elbeszélésének és regényének témáját és szereplőit merítette ebből az alföldi környezetből. 1892-ben kastélya parkjában parasztszínházat hozott létre, ahol parasztlányok és legények Shakespeare, Molière, Arisztophanész és Plautus műveit játszották.
Eötvös József író és politikus pusztaszentetornyai földbirtokosként fejtett ki Békés vármegyében közvetlen közéleti munkásságot. Mint vallás- és közoktatási miniszter kezdeményezte egy orosházi tanítóképző létrehozását, melyet sajnos már nem tudott megvalósítani. A polgárosodás hívta életre 1890-ben a Polgári Fiúiskolát, melyet 1892-ben a Polgári Leányiskola követett. 1898 decemberében pedig Thék Endre – aki 1902-ben, elsőként az országban, elindította a bentlakó iparos tanoncok képzését 15 szakmában – indítványára a város ipari és mezőgazdasági fejlődésének fellendítésére ipari kiállítás szerveződött Orosházi Iparkiállítás néven, amely 1899 húsvétján nyílt meg, kizárólag orosházi iparosok részvételével. A komoly törekvés mögé a magas minisztériumok is mögé álltak és ipari felügyelő miniszteri biztost is kineveztek Gerstler Miklós személyében. Összesen 312 kiállító mellett nagyszabású programokkal is vonzották a szépszámú látogatókat. A vidéken megrendezett ipari kiállítások közül az egyetlen volt, ami nem csak egy adott térség fellendülését hozta, hanem még nyereséget is termelt. A kiállítást országos figyelem kísérte. Első nap közel 4000-en látogatták meg a megnyitó ünnepséget, és a látogatók száma később is magas volt. Az első héten több mint 12 000-en váltottak jegyet. A kiállítás idején, a kimagasló ipari, és kézműves munkáért 7 első díjat, 29 második, és 38 bronzérmet osztott ki a grémium..
Az orosházi mezőgazdaság hírneve – a gazdálkodók igénye, a legfejlettebb termelési lehetőségek megismerése és alkalmazása iránt – inspirálta a települést arra, hogy a mezőgazdasági ismeretek oktatása is helyet kapjon az iskolában. Hosszú küzdelem után 1926-ban tettek érettségi vizsgát első ízben a Felsőmezőgazdasági Iskola növendékei. Az evangélikus népiskolából nőtt ki az 1930-as években szerveződő Evangélikus Gimnázium.
A fejlődés azonban itt is – akárcsak az országban mindenhol – súlyos egyenlőtlenségekkel járt együtt. A munkásság életszínvonala nem volt megfelelő, a nemzetközi munkásmozgalom pedig a Viharsarokba is eljutott (bár itt inkább az agrármozgalmak voltak jelentősek). Az 1891-es május 1. megünneplése véres összetűzésbe torkollott a kivezényelt csendőrökkel, mely után több száz sebesült maradt a tereken. A történelem viharai Orosházát ugyanúgy érintették, mint az ország minden települését. A trianoni békeszerződés után Orosháza egyszerre a „kis Magyarország” határ menti régiójában találta magát, s ez a tény a további fejlődés meghatározója lett. A második világháború jelentős anyagi és emberáldozattal járt, az áldozatok száma még ma sem ismert pontosan. Orosházát 1944. október 6-án egyetlen nap alatt foglalták el az orosz csapatok.
1945-től napjainkig
Az új rendszerben Orosháza ellentmondásosan fejlődött. 1946-ban -Szentetornya csatlakozásával – a település városi rangra emelkedett. Az ígéretesnek induló fejlődést azonban hamarosan a kisipari és kiskereskedelmi vállalkozások elsorvasztása, a parasztgazdaságok felszámolása követte. A tanyákat az 1960-as években nagyrészt lebontották, ugyanakkor fokozatosan megerősödtek az újonnan szerveződő termelőszövetkezetek és az állami gazdaság. Az orosházi parasztemberek munkaszeretetének, élni akarásának eredményeként a nagyüzemi mezőgazdaság kiemelkedő termelési-tenyésztési eredményeket produkált, országos hírnévre is szert téve. Számottevőek az olaj- a földgáz- és a termálvíz-feltárás eredményei is. Részben erre alapozódva alakult ki a fejlett gépipar, üvegipar és kohászat. 1963-ban kezdte meg a termelést az üveggyár, amely több ezer embernek adott munkát.
Megváltozott a város arculata is. Új épületbe költözött a mai Kossuth Lajos Mezőgazdasági Szakközépiskola, 1953-ban felépült a Táncsics Mihály Gimnázium, 1964-ben az Ipari Szakmunkásképző Iskola. Új kórház, múzeum, művelődési központ épült. A belvárosban a jellegzetes falusi utcák helyén ma lakótelepek emelkednek. A város mellett fekvő természetes úton „született”Gyopáros-tó feltehetően az egykor itt is honos gyopár nevű virágról kapta elnevezését. Vizének elemzését 1869-ben László Elek községi orvos végezte el. Megállapították, hogy a tó vize gyógyhatású, így alkalmas mozgásszervi, krónikus ízületi, reumás, valamint nőgyógyászati betegségek gyógyítására.
Szomszédai észak felől Nagyszénás, északkelet felől Csorvás, kelet felől Gerendás, délkelet felől Pusztaföldvár, dél felől Kardoskút, délnyugat felől Székkutas, északnyugat felől pedig Árpádhalom és Gádoros. (Nyugat felé a hozzá legközelebb eső település Nagymágocs, de közigazgatási területeik nem érintkeznek egymással.) Központjától teljesen különálló, exklávé jellegű, külterületi városrésze Kiscsákó, melynek nagyjából trapéz alakú területe északon és nyugaton Nagyszénás, keleten Kondoros, délen pedig Csorvás közigazgatási területeivel érintkezik.
Orosházának Kiscsákón kívül még két városrésze van. Az egyik a fentebb már említett Szentetornya, ami régen önálló település volt, majd később 1946-ban Orosháza városrészévé vált. A másik pedig Rákóczitelep, aminek területe sokkal kisebb, mint Szentetornya. (Emellett van Gyökeres és Újosztás, amik nem teljesen városrészek, ugyanis Gyökeres Szentetornyához, Újosztás pedig Rákóczi-telephez tartozik)
1760 óta Orosházához tartozik Gáspártelek is, amely nyilván egykori tulajdonosának (Geist Gáspár) nevét viseli.
Az 1744-es újratelepítéstől jelen volt a lótenyésztés Orosházán, igazi felvirágzása 1844-től kezdődött. 1899-ben már 110 orosházi gazda iratkozott be 300 kancával a mezőhegyesi tájfajta tenyésztését célul kitűző szövetkezetbe. A második világháborút követően a hangsúly áttevődött az akkori termelőszövetkezetekre, ahol verseny-és sportlótenyészet megalapítását határozták el. A ’70-es évektől kezdődően indult az ügetőtenyésztés is, valamint a bogárzói versenypálya kialakítása. A lovas értékek megőrzésére alakult meg 1996-ban az Orosházi Lovas Egyesület, mely a mai napig aktívan működik.