Imperiál születésnapja kapcsán

62 éve, 1960. február 14.-re virradó éjszakán hófagyos zimankó volt Kisbér-Apátipusztán. A telivér ménes 18-as istállója északi oldalának negyedik bokszában megszületett Imperiál. Az akkor érdekesnek minősíthető esemény csak évek múlva vált szenzációvá.

E jelenség – az „aranyszőrű magyar csoda” – szenzációja ismeretében, három év múltán, 1963-ban sodort a jó-sorsom Apátipuszta ménesvezetői székébe. S beszéltettem, ifjonti lelkesedéssel hallgattam a helytörténet megéléseinek hites történeteit, a Kakula Imrék, Csőre Józsefek, Molnár Ottók, Barna Istvánok, Kocsis Jánosok, Zsédely Istvánok készséges meséit…

Tudott, hogy a kancák döntő többsége komplikációmentesen, éjszaka ellik. A 60 kancás Apátipuszta három istállóját két éjjeliőr felügyelte, akik a január-június időszakban az „ellés várható” táblás bokszokra különösen figyeltek. A vajúdás észlelésével ébresztették a ménesmestert, akivel – a technológiát betartva – levezették az elléseket. Idényenként 30-40 csikót segítve a világra. (Lelkes ménesvezető koromban – helyben lakva – elsőnek ébresztve, minden ellésnél jelen voltam, és adott esetben Molnár Ottó ménesmesternek segítve, mintegy száz telivércsikó világra-jötténél asszisztáltam – örömteli szakmai ambícióval.)

Azon a bizonyos február 14.-i éjszakán két csikó született Apátipusztán. Négy boksznyira egymástól, mindkettő a 18-as istállóban. Éjfél tájban a méretes, acélos, sárga Hajadon, a sárga Intermezzo II után, életerős, azonnal talpra álló, szopásingeres, szépreményű, sárga méncsikót (későbbi nevén: Ibrahim) ellett – az akkor már derby-várományos Hadnagy (Hasan – Hajadon) kisöccsét. Alig tették rendbe Hajadon bokszát, odébb a kedves import kanca, Hurry is elleni készült.

Gyors előkészítés után, némi nehézséggel, de különösebb komplikáció nélkül a kis pej kanca – a robosztus pej Imi után – hatalmas, nyakigláb, sokjegyes, cifra, sárga méncsikót ellett. Négy-ujjnyis köldökzsinór metszés, ezüst-nitrátos, majd sterogenolos köldökcsonk kezelés, szájnyák- és szempilla ellenőrzés után szalmacsutakolás, flanelruha törlés az újszülött-ellátás technológiai sora. Aztán a még kissé kába csikót, a még fekvő anyja elé húzták, hogy ösztönös nyalogatással „szárítsa és tüdősítse” tovább. Az ellési fáradságon Hurry gyorsan átesett, felállva a magzatburkot elvetette, s orrával noszogatta a még fekvő, kényszer-fejmozgású csikóját. Az izzadt, magzatvizes kanca letakarítását követően – miután a csikó még nem kapott erőre – a szennyezett bokszalmot kitalicskázták, és a klórmeszes fertőtlenítés, majd homokterítés után következett a friss almozás. Ez a begyakorlott, tradicionális telivérménesi „ellés körüli teendő” egy óra alatt most is lezajlott. Általában eddig a lustább újszülött csikók is felélénkülnek, segítséggel felállnak és ösztönös szopásingerrel csecsre törekszenek. Most az „anyányi cifra csikót” csak intenzív segítséggel sikerült talpra állítani. Egyensúlyt találva stabilizálódott, de csecsre erőltetve sem indult a szopásingere. „Pihenjen még!” – hagyták tovább, fekve szunyókálni…

Közben, a hajnali szürkületben indult a reggeli ménesi munka, és – mint rendesen – híre futott, hogy megszületett Apáti újabb derby-reménysége, Hadnagy öccse, egy gyönyörű sárga méncsikó. „Ja, és még egy különlegesség, egy életképtelen, cifra sárga, a két jegytelen pej (Imi – Hurry) szülőtől.” – őrzi a mondást a helyi istállólegenda. „Cifra borjú született Főnök, de nem akar élni” – köszönéssel fogadták a Kisbérről érkező Rádoki József ménesvezetőt, az életerőtől duzzadó férfi-lovászok. „Föccstejet fejve, cumiztatni kell!” – szólt az ukáz, de órák elteltével, és a sikertelenség kudarcával, halványodott a remény.

De! A pusztai hírharangra – többek között – egy ifjú leányzó, Markovics Mariska is előkerült és „szolgálatot kérve”, istápoló gondozást ígért, az esendően kedves csikó cumiztatásához. S többnapos szorgalmát látványos siker koronázta! A csikó elszurkolt, szopásingere és életereje fokozódott, domináns kivagyisága hetek alatt előtört és „Imperiálsága”, „császári”, „birodalmi” nomen est omen-je, élete végéig megmaradt.

Innét – a kezdő hetek feledésével – az apátipusztai szopós-boksz elhagyásától ismert és sokszor megénekelt a „aranyszőrű magyar csodaparipa” valós és színezett legendája. Egy kitűnő lóé, melynek farok-szőreibe olyan sokan kapaszkodtunk – lovasok és nem lovasok…

Később, pusztai közösségünk együttélése során, az Apáti cselédsor gyalogútján, a hajnali derengésben, gyakran láttam lépést szaporítani az ászári keményítőgyár irányába egy sudárderekú ifjú hölgyet, egy megtört özvegyasszony kenyérkereső leányát, Markovics Mariskát…

És most – a Vajdahunyad Vár szűkös termében – Ernst Józseffel elmélyülten szemlélődünk két ló-csontváz társaságában. Kincsem és Imperiál! Mennyi tudós magyarázat a genetika fogódzóiról! Kincsem a yearling árverésen „fejletlen poszerasága” miatt visszamaradt tenyésztője Blaskovics Ernő tulajdonába, és lett „verhetetlen”, Imperiált pedig egy „névtelen” kislány indította az érdemes sikerek útjára…