Sodin Abigél agarak iránti rajongása 13 éve kezdődött, amikor megszületett azóta is hű társa Csíkos, egy whippet fiú személyében. Bár a versenyzés világa akkor még ismeretlen volt számára, s a hosszú évek alatt tett is néhány kitérőt, végül mégis ebben a sportágban kötött ki.
Három évig éltél az Északi Sarkkörön is túl Norvégiában és Svédországban. Hogyan kerültél fel a messzi északra és miért pont szánhúzókkal kezdtél el ott dolgozni?
– Körülbelül másfél éve éltem már Svájcban, mikor 2014 telén kaptam egy fantasztikus lehetőséget Drahos István neves kutyaszánhajtó barátomon keresztül, miszerint kimehettem Norvégia legismertebb szánhajtó kenneléhez dolgozni egy Tromsø melletti kis szigetre, Kvaløyára. A Tromsø Villmarkssenter Norvégia legnagyobb turista kennele, ahol 300-350 alaszkai husky és közel 50 alkalmazott dolgozik azon nap mint nap, hogy a csúcsszezonban nem ritkán napi 200 látogatónak felejthetetlen élményt okozzon. A munkánk egyrészt a turisták fogadása, idegenvezetése és vendégül látása, másrészt a kutyák ellátása, takarítása, etetése és a vendégek szánhajtása volt.
Ha jól tudom, végül nem csak egy telet maradtál, mi tartott ott?
– Igen, úgy volt, hogy a szezon végén visszamegyek Svájcba, de idő közben annyira beleszerettem ebbe az életformába és a szánhúzók világába, hogy bár ennél a kennelnél nem tudtam akkor maradni, rövid keresgélés után találtam a közelben egy másikat, ahol „csak” 100 kutya volt, viszont handler – így hívják aki a kutyák körül dolgozik – csak három. Így egy két hónapos otthoni pihenő után még azon a nyáron, júliusban visszamentem és elkezdtem dolgozni. Az első télen Csíkos nem jöhetett velem, de ide már vittem magammal, hiszen közel egy évig készültem maradni egyhuzamban. A munkám ennél a cégnél 100%-ban a kutyák körüli teendők voltak, a turistákkal a tulajdonos pár foglalkozott. Na ez volt az igazán nekem való, egész nap csak és kizárólag a kutyákkal foglalkozni.
Mit takar egy ilyen helyen főleg nyáron az egész napos kutyázás?
– Ennél a kennelnél vettem részt először a szánhúzók tréningezésében, ami azt jelentette, hogy augusztus végétől 3 hónapig egy másik helyszínre költöztünk az összes kutyával, egy erdő közepén álló „tréning táborba” ahol napi 8 órában az volt a feladatunk, hogy egy meghatározott edzésterv alapján quad elé fogva eddzünk a kutyákkal. Ez a 3 hónap az egyik legmeghatározóbb élménye volt az északi éveknek, hiszen elég nomád módon éltünk, olyan kabinokban laktunk ahol csak áram volt, vizet a kútból hordtunk, fürdő nem volt csak pottyantós, illetve egy fatüzelésű házi szauna amit minden nap föl kellett fűtenünk, hogy legyen meleg vizünk amivel le tudtunk fürdeni. Internet pedig hol volt hol nem. Itt éltünk hárman 3 hónapig 100 kutyával, embert csak a tulaj pár személyében láttunk hétvégenként. Csak annyit mondok, hogy egy ilyen helyen sok mindent megtudhat az ember önmagáról és a határairól.
Hogy jött Norvégiából Svédország?
– Ezt a szezont követően, amit végül nem dolgoztam végig ennél a cégnél személyes okokból, egy újabb otthoni nyári vakáció után Svédországban, Abiskoban találtam egy kis céget akik alkalmaztak. A három kennel közül ez volt a top számomra. Itt aztán tényleg minden részét kiélvezhettem a kutyákkal való munkának, pár hónap alatt szinte teljes önállóságot kaptam a tulajdonostól, akinek az volt a fontos, hogy minden flottul menjen, a kivitelezést nagyjából rám és 2 munkatársamra bízta. Itt a kutyák mindennemű ellátása mellett túravezetőként dolgoztam, ami azt jelentette, hogy naponta egyszer, illetve mikor visszatért a napfény kétszer mentünk ki túrázni 10-14 turista szánnal, ahol mindenki maga hajtotta a szánját.
Sokat hallani arról mennyire hideg van ezen a vidéken és ahogy te is említetted egy ideig nem jön föl a nap.
– Igen ez így van, 2 hónapig nem jön föl a nap a horizont fölé, ami azt jelenti, hogy napi kb 3 órát van kora reggeli világosság, előtte és utána sötét. A jó fejlámpa ebben az időszakban az ember egyik legjobb barátja, anélkül nincs élet. A hőmérséklet Abiskoban már keményebb volt mint Norvégiában, ahol -15 alá nem ment soha, itt január-februárban az átlag a -25-30 fok volt. Egyetlen egyszer mondtunk vissza túrát a hideg miatt, aznap -35 fokot mutatott a hőmérő. Akkor sem magunk vagy a kutyák, hanem a vendégek miatt, akik hiába kapnak spéci ruhát és csizmát, akkor is nagyon nehezen viselik már ezt a hideget.
Te hogy bírtad?
– Ez vicces, mert ugyan téli gyerek vagyok, mindig is utáltam a hideget. „Jó helyre mentél akkor” –mondhatnád, de annak a hidegnek semmi köze az itthonihoz. A száraz hideg, ugyan úgy mint a száraz meleg, valami teljesen más dolog, nemcsak hogy sokkal jobban bírható, de egy bizonyos fokig élvezhető is. Én imádtam… Persze az nem egy elhanyagolandó dolog, hogy olyan tevékenységgel töltöttem a napjaimat, amit ingyen is boldogan csináltam volna, és ez az úgymond nehézségek kezelésében rengeteget számít.
Mindezek ismeretében, hogy lett a huskyból agár?
– A Svédországi telem végén egy akkori agaras barátnőm unszolására vettem egy 5 hónapos gyönyörű angol agarat Írországból; Azraq-ot, aki később nem egyszer futott is a Kincsem Parkban. Ekkor még fogalmam sem volt sem az angol agárról sem a versenyzés világáról, de a terv az volt, hogy a nyarat együtt töltöm a picivel, aztán ősszel mikor megyek vissza Abiskoba, őt kiküldöm Írországba egy ottani kennelbe ahol tréningezik és versenyeznek majd vele. Az élet azonban nem így akarta, mert a fent említett barátnőm közbenjárásával megismertem Tenczel Gábor trénert, aki gondoltuk majd ellát néhány jó tanáccsal, mint kezdő angol agarast. Ez így is történt, a tanácsadó találkozások azonban egyre sűrűbbek lettek, míg a nyár végére szerelem nem lett belőle. Így mondhatom, hogy egyik szerelemből a másikba estem, északból vissza az otthonomba, a huskykból pedig az agárba.
Miben különbözik a két sport számodra?
– Erre mindig az autós példát szoktam mondani, hogy a husky egy négykerekes terepjáró, az agár pedig egy Ferrari. Ezzel azt hiszem el is mondtam mindent. Teljesen más a kettő. Hosszú hónapokig kellett tanulnom Gábortól, hogy egy agárhoz nem úgy nyúlunk hozzá, mint egy „normális” kutyához, hogy nem úgy sétáltatjuk, nem úgy etetjük, nem úgy tréningezzük, sőt sok esetben még csak nem is úgy neveljük. Ahogy Lovik Károly A kertelő agár című könyvében megírta; „Mert a kutya es agár közt annyi a különbség, mint farkas és öleb között: egy család, de két szélsőség.” És ez pontosan így igaz.
Szóval sok mindent szoknom kellett, de ami számomra a legnehezebb volt az az, hogy amíg a huskykkal hosszú órákon át tart a közös munka, addig az agárnál ez a pár másodperctől a maximum egy óráig tart, de akkor már sokat mondtam.
Hogyan veszel részt a velük való munkában?
– Ez sem volt könnyű eleinte, furcsa volt nekem, hogy minden velük kapcsolatos döntést Gábor hoz meg egyedül, hiányoltam az önállóságot, de idővel megértettem, hogy a munka esszenciája itt 1:1-ben történik kutya és tréner között. Többféle elképzelés, edzésterv stb. alapján nem lehet egy agárral dolgozni. Így fokozatosan a jobbkeze lettem és az etetésüket leszámítva mindent együtt csinálunk velük, körülöttük. Mióta kölykök vannak nálunk azóta több az én részem is, mert a „kicsikkel” akik most már 13 és 15 hónaposak rengeteget foglalkoztam külön is. De azt hiszem, hogy ennyi kutyánál ezt nem is lehet másképp működtetni, összhangban kell lennünk és mindketten keményen ki kell vegyük a részünket a napi feladatokból. Főleg most, hogy lassan elkészül a szuper új agár pályánk, amin már alig várjuk, hogy végre futtathassunk.
Fotók: CyberCat Photo