/ by /   Friss hírek, Interjúk-szakcikkek / 0 comments

Joe Coral – Egy legendás bukméker története

Írta: Jim Cremin, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Joe Coral

Ha megkérdeznénk egy fiatal korosztályhoz tartozó lóversenyfogadót, honnan ered a Coral fogadóiroda-lánc márkaneve, nagy valószívűséggel nem tudna rá válaszolni. Jó esély van rá, hogy még csak nem is hallottak Joe Coralról, a cég alapítójáról. A híres londoni bukméker karrierje több, mint hetven évet ölelt át. Róla szól alábbi írásunk.

Az idősebb fogadók még emlékezhetnek „A nyerőt kérem, itt a pénzem!” szlogenre, ami kis híján „Mikor nyitsz ki, Kagalitsky?” lett, ugyanis Joe Coral családjának ez volt az eredeti neve, amikor 1912-ben Lengyelországból Nagy-Britanniába érkeztek. A kis Joe 1904-ben született Varsóban, ő mégis orosz származásúnak vallotta magát, annak ellenére, hogy apja Abraham Kijevben született és a famíliának német gyökerei is voltak.

Bátor fiúk a korallszigeten

A Coral becenevet Robert Michael Ballantyne: A korallsziget című regényéről kapta a cégalapító, egyik unokatestvére szerint ugyanis úgy viselkedett korai éveiben, mint egy lakatlan szigetre vetődött hajótörött. A különös becenév ma már több ezer fogadóiroda portálján díszeleg és a cég hamrincezernél is több embernek ad munkát.

Joe Coral bukmékeri karrierje akkor kezdődött, amikor tizennégy esztendősen abbahagyta tanulmányait London Hackney városrészében található Sigdon Road-i iskolában, és elszegődött irodistának egy közeli lámpagyárba.

Mindig is könnyen ment a tanulás, így elkezdtem unatkozni az iskolában. Hamar rájöttem hogyan lehet ellógni a tanórákról, később a gyárból – emlékezett később Joe Coral.

Különösen a matematika ment jól neki, ezért elemében találta magát, amikor illegális utcai bukmékerek társaságába keveredett. Ennek hamar híre ment, és egykettőre elbocsátották munkahelyéről.

Egy kis mellékes

Nem tetszett nekik, hogy egy kis mellékes jövedelemhez jutok – mondta Joe. – Imádtam fogadni. A saját és kollégáim pénzét vittem a bukikhoz, hetente körülbelül négy-öt fontot. Ez sok pénznek számított abban az időben. (Egy bányász átlagbére az 1910-es években 12 shilling körül mozgott hetente. Egy tucat tojás 1 shillingbe került, fél kilogramm almáért 3 schillinget kellett fizetni, és 9 schillinget kértek ugyanannyi szalonnáért. Azt sem árt tudnunk, hogy 1 font sterling 20 shillingnek, felelt meg.) Egyszer arra gondoltam, ha hozzám hoznák az emberek a pénzüket, hamar meggazdagodhatnék. Volt egy takarékkönyvem öt font sterlinggel, amelyen a bar-micvóm alkalmából kaptam tizenhárom. Gondoltam, ekkora összeggel simán tudok tartani néhány fogadást, ezért belevágtam az üzletbe. A sors úgy hozta, hogy már a kezdetek kezdetén két-három font hasznot realizáltam hetente, ezért merészebb lettem, és a lámpagyár egyre több dolgozóját vontam be a fogadási manővereimbe. Ez természetesen a munkám rovására ment egy idő után, és lapátra tettek.

Sznúker klub

Joe Coral ezután egy reklámügynökségnél dolgozott rövid ideig, ahol sokat tanult a szakmáról és ennek nagy hasznát vette a későbbiekben. Az 1926-os általános sztrájk negatív gazdasági hatásai miatt azonban hősünk állás nélkül maradt, és mivel nem tudta mivel elütni tengernyi idejét, a londoni biliárdtermek állandó vendége lett. Kiválóan sznúkerezett, és ennek köszönhetően ismét megkezdődtek a fogadások. Nemcsak a játékra, hanem a lovakra is. – Emlékszem, a névjegyemre a biliárdterem telefonszámát írattam – idézte fel egykori emlékeit.

Coral bukmékeri pályafutásának fellendülése és jövőjének megalapozása az agárversenyek rendszeressé válásának volt köszönhető. Egy idő után már akkora tőkével rendelkezett, hogy agárverseny pályákat vásárolt. A Brighton & Hove Agár Stadion máig a család tulajdonában van. A fiatal bukméker vagyona egyre gyarapodott.

Az 1944-es Waterloo Cupon csillagászati összeget, ötezer fontot kerestem. Életemben nem láttam még annyi pénzt előtte. Onnantól fogva igazi nagymenőnek gondoltam maga.

Ez járt a belevaló fickónak

A Ladbrokes-nál dolgozó Terry Leon 1969-ben társult Joe Corallal. Állítása szerint Joe világ életében vakmerő játékos volt. – Nem ismerte a félelmet. Különösen az agarakhoz értett, és a legkomolyabb fogadók magas tétjeit is szemrebbenés nélkül fogadta el. Magabiztosságát az sem csorbította, hogy korábban párszor összeütközésbe került a törvénnyel. A hatóságokkal állandó macska-egér játékot játszott. Az 1950-es években csak nagyon nehezen sikerült megszereznie a brit állampolgárságot annak ellenére, hogy már majdnem negyven éve az Egyesült Királyságban élt. A belügyminisztérium arra a negyven kisebb-nagyobb ügyre hivatkozott, ami Joe bűnlajstromán volt fellelhető. Végül egy magas beosztásban lévő lelkes fogadó mentette meg, aki így nyilatkozott egyszer: Coral megérdemli a brit útlevelet, mert belevaló fickó.

Brightoni szikla – film is készült belőle

Joe Coral vállalkozása teljesen legálisan működött a pályákon, de emellett előfordult, hogy regisztrálatlan fogadásokat is kötött. A tiltott fogadásokra hamar felfigyelt a rendőrség, és természetesen a londoni alvilág is. Az így született városi legendákról és védelmi pénzekkel kapcsolatos történetekről szól Graham Greene: Brightoni szikla című regénye.

Az 1961. május elsején hatályba lépő új szerencsejáték törvény lehetővé tette végre a versenypályákon kívüli fogadáskötést is. Ekkor ismét új fejezet nyílt a vállalkozás életében.

Eleinte nem hittem a városi nyilvános fogadóirodákban, sőt kifejezetten elleneztem – mondta Joe Coral. – Egyszer jártam Írországban, és láttam az ott lévő szűk, koszos irodákat, ahová ápolatlan, rossz arcú emberek tucatjai zsúfolódtak be, akik azt remélték, hogy a helyre feltett fillérjeikből megválthatják a világot. Nem szerettem volna ilyen irodákat. Hogyan várhatnám el egy jól öltözött titkárnőtől, egy középosztályhoz tartozó tanárembertől vagy akármilyen köztiszteletben álló embertől, hogy ilyen helyre betegye a lábát? Már szinte láttam magam előtt, ahogy az irodáimban gyülekezik a londoni alvilág és az összes kétes egzisztenciájú szélhámos. 1962-re kiderült, hogy szerencsére nem lett igazam. Nekem sikerült kulturáltságot és sikket vinnem a sportfogadásba. Először csak szállingóztak az emberek, és kisebb összegeket tettek fel. Az ebből származó bevételek hamar megcsappantak, mert gomba módjára kezdtek szaporodni a fogadóirodák, de a piac nem nőtt. A kedvező fordulatot az irodalánc megalkotása hozta. Jól menedzselt, tiszta és kedves személyzettel ellátott irodáim voltak. Az alkalmazottak remekül tudtak hatni a fogadókra és szinte kiénekelték a zsebükből a pénzt.

Regent Street

Joe Coral ideje nagy részét a Regent Street-i központban töltötte a színfalak mögött, de gyakran látogatta végig irodáit személyesen. – Mindig keménykalapot viselt – idézte fel Leon. – Egyszer véletlenül a Newbury versenypályán hagyta a kedvenc kalapját. Engem bíztak meg, hogy azonnal menjek érte, és legkésőbb három óra múlva vigyem el hozzá. Lehetetlennek tűnő utasítás volt, de teljesítettem. Joe egy ropogós tíz fontos bankjegyet nyomott a kezembe borravalóul. Ez olyan, mintha ma háromszázat kaptam volna.

Az üzlet nagyon jól ment részben a fogadási ajánlatban már a kezdetek kezdete óta szerepelő labdarúgásnak is köszönhetően. Az 1964-es adótörvények nem kedveztek a bukiknak, mert fix 25%-os adóval sújtották valamennyiüket. A nehézségeket úgy küzdötte le Coral, hogy 1971-ben társult az egyik rivális fogadásszervezővel, Mark Lane-nel, aki elsőként vitte tőzsdére saját vállalkozását 1962-ben. A partnerség sikeresnek bizonyult, és a piac harmadik legjelentősebb szereplőjévé tette a Coralt a vezető Ladbroke’s és második William Hill’s mögött.

Cottage Rake idomárja – Vicent O’Brien

Az üzleti sikereinket apám becsületességének és szigorúságának köszönhetjük – mondta Nicholas, a cégalapító nyolcvanegy esztendős fia. – Néhai bátyám, Bernard, szintén óriási üzleti tehetséggel rendelkezett, és a velem kiegészülő csapat legyőzhetetlen triót alkotott. Én voltam a matematikus és számítógépes agytröszt, én fejlesztettem ki azt a komputer-generált odds-rendszert, amelynek köszönhetően a totalizatőr rendszerben dolgozó irodák, elsősorban a Tote-ra gondolok, nem tudtak fölénk kerekedni. Apám nagyon vakmerő volt, de soha nem vállalt felesleges kockázatot. Soha nem felejtem el szavait, amikor 1946-ban a Grand National befutójában az 25/1-en álló Lovely Cottage elgaloppozott a 3/1-en álló favorit, Prince Regent mellett. „A sikerhez szerencse is kell.” Csak ennyit mondott, és arcizma sem rezdült, pedig sokat vesztettünk aznap. Egy kicsit szomorú, hogy mára már nem emlékeznek rá sokan, de nagyszerű érzés lépten-nyomon a Coral nevet látni országszerte. Az idő bebizonyította, hogy jó ötlet volt megtartani ezt a márkanevet az 1971-es társulást követően. Egyszerűen jobban cseng, mint a Lane, jobban marketingelhető.

A marketingben rejlő lehetőségeket maximálisan kihasználta a cég. Joe szíve csücske volt ez a modern tudomány. Folyton szlogeneket gyártott. A háború előtt a „Joe Coral – Határ a csillagos ég!” jelmondat sok fogadó fantáziáját megmozgatta. – Az ötvenes évekre ez kissé megkopott és újat kellett találni. Jött az „A nyerőt kérem, itt a pénzem!” – mesélte Nicholas. – Ekkoriban csatlakoztam én is a vállalkozáshoz. Csodálatos évek voltak.

Joe Coral vezette be a szlogen fogalmát a bukmékerek világában. Előtte senki sem próbálkozott ilyesmivel. Felfigyeltek rá a fogadók – nyilatkozta John McCirrick, lóverseny szakértő.

Bowler hat

Apám nagyon karakteres ember volt. Alig volt magasabb 150 centiméternél, rendkívül elegánsan öltözködött, és mindig keménykalapot viselt. Keze ügyéből sohasem hiányzott egy pohár skót whisky. Nagyon szerette a társaságot. Olykor-olykor feltett egy kis pénzt sznúker partikra, vagy valamelyik kedvenc agarára. Annak ellenére, hogy nyíltan vállalta baloldaliságát, rajongott a királyi családért. Különösen a megboldogult Erzsébet királynéért, akinek cheltenhami páholyában rendszeres vendég volt. Amikor 1981-ben eladtuk a céget a Bass-nak, és apám nem jelent meg a királyné előtt a versenyen, az idős hölgy nagyon csalódott volt. Úgy hírlik, egész nap csak apámról beszélt. Apám imádott sznúkerezni. Senki sem értette, hogyan képes olyan biztosan tartani a dákót a kezében, hiszen kétévesen gyermekparalízisen esett át, és mindkét felsőkarján sorvadtak voltak az izmok. A zakót és kabátot úgy kellett mindig felsegíteni rá – mondta Nicholas.

Mi lehetett a negyedik?

Joe Coralnak remek humora is volt, és amikor megkérdezték tőle mi a hobbija, ő rendszerint csak ennyit mondott: „A biliárd, a bridzs és a pia. Volt régen egy negyedik is, de azt már elfelejtettem.” Gyakran mondogatta ezt is: „Ha négy fontból csak ötöt tudtál csinálni az sem baj. A profit a lényeg!”

A hetvenes évek végén a Coral elveszítette kaszinó-licencét, és ez érzékenyen érintette a céget. Valószínűleg ezért is került sor a vállalkozás eladására. Abban az időben hatszázötven fogadóirodával rendelkeztek országszerte. Joe kilencvenkét éves koráig, 1996. december 16-án bekövetkezett haláláig aktívan részt vett a munkában a vállalat elnökeként. Sírfelirata: Egy igazi úriember.