Írta: Krebs-Katona Linda
Jeffrey Leonardo, vagy ahogy a barátai szólítják, Jeff magyar felmenői révén igazi kettős életet él, így egyszerre amerikai és egyszerre magyar. A lakhelye Florida, mégis itt, Budapesten érzi igazán otthon magát. A születésnapját a napokban ünneplő Jeff igazi nagyvilági életet élt. Ott volt az elmúlt évtizedek legnagyobb zenei bulijaiban, megélte a sport legnagyobb sikereit, de akkor a legboldogabb, amikor Magyarországon tölti a szabadidejét, amikor azt teheti, amit a helyiek csinálnak. „Nem szeretek turista lenni ott, ahol igazán otthon érzem magam, még ha a szó szoros értelmében azért az is vagyok itt Budapesten”, vallja.
Az egyetemi évei után turnézott a legismertebb zenekarokkal, jól ismeri a legendás Rolling Stones tagjait, de szoros munkakapcsolat fűzi a Guns n’ Roses zenekarhoz és Paul McCartneyhoz is. Kedvence pedig az ausztrál hard rock zenekar, az AD/CD, akikkel mind a mai napig munkakapcsolatban áll. A muzsikusévek után az ESPN sportcsatorna szerkesztőriportereként dolgozott hosszú évekig, ahol számos médiadíjat zsebelt be. Az elmúlt majd húsz évben pedig az NFL meghatározó alakja lett, megfordult a legrangosabb amerikaifutball-csapatok szakmai teamjében.
A Las Vegas Raiders amerikaifutball-csapatnál dolgoztál. Mi volt ott a feladatod?
Hosszú ideig ennél a csapatnál dolgoztam a támadó játékosok edzőjeként, de a menedzsmentben is komoly feladataim voltak. A játék felépítése is hozzám, hozzánk tartozott, külön kurzusaink voltak edzők számára. Tavaly november óta pedig egy sporttanácsadó céget vezetek, ami fiatal és idősebb játékosokkal is foglalkozik. Éppen ezért, nagyon sokat vagyok úton, figyelem az iskolai bajnokságokat, az új és tehetséges arcokat. Ez nagyon izgalmas dolog, imádom követni, hogyan bontakozik ki egy fiatal sportoló.
Honnan a lovas kötődésed? Milyen élményeid vannak és miért pont a lóverseny mellett kötöttél ki?
Emlékszem, a hatvanas években a nagyszüleimmel mindig elmentünk hétvégén az ügetőre a Kerepesi útra. Ott szívtam először magamba a lóverseny szeretetét. Nagyapám futballbíró volt, nem is akármilyen, így szinte egyértelmű volt, hogy a sport számomra is komoly jelentőséggel bír majd az egész életem során. Persze akkor még nem tudhattam, milyen csodás életet szánt nekem a sors. A mai napig erősen él az emlékezetemben az akkori kor egyik legjobb és legkedvesebb magyar lovasa, Bíró József, aki bravúros lovaglásokat mutatott be a Kincsem Parkban. Betét nyergében 1983-ban Magyar Derbyt is nyert. Kedveltem a stílusát, ahogyan lovagolt, és ahogy a lovaival bánt. Igazi lovasemberként emlékszem rá.
Magyarországon kívül milyen más lovas érdekeltségeid vannak?
Sehol máshol nincsen lovam. Az amerikai barátaim mindig mondják, hogy velem szívesen társulnának. Bár őket a díjugratás vonzza, ami bevallom, engem sosem hozott lázba. Tartom magam, így úgy néz ki, hogy egyelőre marad a magyarországi bázis és annak fejlesztése. Kezdetben egy-egy lovam volt csak. Figyeltem, felvettem a ritmust, tanultam, hogyan mennek itthon a dolgok. Majd szépen lassan terjeszkedni kezdtem. A mostani állomány méretével elégedett vagyok, de a későbbiekben még tervben van a növelése. Egy dolgot tartok mindig szem előtt, hogy nem a mennyiségre, hanem a minőségre kell hangsúlyt fektetni.
Mikor tettél szert a mostani magyar barátaidra? Hogyan ismerkedtetek meg?
A nagyszüleim nagyon szoros barátságban voltak az ügetőn most is aktívan versenyző Fazekas Andrea hajtó nagyszüleivel. Mikor én már réges-régen Amerikában éltem, akkor egyszer csak Andrea a férjével, Horváth Györggyel Amerikába jött versenyezni. Egy régi szalvétán megvolt nekik a telefonszámom, amit még a nagyszülők őriztek, és felhívtak. Nagyon boldog voltam, hogy megkerestek, azóta tartjuk a kapcsolatot. Bátran mondhatom, hogy mára nemcsak munkatársak, de barátok is lettünk. Kedvenc mondásom is ehhez kötődik: Madarat tolláról, embert barátjáról.
A cikk folytatása a Pegazus Magazin júniusi számában.