Krisztián, mesélj kérlek egy kicsit magadról, mivel foglalkozol, mi az, amit érdemes tudni rólad?
Ezen kérdés kapcsán rögtön meg is ragadom az alkalmat és messzebbről indítom a választ, ami olybá tűnhet, hogy nem a konkrét kérdésre válaszolok, de esetemben az “én” mint egyén, az agársport vonatkozásában nem értelmezhető, hiszen ez az életforma egy családi szenvedély nálunk! Édesapám végzi a munka fizikai részét, a tréninget, Édesanyám az etetést és a mindennapos ápolást, ami a siker szempontjából legalább annyira fontos, mint a mozgás! Én az állatorvosi háttér biztosításával járulok hozzá, hogy csak egészséges és kellően felkészített agárral álljunk rajthoz. A tiszteletemet és csodálatomat a fajta iránt tovább erősíti, hogy nem „csak” laikusként ismerem ezeknek a fantasztikus lényeknek a biológiáját. Állatorvosként mindig a dietetika állt hozzám közel, így különös figyelmet fordítok arra, hogy ne csak a sokéves tapasztalat, hanem a legfrissebb szakmai ajánlások alapján legyen a verseny diéta összeállítva. Maximalizmusomat a tenyésztésbe is integrálom és ebben soha nem kötök kompromisszumokat, mert szeretnék minőséget képviselni és mert hiszem, hogy a siker nagyban múlik a megfelelő tenyészállatok kiválasztásán. 
És mivel szurkolók nélkül nincs igazi csapatmunka, a húgomék is aktív résztvevői majdnem minden eseménynek és hozzájárulnak ahhoz, hogy az adott rendezvényt egy családi fesztiválként éljük meg, függetlenül attól, hogy az egy mezei edzés vagy egy nívós nemzetközi verseny.
Szeretném megemlíteni azt is, hogy kivételes helyzetben érzem magam, mert olyan élményeknek lehettem részese, amikre már csak kevesen emlékszünk. Találkozhattam és tanulhattam a régi meghatározó agarasoktól. Például sosem felejtem el, hogy mindannyiunk Izsó Lajos bácsija minden versenyen jelen volt és minden találkozás alkalmával megkérdezte tőlem, hogy „mi újság doktor úr, jó formában vannak a kutyák?” De az is nagy büszkeséggel tölt el, hogy versenyezhettünk olyan pályákon, amelyek már csak néhányunk emlékeiben élnek (Gyál, Csepel, Rábapatona).
Azt hiszem a néhány mondat adta lehetőséget ezzel ki is mertettem és bölcsebbnek látom megfogadni Hugim jó tanácsát „ne beszélj kutyákról több mint 10 perc, mert unalmas leszel!”
Kutyás körökben biztos nem vagy unalmas, hisz mindannyiunk kedvenc és fő témája a kutya, úgyhogy folytassuk is tovább a róluk való beszélgetést. Mióta szerves része a családotoknak az agár, mint versenykutya?
Nem is olyan könnyű visszaemlékeznem, annyira rég volt… az első emlék, amit fel tudok idézni az az, hogy nagyon kölyök voltam még -lehettem vagy 12 éves – és ebben a korban ki ne vágyna egy cuki kiskutyára? Így voltam ezzel én is. Annyira persze nem cukormázas a történet, hogy azonnal kaptam egy agár kölyköt, hisz az „a világ legbutább fajtája és még csúnya sovány is”. (Azóta is úgy vélem, hogy méltatlanul népszerűtlen a fajta). Aztán 1992 nyarán édesapám egyik barátja megkérte őt, hogy legyen sofőr egy rendezvényre Gyálra… abban sem vagyok biztos, hogy tudta miféle eseményre megy. Sejthetitek, a második alkalommal már nem kellett nagyon győzködni, hogy agárversenyre menjen. A folytatásban pedig én is állandó potyautas lehettem. Az év őszén már érkezett is az életünkbe egy kis fekete csöppség, (Sártaposó Anett) aki aztán felülírta az összes agaras sztereotípiát és vitte a szüleimet és engem az agarászat azon távlataiba, ahonnan azóta sincs visszaút.
Folyt. köv.
