Írta: James Thomas, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Még nem zárult le az őszi árverési szezon, a trénerek, futtatók és kereskedők ezrei fáradoznak azon, hogyan válasszák ki a bőséges kínálatból az elkövetkező szezonok új reménységeit. Vannak biztosnak tűnő, bevált receptek, sokan a megérzéseikre hagyatkoznak, mások szaktanácsadókat kérnek fel. Nem csoda, rengeteg pénz forog kockán, és tudjuk, a csúcson nagyon szűk a hely, nem kerülhet oda minden megvásárolt telivér. Lesznek győztesek, de a sport örök törvénye értelmében többen lesznek azok, akik csak utólag lesznek okosabbak.

Mark Johnston 2018. augusztus 23-án vált minden idők legtöbb nyerőt idomító trénerévé, amikor Yorkban a 20/1-hez adott Poet’s Society nyergében Frankie Dettorival nyakhosszal megnyerte a 15.00-ra kiírt hendikepet. Ez volt Johnston 4194. győzelme (írásunk megjelenésekor 4649-nél tart), amellyel Richard Hannont előzte meg, aki 2013-ban vonult nyugállományba.

A mester 1987-ben váltotta ki a működési engedélyét, és azóta feljutott a legnagyobbak közé. Bátran kijelenthetjük, remek szemmel állapítja meg, melyik lovat érdemes megvásárolni, főleg ha hozzátesszük, nem százezrekért, hanem általában viszonylag alacsony áron jutott lovaihoz. Az alábbiakban a siker titkáról faggattuk Johnstont.

– Mindig a képességet keresem a pedigrében – kezdi a rá jellemző tömörséggel. – A legfőbb kritérium számomra, hogy a ló anyjának legalább 90-es képességszámmal kell rendelkeznie. Ez alól csak akkor teszek kivételt, ha látom, adott már hasonló utódot. Mielőtt elmegyek egy árverésre végigtanulmányozom a katalógust, és megjelölöm az ilyen lovakat. Rá sem nézek azokra a yearlingekre akiket előzőleg nem választottam ki. Nincs értelme. Előfordul azonban, hogy kihúzok egy lovat a listámról, miután a helyszínen megnéztem. A pedigré dönti el, meg akarom-e vásárolni a lovat, a személyes tapasztalat pedig azt, hogy maximum mennyi pénzt adok érte. Félreértés ne essék, egy ló megvásárlásakor sosem szempont, hogy olcsó. Az átlagon felüli pedigré a legfontosabb.

Johnston trenírozási és menedzselési módszerei egyediek, gyakran teljesen különböznek a klasszikus iskolától, mégis nagyon sikeresen működnek. Ez azért érdekes, mert más nem tudja mindezt leutánozni. Ugyanez a helyzet a yearlingek kiválasztásánál is. A kívülálló számára úgy tűnik, mintha a tréner teljesen más szabályok alapján játszaná ezt a nagy és izgalmas játékot. Főleg akkor, ha tudjuk, ugyan a pedigrében nem is hajlandó kompromisszumokat kötni, de küllemben annál inkább. Úgy véli, a ló testfelépítésének sokan nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a kelleténél.

– Úgy vélem a testfelépítés kérdése nagyon kényes téma. A kereskedők többsége a lovak lábállását nézi legelőször. Azzal vannak a leginkább elfoglalva, hogy kifelé vagy befelé áll az a láb, és hogy a ló térde úgy néz-e ki, mint ahogy a Nagy Könyvben meg van írva. Én erre nem fektetek különösebb hangsúlyt. Nemrégiben olvastam egy tanulmányt arról, hogy a szabálytalan térdállás néha még előnyös is, mert bizonyos esetekben csökkenti a sérülések megtörténésének esélyét, és kevés vagy semmilyen hatása nincs a ló képességére. Gond csak akkor van, ha nem magamnak, hanem megbízásból vásárolok. Nehéz megmagyarázni ugyanis egy laikusnak, miért költöttem 200 ezer guinea-t egy rossz lábállású lóra.

Mielőtt hevesen kezdenénk rázni a fejünket és hitetlenkednénk, gondoljunk csak közmondásosan rendhagyó küllemű Attarctionre (2001 pk, Efisio – Flirtation) akit Roxburghe hercege számára vásárolt Johnston, és akivel öt Group 1-es versenyt nyertek, köztük két klasszikust (1000 Guineas, Ír 1000 Guineas).

A mester tovább borzolja a kedélyeket amikor így folytatja:

– Nem hiszek a röntgen felvételekben. Newmarketben harminchat felvételt kell készíteni ahhoz, hogy egy yearling bekerüljön a katalógusba. Górcső alá kerülnek a csüdök, csánkok, térdek és minden amiről felvétel készíthető. Egy dolgot azonban rendre elfelejtünk, sok rendellenesség annak a számlájára írható, hogy az állat még növésben van, szervezete nem nyerte el végső formáját. Ráadásul a telivérek nagyon gyorsan fejlődnek. Ki merem jelenteni azt is, a korai anomáliáknak semmi köze a képesség meglétéhez, illetve annak hiányához. Ez különösen igaz azokra a lovakra, amelyek fajtársaikhoz képest is gyorsabban növekednek. Ilyen esetekben még több problémát szúrhatunk ki. Én azonban azt gondolom, azok a jó lovak, akik gyorsan nőnek. Azért merek ilyen merészen nyilatkozni a témában, mert elvégeztem az állatorvos tudományi egyetemet, és ugyan nem praktizálok, de a megszerzett tudást minden nap használom, és tökéletesítem a gyakorlatban.

Nehéz az elhangzottakkal vitatkozni. Mark Johnston a valaha élt legtöbb futamgyőzelemmel rendelkező brit tréner. Tanácsáért mélyen a zsebükbe nyúlnak a sport legmeghatározóbb szereplői, köztük a Maktoum család jó néhány tagja is.

– Van még egy tanácsom – zárja a beszélgetést Mark Johnston. – Sokan úgy gondolják, nincs értelme eljönni az árverésekre, ezért megbízottakat küldenek maguk helyett. Ez maflaság. A személyes tapasztalat a legértékesebb.

Írta: Ryan Herman, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Javában tart a brit ugrószezon, és bár messze még a Grand National, nem tudtunk ellenállni, és ráhangolódásként egy kivételes és rendkívül rokonszenves lovasról írunk.

Az 1918-ban született Beltrán Alfonso Osorio y Díez de Rivera, Alburquerque 18. hercege, (e. álbokerke) akit más néven Vashercegnek is ismernek, a lóversenyzés történetének talán legrettenthetetlenebb és legvakmerőbb úrlovasa volt. Huszonnégy esztendő alatt, hétszer indult a Grand Nationalben, eközben százhét csontja eltört, de csak egyetlenegyszer sikerült végiglovagolnia a távot. Ennek ellenére ő a legnépszerűbb lovas, aki a híres akadályversenyben valaha indult. – Egy angol torreádor hasonlóan érezné magát a hazámban – jegyezte meg egyszer tréfásan.
A herceg kétségtelenül kora egyik legszínesebb lovas egyénisége volt, de e mögött sokkal több rejtőzött: egy spanyol főnemes megszállottjává a gondolatnak, hogy Liverpoolban versenyt nyerjen.

1928-ban ragadta magával a Grand National Alburquerque hercegét, amikor Tipperary Tim nyerte a versenyt azon két ló közül, akiknek sikerült befejeznie a futamot a negyvenkét indulóból. Spanyolországban a tíz éves Beltrán tátott szájjal nézte az eseményről készült mozgókép beszámolót egy filmszínházban, és elhatározta, versenylovas lesz. Édesanyja azt mondta neki, túl magas növésű ehhez a hivatáshoz, ezért a fiú minden éjszaka úgy feküdt le, hogy gombóccá húzta magát, azt remélte, ettől nem fog megnőni. Minden vágya az volt, hogy zsoké lehessen.

1939-ben indult élete első versenyében, néhány évvel a spanyol polgárháború után, ahol talán mondanunk sem kell, a nacionalisták oldalán harcolt a könnyűlovasságnál. A köztársaságpárti ellenség sorait olyan alakok erősítették, mint a Gerő Ernő, Mező Imre, Münnich Ferenc, Rajk László és Zalka Máté. Abban az időben már lovat is futtatott, méghozzá Peter Cazaletnél, Devon Loch idomárjánál, amely ló arról vált ismertté, hogy szintén a Grand Nationalben, a cél előtt ötven méterrel, tisztán vezetve, megugrott egy árnyékot és felbukott. A telivér Erzsébet anyakirályné színeit vitte, aki csak így kommentálta az eseményt: That’s racing, I suppose (Nos, ilyen a lóverseny).

A híres akadályversenyre 1952-ben mázsált ki a herceg első alkalommal Brown Jack III lovasaként. A verseny egész jól alakult a páros számára, mígnem a Becher’s Brook nevű akadálynál felbuktak. Abban az időben ez volt a legnehezebb ugrás (1989-ben, az állatvédő szervezetek nyomására alakították át mai formájára.) A vakmerő spanyol két töréssel megúszta. A Walton Kórházba szállították, ahol egyből szívükbe zárták az orvosok és az ápolónők a sármos főrendet. A legenda szerint ezután minden lovaglása előtt lefoglalt magának egy ágyat ugyanott.

Bár sokszor a fejére esett, Rivera herceg mégsem volt teljesen ütődött. Tudta jól, ebben a versenyben kiemelkedő képességű lóra van szüksége, és tizenegy évet várt a következő alkalomra, hogy starthoz álljon Aintreeben. Ekkor a huszonegyedik ugrásig jutott Jonjo nevű lován. 1965-ben újra a starthoz állt az elszánt férfit, de felbukott Groomsmannel, és ismét a Walton Kórház lett a végállomás. 1966-ban kénytelen volt feltartani a cél előtt négy akadállyal, mert lova, L’Empereur elkészült az erejével. Eltelt hét esztendő és Beltránt Nereo hátán láthatta ismét a közönség. A telivért maga a herceg tenyésztette Mozanaque Sotóban, a családi birtokon. Meg volt róla győződve, senki sem veheti el tőlük a győzelmet, ám egyik kengyele leszakadt, és még a Becher’s Brook előtt feladni kényszerült a versenyt.
A bátor lovast gyakran hasonlították az irodalomból jól ismert Don Quixote alakjához, és egyáltalán nem alaptalanul. Akárcsak a bús képű lovag, ő is magas, szikár alkatú férfi volt, megnyúlt arcát hegyes álla tette jellegzetessé. Környezete úgy gondolta, ő is egy megnyerhetetlen küzdelmet folytat egész életében.

Toby Balding, a kétszeres Grand National nyerő idomár jellemezte de Riverát a legjobban: – Egy igazi kamikaze, hírből sem ismeri a félelmet.
Ezt a véleményt ismét igazolta a herceg, amikor minden intő jel ellenére ismét indult az 1974. évi Grand Nationalben. Amikor a kimázsált zsokék a jártató felé tartottak, a televíziós közvetítés kommentátora, Clive Graham kiszúrta a furcsán lépegető lovast. – Egyáltalán nem úgy néz ki ez az ember, mint aki sikerrel teljesíthetné a világ legnehezebb akadályversenyét, de mégis itt van, mert ő az ötvenöt esztendős Alburquerque hercege.

Két héttel a fent említett esemény előtt tizenhat kapcsot operáltak ki a spanyol lovas lábából, amiket egy súlyos esés után szerzett. A műtét után hét nappal eltörte kulcscsontját egy Newburyben tartott versenyen. Hét nappal a Grand National előtt! Volt azonban más probléma is, bár ezt csak később került nyilvánosságra. Nereo bokszbalesetet szenvedett, és erősen be volt szűrődve az egyik lába. A baleset után jó pár napig nem evett. Mindez idő alatt a herceg Madridba utazott és speciális gipszet csináltatott magának, amiben tudott lovagolni, és megtanulta hogyan szálljon nyeregbe anélkül, hogy megterheli a kulcscsontját. Tartott tőle azonban, hogy nem megy át a verseny előtti orvosi vizsgálaton, ezért megkérte fiát, Ioannes-t, utazzon vele Angliába és legyen a tolmácsa.

A Galopar magazin interjút készített Ioannes-szel 2015-ben. A férfi így emlékszik a történtekre: – A verseny közben apám törött kulcscsontja elmozdult és átszakította a bőrét, de ő megtiltotta, hogy szóljak az orvosnak. Három nap telt el így, hihetetlen kínok között, míg végre visszaérkeztünk Madridba és megoperálták.

A herceg és Nereo ugyanis sikeresen teljesítette a távot, és akármennyire is hihetetlen, nyolcadikként értek célba. – Arra vagyok a legbüszkébb, hogy egy spanyol tenyésztésű telivér, amelyet én neveltem, megmutatta, van benne elég képesség, hogy felvegye az Angliában és Franciaországban született lovakkal a versenyt. Ez óriási szó, hiszen Nereo hátán nem egy lovas ült, hanem egy zsák burgonya.

A történetnek azonban még nincs vége, bármennyire is hihetetlen. 1976-ban Beltrán de Rivera ismét indult Nereo nyergében. A csúnya bukást hosszú kezelés követte a Walton Kórházban. Amikor megkérdezték tőle, miért viszi ily makacsul vásárra a bőrét unos-untalan, ezt felelte: – Kockázat nélkül unalmas lenne az élet.
A herceg elszántsága legendává vált, ezért a közönség ráragasztotta a Vasherceg nevet.

A lóverseny szakemberek azonban másként vélekedtek. A Jockey Club új rendelkezése értelmében, minden ötven évét betöltött lovasnak kiemelten szigorú orvosi vizsgálaton kellett átesnie. Ez azt eredményezte, saját testi épsége érdekében bevonták a herceg licencét, és onnantól fogva a lelátóról volt kénytelen nézni a versenyeket. Az engedélye visszavonását élete egyik legszomorúbb pillanatának nevezte. Később, a spanyol El Pais című napilapnak adott interjújában így nyilatkozott: – A legtöbb töréssel járó balesetem oka a türelmetlenség volt, de a csontjaim kitűnően bírták így is, és én elég céltudatos ember vagyok. Ez elengedhetetlen ebben a sportban. Mindig csak annyira akartam egészséges lenni, hogy a következő versenyemet vállalni tudjam.

Beltrán Alfonso Osorio y Díez de Rivera, Alburquerque 18. hercege hazájában minden lovas szakágban versenyzett, sőt 1952-ben és 1960-ban Spanyolország olimpiai csapatának is tagja volt díjugratásban és díjlovaglásban. 1964-ben elnyerte az Arany Sarkantyút, amely Európa legkiemelkedőbb úrlovasának megtisztelő címe. A herceg karrierjének legfényesebb pillanata az volt, amikor 1968-ban megnyerte a Gran Premio de Madridot a teljesen esélytelen Tebas nyergében. Élete utolsó győzelmét néhány nappal hatvanhatodik születésnapja előtt aratta a bátor lovas.
De Rivera herceg 1994-ben hunyt el, emlékét az Alburquerque Herceg Emlékverseny őrzi, amelyet minden évben a Zarzuela versenytéren futnak, Madridban.