Írta: Nick Pulford, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

A Manton Tréning Központ Dél-Anglia egyik legszebb vidékén, Wiltshire grófság Manton nevű falucskájában található a Marlboroughi-dombságon. A helyet természetes adottságai ideális telivér kiképző bázissá teszik. A változatos domborzat, a hatalmas, egybefüggő füves területek, a tiszta levegő és a táj idilli szépsége rögtön magával ragadja az ide látogatókat. Elhelyezkedése ideális a Londonban élő tulajdonosok számára, és könnyen elérhető innen Epsom, Ascot és Newmarket is. A 2155 hold területen közel százötven esztendeje foglalkoznak versenyló idomítással.

Nemrégiben futótűzként terjedt a hír a lóversenyzés világában, hogy a Sangster család 26 millió fontért meghirdette a birtokot. Nem ez volt az első tulajdonoscsere, az új tulajdonos továbbra is telivéreket tréningeztet a birtokon, jelenleg Martyn Meade kezében van az irányítás.

Robert Sangster 1984-ben vásárolta meg a területet, a II. világháború óta ő volt a negyedik tulajdonos. Mr. Sangster-ről érdemes megjegyezni, hogy futtatói karrierje során több mint száz Group 1-es versenyt nyertek lovai, köztük két Epsom Derbyt (The Minstrel, Golden Fleece), két Prix du Jockey Clubot (Assert, Caerleon), három Ír Derbyt (The Minstrel, Assert, El Gran Senor), három Prix de l’Arc de Triomphot (Alleged, kétszer!, Detroit), a Breeders’ Cup Mile (Royal Heroine) már csak hab a tortán. A brit futtatói championátus öt alkalommal került a dúsgazdag üzletemberhez, aki javíthatatlan nőcsábász hírében állt. Háromszor nősült, de ez sem akadályozta abban, hogy titkos kalandokba bocsátkozzon, többek között Jerry Hall-al Mick Jagger feleségével. Egyik mottója az volt, hogy mulatni kell akkor is ha nyernek a lovai és akkor is, ha lemaradnak. Nem mellesleg John Magnier-rel ő rakta le Coolmore alapjait.

Mantont 1870-ben alapította Alec Taylor idomár. Tőle fia, a tizenkétszeres tréner Alec Taylor, jr. vette át a stafétát, majd a két elsőséggel rendelkező Joe Lawson következett, utána George Todd. 1987 után Barry Hills, Peter Chapple-Hyam, John Gosden, Brian Meehan és George Baker dolgoztak a híres falak mögött. Manton negyvenhárom brit klasszikus győztest adott a sportnak és jó néhány európai, amerikai és dubai-i nagydíj legjobbját. Sőt, előfordult az is, hogy newmarketi trénerek ide küldték a lovaikat regenerálódni. Így került ide egy időre az 1960-as Epsom Derby hőse St. Paddy, vagy a King George nyerő Aggressor. Ez utóbbit John Gosden apja, John Montague Gosden idomította.

A legkiemelkedőbb telivérek az ifjabbik Taylor idejében ropogtatták az abrakot Manton istállóiban. Közülük a leghíresebb Bayardo (1906 pm, Bay Ronald – Galicia) volt, aki huszonöt startjából huszonkettőt megnyert, köztük az Eclipse Stakes-et, a St. Legert és az Ascot Gold Cupot. Két Hármas Korona nyerő is állt itt, Gay Crusader (1914 pm, Bayardo – Gay Laura) és Gainsborough (1915 pm, Bayardo – Rosedrop), az 1910-es Epsom Derby nyerője Lemberg (1907 pm, Cyllene – Galicia), az 1925-ös 1000 Guineas-t és Epsom Oaks-ot elhódító Saucy Sue (1922 pk, Swynford – Good and Gay) és négy klasszikus elsősége után ide került tréningbe Sceptre (1899 pk, Persimmon – Ornament) is. Joe Lawson legjobbjai a kétéves évjárat első és 2000 Guineas nyerő Orwell (1929 pm, Gainsborough – Golden Hair) és az 1000 Guineas, Epsom Oaks duplát elérő Exhibitionnist (1934 pk, Solario – Lady Wembley) és az e teljesítményt megismétlő Galatea (1936 pk, Dark Legend – Galaday) voltak. A háború után Todd mester itt idomította a St. Legert bezsebelő Sodiumot (1963 pm, Psidium – Gambade) és a remek stayert, Trelawnyt (1956 pher, Black Tarquin – Indian Night) aki kétszer is jeleskedett az Ascot Stakes-ben és a Queen Alexandra Stakes-ben a királyi mítingen. A Sangster-érában a Derby-nyerő Dr. Devious (1989 sm, Ahonoora – Rose of Jericho), a 2000 Guineas-t elsőként abszolváló Rodrigo De Triano (1989 sm, El Gran Senor – Hot Princess) és az 1000 Guineas hőse, Lahan (1997 pk, Unfuwain – Amanah) öregbítette a hely hírnevét. Mindemellett még ötven Group 1 nyerő állt itt idomításban. Hihetetlen eredmények.

A sikerek megalapozója az idősebb Alec Taylor volt, aki szomszédos birtokáról költözött Mantonba, mert úgy vélte, e hely adottságai alkalmasabbak versenylovak kiképzésére. Igaza lett. Az 1851-es Epsom Derbyt Teddingtonnal (1848 sm, Orlando – Miss Twickenham) megnyerő idomár nem szerette a nyilvánosságot, és titkolózó ember hírében állt, ezért nagyon jól érezte magát a zárt telepen. Fegyveres őröket állított fel mindenütt, és a pályákat, amelyek több mint háromszáz holdat ölelnek fel, úgy alakította ki, hogy messziről se lehessen rájuk látni. A negyvennégy lónak helyet adó istállók (Manton House Yard) egy zárt udvarra néznek, az épület kifelé tekintő ablakai szolgálati lakásokhoz tartoznak. A környék talaja mészkőrétegen fekszik, ezért hamar felszívódik a nedvesség, sokak szerint ez a szigetország legjobb gyakorlópályája. 1873-ban született az első komoly siker, amikor Gang Forward (1870 pm, Stockwell – Lady Mary) megnyerte a 2000 Guineas-t William Stuart Stirling-Crawfurdnak, aki Taylor befektetőtársa volt a létesítmény kialakításában. A kezdeti években a sikerek ellenére előfordultak anyagi problémák is, ám az 1878-as Epsom Derby nyerője, Sefton (1875 pm, Speculum – Lady Sefton) megoldotta a gondokat. Történt ugyanis, hogy május közepén Seftont csupán 20/1-hez adták a bukmékerek. Taylor megbízottakon keresztül egy időben, de több helyen 5.000 fontot tétetett a lóra. Mire a fogadók észbe kaptak már 8/1-hez tudták csak játszani Seftont, aki később másfél hosszal nyerte a futamot Epsomban. Ezzel természetesen új lendületet vett a munka.

Szintén pénzszűkében volt George Todd, amikor az 1950-es szezonnyitó Lincoln Handicapben 100 ezer fontot nyert Dramatic (1945 sm, Fair Trial – Titanic) nevű lovával, akit Pat Eddery ült. A rossz nyelvek szerint Toddnak azért nem voltak klasszikus győzelmei, mert ő a kisebb versenyekre készítette lovait, akiket nagy összegekkel játszott minden alkalommal. A fent említett summa pont jókor jött, mert már három éve tartozott a Tattersall-háznak a birtok áráért. Kevéssé ismert tény ugyanis, hogy a neves árverezők olykor-olykor ingatlan ügyletekkel is foglalkoznak. Todd egyébként sikeres játékos volt, örököseire tekintélyes vagyont hagyott. A szintén nagy fogadó hírében álló Barry Hills, aki tréneri vállalkozásának beindítását is egy sikeres manővernek köszönhette, szintén szép pénzt keresett Strike Force (1985 stpm, Gorytus – Helaplane) nevű lovával az 1988-as Golden Mile-on. Állítólag fél millió fontnál is nagyobb összeget felezett meg egymás között a mester és Robert Sangster.

Mantont az 1980-as években fel kellett újítani. E munkára Michael Dickinsont idomárt kérte fel a tulajdonos, aki remek munkát végzett. A futófelületek megújultak és új szintetikus felületű pálya is épült, csakúgy, mint két új istálló. Ezen kívül még ültettek 30 ezer (!) fát is. Hills mester egyszer sommásan megjegyezte: – Remek fickó ez a Dickinson, és kitűnően ért mások pénzének elköltéséhez. Ettől függetlenül fantasztikus munkát végzett. Eleinte voltak kétségeim, de ő már akkor tudta, hogy néz majd ki minden, amikor az munka elkezdődött. Lehet, hogy építésznek kellett volna mennie.

Michael Dickinson elvégezte a rá bízott munkát és egy év múlva szerződést bontott a tulajdonossal. Ennek oka az volt, hogy megújult ugyan a tréningközpont, de a sikerek elmaradtak. Pedig nem Hills-nek volt igaza. Kollégája számos kiemelt versenyt, köztük Breedrs’ Cupot is nyert utána.

Manton az Egyesült Királyság egyik legszebb idomítótelepe, szinte csak kihalásos alapon kerülhetnek ide a dolgozók. Barry Hills annyira megszerette a helyet, hogy soha nem ment szabadságra, minden idejét ott töltötte. Egyszer Sangster elhatározta, hogy eladja a birtokot. Ekkor az idomár szövetkezett két kollégájával Richard Hannonnal és Nicky Hendersonnal és vételi ajánlatot tettek. Végül a tulajdonos meggondolta magát és megtartotta az ingatlant.

Amikor a család az ingatlanpiacra vitte Mantont az angol lóversenyzés történetének egyik ragyogó ékköve került az ingatlanspekulánsok figyelmének középpontjába. Nagy öröm a lóverseny rajongók számára, hogy a terület megtartotta eddigi funkcióját.

Írta: Peter Thomas, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Visszaforgatjuk a lóverseny történelmének kerekét az 1970-es évekig, és egy csodálatos telivérről, Sea Pigeon (1970 stpher, Sea-Bird – Around The Roses, Round Table) életéről írunk az alábbiakban. A brit lósport kiemelkedő alakja síkon és ugrások felett is maradandót alkotott.

– Ugyan már kilencvenegy éves vagyok, de a memóriám eddig sohasem hagyott cserben. Legalábbis, ami a lovakat illeti – kezdi visszaemlékezését Sea Pigeon egykori trénere, aki Miles Henry Easterby néven született, de Peter Easterby néven vált ismertté. – Jonjo O’Neill és John Francome egybehangzóan azt állítja, ő volt a legjobb ló, akit valaha ültek. Márpedig ha két champion zsoké is ezt mondja egymástól függetlenül, lehet benne némi igazság.

Francome, aki az 1981-es Champion Hurdle-t nyerte a tizenegy éves lóval megerősíti az idomár állítását. – Valóban így van. Sok jó telivérrel volt dolgom karrierem során. Bird’s Nest, Beacon Light, Bula, Lanzarote és Celtic Ryde mind nagyszerűek voltak, de Sea Pigeon mindegyiket felülmúlta. Talán Celtic Ryde ért fel hozzá leginkább. A Champoin Hurdle-ben általában nem pulloznak a lovak kikentrézésnél, kivéve Sea Pigeont, mert ő mindig ilyen üzemmódban közlekedett. Nem húzott nagyon, csak pont annyit, hogy érezzem a vasat a szájában. Ugrás előtt egy kicsit összeszedtem, és a többit rábíztam, mert ő tudta magától, mi a dolga. Atletikus volt, energikus, és nyílegyenesen ugrott, szinte repült a levegőben.

Jonjo O’Neill (eredeti nevén John Joseph O’Neill) is egyetértően bólogat. Ő lovagolta Sea Pigeont az 1979-es Ebor Handicapben síkon, és első Champion Hurdle győzelme alkalmával is. – Ő volt a leggyorsabb ló, akivel valaha dolgom volt, pedig nekem jutott Dawn Rum is, akivel Champion Hurdle-t, Irish Champion Hurdle-t, Christmas Hurdle-t nyertem, és aki szintén győzelmet aratott a Cheltenham Gold Cupban és a French Champion Hurdle-ben – mondja. – Olyan volt, mintha egy jó sportkocsiban ülnék. Remekül be lehetett osztani, és a verseny végére is mindig maradt benne tartalék. Ma már idomár vagyok, de mindig azt remélem, egyszer lesz egy olyan lovam, mint ő volt.

Ha pontosan utánajárunk a történetnek, megtudjuk azonban, ez nem volt mindig így. Sea Pigeon nem Easterbynél kezdte, és hosszú út vezetett a csúcsig. A nagyságnak azonban kemény ára van.

Sea Pigeon 1970-ben született Jock Whitney farmján a Kentucky államban lévő Greentree Studban, az Egyesült Államokban. Az Epsom Derby és Prix de l’Arc de Triomphe-győztes apa, és az amerikai élvonalban szerény sikereket elérő anya ivadékának az a sors jutott, hogy visszakerüljön Európába, Jeremy Tree idomár istállójába. Tree jó nevű trénernek számított, lovaival négy klasszikus versenyt nyert. 1972 őszén megnyerte Sea Pigeonnal az ascoti Duke of Edinburgh Stakes-t (1999 óta egy másik, hároméves és idősebb lovaknak kiírt futam viseli ugyanezt a nevet) Lester Piggott-tal, így a következő év klasszikus versenyeinek egyik fő esélyesévé lépett elő. Az Epsom Derbyben azonban csak hetedik tudott lenni Morston, Cavo Doro, Freefoot és a többiek mögött. A szezon végén is elmaradtak az eredmények, és köztudomásúvá vált, Sea Pigeon ideges természetű, félős, nehezen kezelhető ló, aki nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ez elég volt hozzá, hogy kiheréljék, és eladják 8.000 font sterlingért egy Pat Muldoon nevű skót üzletembernek.

Így került Gordon W. Richardhoz (nem összetévesztendő Sir Gordon Richards zsokéval) tréningbe, az észak-nyugat angliai Cumbriába. Itt ismerte meg őt Jonjo O’Neill, aki eleinte „lobbanékony, állandóan ideges lóként” jellemezte. Ahogy azonban a ló idősebb és erősebb lett, mindez lassan, de biztosan, kezdett megváltozni. Mivel síkon továbbra sem váltotta meg a világot, ugrani kezdtek vele. Ez remek húzásnak bizonyult, mert természete teljesen megváltozott, és a sikerek sem maradtak el. Több versenyt is megnyert a gátak felett, és felért a kor nagyságai, Bird’s Nest és Lanzarote szintjére (előbbi háromszor nyerte meg a Fighting Fifth Hurdle-t, és egyszer a Christmas Hurdle-t, az Ugró Hármas Korona első két ágát, emellett a kétszer a Scottish Champion Hurdle-t, utóbbi Champion Hurdle-t).

1976-ban Muldoon és Richards között feszültség támadt, ezért a tulajdonos Észak-Yorkshire-be vitte lovát Peter Easterbyhez. A mester egyből felismerte milyen tehetség került a keze közé, és nekilátott, hogy eltüntesse a maradék rossz tulajdonságokat Sea Pigeonből. – Éreztem, még nincs minden rendben a lóval. Volt szíve és őszinte is volt, de valami nem volt rendben a fejében. Meg kellett találnom a módját, hogy teljesen lenyugtassam. Végül rájöttem, ha minden nap percre pontosan ugyanakkor viszem ki dolgozni, kicserélt lóként viselkedik. Ennyi volt a trükk, semmi egyéb. További javulást értem el azzal is, hogy mindent hajszál pontosan csináltattam vele. Ideértve az etetést, sétáltatást és más apróságokat is. Soha többé nem volt vele problémám. Gordon és Tree is remek trénerek, jó barátságban vagyunk, ám erre ők mégsem gondoltak valamiért. Onnantól fogva nem volt ellenfele. Ez persze kis túlzás, mert az 1976/1977-es szezonban csak negyedik lett a Champion Hurdle-ben istállótársa Night Nurse mögött, megnyerte viszont a Scottish Champion Hurdle-t.

Sea Pigeon feje kitisztult és fizikuma egyre erősebb lett, ezért Easterby gondolt egy merészet, és nyáron is tovább futtatta lovát. – Azért döntöttem így, mert tudtam, jó lovat bíztak rám, és izgatta a fantáziámat a megnyerhető díjak nagysága. Hazudnék, ha mást állítanék – mondja az idomár. Számítása ismét bejött. 1977-ben és 1978-ban megnyerték a Chester Cupot Mark Birch-csel, és 1979-ben a yorki Ebor Handicapet Jonjo O’Neill-lel. Ez utóbbi futam azonban nem ment simán. A zsoké így emlékszik vissza a történtekre: – Sea Pigeon már egy ideje kicserélt lóként versenyzett, de volt egy titka. Ha élre került, nem érdekelte tovább a versenyzés, bármit csinálhattam vele, nem volt hajlandó tovább gyorsulni. Ez azt jelentette, az utolsó pillanatig kellett várni a támadással, és ez rettenetesen idegtépő volt. Hozzáteszem, a közönség ezt nem tudta. Csak annyit láttak az emberek, hogy minden versenyét az utolsó galoppugrásokon nyeri meg. Két másodperc alatt képes volt őrült sebességre kapcsolni

A yorki Eborban is ez volt a helyzet. Még jó, hogy nem volt televíziós közvetítés, és a futam nem maradt meg az utókor számára. A gond az volt, hogy előző nap szakadt az eső, és nagyon mély volt a talaj. Azt hittem ez ellenünk dolgozik, és hamarabb indítottam el Sea Pigeont. Őt azonban cseppet sem érdekelte a csüdig érő sár, végig jó pozícióban versenyeztünk, és amikor nekilódultunk, villámgyorsan az élre tört, csakhogy volt még jó néhány méter a célig. Onnantól fogva pedig nem volt hajlandó tovább gyorsulni. Kétségbeesetten kalimpálni kezdtem a lovon, de éreztem, hogy Paul Kelleway Donegal Prince nyergében elviharzik mellettem. Nem mertem kinyitni a szemem, fogalmam sem volt róla, melyikünk nyert. A rám váró lovász csak ennyit mondott nekem, amikor visszaértem lenyergelni a lovat: – Kikaptál, te kis p*cs. Egy másodperccel ezután megpillantottam Petert, akinek az volt az arcára írva, hogy ő is így látta. Nem volt más választásom, amikor odaértem hozzá, azt mondtam neki, én nyertem, pedig egyáltalán nem voltam benne biztos. Életem leghosszabb percei következtek, és végül amikor végül bemondták az eredményt a hangosbemondóban, akkora kő esett le a szívemről, hogy talán még Westminsterben is meghallották.

– Nem láttam a méregtől – eleveníti fel a pillanatot Easterby. – Jonjón kívül senki sem hitt benne, hogy mi nyertünk. Mint később kiderült, még ő sem. A futamról egyébként szerintem készült felvétel, mert én láttam a Chanel 4 stábját, és ezt az egyik tévés barátom is megerősítette. A rossz nyelvek szerint azonban Jonjo lefizette az operatőrt, és eltüntette a felvételt. Ki tudja? Az igazság sohasem fog kiderülni.

A sík- és gátversenyek között akadt hely egy akadályversenynek is, méghozzá az Egyesült Államokban. – Ez egy merész, és nagyon ostoba húzás volt részemről – mondja Easterby őszintén. – Elutazunk Észak-Karolinába, hogy lejárassuk magunkat. Nem tájékozódtam pontosan az ugrások nagyságáról, és azok akkorák voltak, mintha elefántokra méretezték volna. Sea Pigeon hamar felbukott, és akkora lyuk maradt az ugrás helyén, hogy szerintem máig nem tudták befoltozni. Hamar kiköszörültük azonban a csorbát. Nyertünk két Figthing Fifth-et és másodikak lettünk Monksfield mögött a Champion Hurdle-ben 1978-ban. Még ugyanabban az esztendőben másodjára is győztünk a Scottish Champion Hurdle-ben. 1979-ben ugyan ismét kikaptunk Monksfieldtől Cheltenhamben, de ez inkább a lovas hibája volt, mint Sea Pigeoné.

Ezt O’Neill is megerősítette. – Valóban az én számlámra írható a vereség. A verseny előtt Pat Muldoon tulajdonos odajött hozzám, és azt mondta, egy rakás pénzt tett a lóra, szóval szedjem össze magam, ne mafláskodjak. Ilyet sosem csinált előtte, ezért teljesen bepánikoltam. Nem tudtam koncentrálni a feladatomra. Elkövettem a hibát, hogy hamar élre álltam. Sea Pigeon ezzel meg is volt elégedve, onnantól fogva egy lépést nem volt hajlandó előre menni. Még szerencse, hogy Peter nem volt rám mérges. Azt tanácsolta, rá se rántsak, mit mond a tulajdonos, csak arra az utasításra figyeljek, amit ő ad. 1980-ban ismét indultunk a versenyben, és akkor már rá hallgattam. Az volt az első Champion Hurdle győzelmem. Sea Pigeon felért a csúcsra. 1981-ben is én lovagoltam volna, de a futam előtt eltörtem a lábamat, és John Francome kapta a lehetőséget. Tökéletesen megoldotta a feladatot. Az utolsó ugrás után lenyúlt egyet az ostorral, és a célvonal előtt néhány vágtaugrással megelőzte a fáradó Pollardstownt.

– Nagyon boldog voltam, és óriási megtiszteltetésként éltem meg, hogy Sea Pigeont ülhettem – meséli Francome. – A futam előtt Peter elmondta, az előző évi formájához képest 5 kilogrammot javult a ló, és semmi más dolgom nincs, csak várásra lovagolni. Szerencsém is volt. Már az első ugrásnál az történt, hogy azon gondolkodtam melyik oldalán menjek az előttem galoppozó lónak. Végül balra tartottam. Nagyon jól tettem, mert a ló felbukott, és telibe kaptam volna, ha a másik oldalán vagyok. Ilyen a lóverseny. Az újságírók, a tulajdonos és a közönség lelkendeztek a futam után, hogy végig milyen szépen lovagoltam, de az a véleményem, ez nagyon könnyű feladat egy jó lovon. Én mindig olyannak láttam őt, mint amilyen egy középsúlyú ökölvívó. Erős, széles vállú, kemény és villámgyors. Amolyan igazi gladiátor.

Ez volt Sea Pigeon utolsó nagy szereplése. Az év végén vírusbetegséget támadta meg szervezetét, és az 1982-es Cheltenham Fesztiválon már nem lehetett jelen. Nyugállományba vonult, először a Gloucestershire grófságbeli Nortonban, Cheltenham szomszédságában, majd a yorkshire-i Slingbyben élt békésen. Érdemes megjegyezni, hogy Pat Rohan, illetve Polly Perkins viselték gondját. Mindkét helyen sokan látogatták meg, öreg napjaiban is körülvette a rajongók szeretete. Harminc éves korában, 1990-ben távozott az égi legelőkre.

– A másik kétszeres Champion Hurdle-nyerő lovam, Night Nurse mellé temettük, itt a birtokomon – mondja Peter Easterby. Felesége 2012-ben hunyt el. Végakarata szerint hamvait a két ló sírja között, a bükkfák tövében szórták szét. Sea Pigeon 1972-től 1982-ig állt tréningben, 85 futásából 37 alkalommal nyert.