Írta: Lee Mottershead, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Előző írásunkban a japán lóversenyfogadásról volt szó, nézzük mi a helyzet a versenyüzemben. Amikor felmegyünk a lelátó második emeletére távcsővel figyelő emberek sokaságát látjuk, mindenki a pályát kémleli. Ugyanez a helyzet a negyedik emeleten azzal a különbséggel, hogy itt még több ember gyűlt össze. Egymást követik a szélsebesen galoppozó telivérek, a lovasok azonban nem dresszt viselnek, hanem munka felszerelést. Nem versenypályán vagyunk ugyanis, hanem a kulisszák mögött, a híres Ritto Tréningközpontban. A második emelet a trénereké, a negyedik az újságíróké. A reggeli munka zajlik a szakemberek árgus tekintete előtt. Ötszáz-ötven kilométerre vagyunk Tokiótól, Shiga prefektúrában, hová a 250 km/h sebességgel száguldó szuper-vonat vitt minket.

A telepen kétezer ló áll idomításban, nagyjából ugyanannyi, mint a főváros közelében lévő másik létesítményben, Mihóban. A két központ szinte tükörképe egymásnak. Két gyeppálya és két homok pálya áll rendelkezésre, de aki szintetikus felületen akar tréningezni, azt is megteheti. Van még egy faforgács felületű pálya, és egy ugyanilyen borítású 1000 méteres szakasz is, amely egy emberi kéz által alkotott harminckét méter magas dombra vezet fel. A lovak lemozgatása a 2400 méteres ligetes részen történik, számos vízi jártató és ló úsztató medence is rendelkezésre áll. A telep egyik sarkában lókórház kapott helyet. Ritto és Miho a legmodernebb technikával van felszerelve. A Japan Racing Association (JRA – Japán Jockey Club) szabályzatban írja elő, hogy minden tréningben álló lónak, aki az évi 3454 futam valamelyikében indulni akar, minden esztendőben el kell töltenie legalább tíz napot a két tréningközpont valamelyikében (kétévesek esetében tizenötöt). A JRA teljes mértékben állami felügyelet alatt áll. Érdekesség, hogy a legrangosabb versenyeket rendező szervezet mellett működik egy másik is, a National Association of Racing (NAR – kb. Nemzeti Versenyrendező Társaság) a kisebb vidéki futamokra, de a licencek kiadásának joga és minden pálya az előbbi szervezet tulajdonában áll.

A modern lóversenyzés kezdete 1862-re nyúlik vissza a szigetországban. Ekkor alapították brit diplomaták és kereskedők a Jokohama Verseny Egyletet. Az idei Goodwoodi Mítingen a japán Deirdre-t ünnepelte a publikum a Nassau Stakes után, Almond Eye a Dubai Turfon nem talált legyőzőre néhány hónappal korábban. Legutóbb Mer De Glace és Lys Gracieux győzedelmeskedett az ausztrál Caulfield Cupban, illetve a Cox Plate-ben. Az idei volt a japán lóversenyzés legsikeresebb éve, bátran mondhatjuk felértek a világ csúcsára. Feltehetnénk a kérdést, miért utaztatják lovaikat a japánok, hiszen egyáltalán nem lehet okuk panaszra a versenydíjak tekintetében. A Japan Cup után 574,560.000 jen (1.58 milliárd forint) pénzdíjat osztottak szét a futtatók között, egy átlagos nyeretlen versenyen ugyanez az összeg 26.5 millió forintnak megfelelő összeg.

– A japán lóversenyzés valóságos álomvilág – mondja Harry Sweeney, a Darley ménesbirodalom japán igazgatója. – Volt időm kiismerni a körülményeket, huszonkilenc éve költöztem ide Írországból, van egy saját ménesem is itt. Azt hiszem mindennek a kulcsa a lóverseny fogadás. Ha összeadnánk az Egyesült Államok, Írország és Nagy-Britannia éves fogadási forgalmát, megkapnánk a japánt. Szinte felfoghatatlan nagyságú összegről van szó, amely mind egy poolba, vagyis közös fogadási alapba vándorol. Minden pálya JRA tulajdonában van, akárcsak a fogadó irodák, és a játék szervezésének a joga. Szintén ez a szervezet adja ki a működési és futtatási engedélyeket. Helyi sajátosság, hogy a tréner asszisztenseknek és a lovászoknak is kell licenc. Mindemellett óriási népszerűségnek örvend a sport Japánban.

Valóban így van. A rajongók képesek napokkal egy nagydíj előtt a pálya bejáratánál várni, hogy bejussanak. Szinte nemzeti gyász volt, amikor idén nyáron Deep Impact elvágtatott a nagy égi karám felé. 2005-ben a Kikuka Sho (Japán St. Leger) vagyis a Japán Hármas Korona utolsó ága előtt húszezer ember kempingezett napokig a versenytér kapuinál Kiotóban. A csodaló odds-a csupán 1/10 volt (!), de a pénz még így is özönlött, mert az emberek részesei akartak lenni a történelmi jelentőségű eseménynek, és meg akarták tartani a fogadószelvény másolatát. Japánban elterjedt szokás, hogy a nyerő tikettről másolatot kap a fogadó, amelyet eltehet emlékül. Egy másik egyedi vonás, hogy a trénereknek hetven éves korukban nyugdíjba kell vonulniuk, utána nem kapnak működési engedélyt. Így történt ez Ikee Jasuóval, Deep Impact idomárjával is. Erre azért van szükség a JRA szerint, hogy folyamatosan érkezhessenek a fiatalok a szakmába. További szigorítás, hogy egy idomár legfeljebb harminc bokszot bérelhet egy tréningközpontban, de a neve alatt futó lovak száma összességében így sem haladhatja meg a hetvenötöt. Kevés ilyen tréner van, az egyikük Jahagi Josito, Lys Gracieux idomárja, aki kihasználja a maximum kvótát.

A fantasztikus Deirdre trénere újabb meglepetéssel szolgál:
– Nekem csak húsz lovam van Rittóban. Kedvenc eledelük a banán. Már harminc éve használom takarmány kiegészítőként, és nagyon sokan utánoznak. Napi hét-nyolc darab az egy lóra jutó adag. Jobban bevált, mint a répa – állítja Hasida Mitszuru. A sikeres idomárral otthonában beszélgettünk. – Húsz lovam van, és tizenkét lovászom. Így több idő jut rájuk, mint Nagy-Britanniában vagy Írországban. Alaposan áttanulmányoztam a külföldi módszereket. Azt figyeltem meg, hogy a mi tréningközpontjaink igen zsúfoltak a tengeren túliakhoz képest. Mindenki szem előtt van. Ha valaki kitalál egy sikeres, új módszert, rögtön utánozni kezdik. Newmarketben jobban el lehet bújni. Ráadásul a hazai tréning eredményeket (táv, idő, vitt teher) be kell jelenteni, és ezek az adatok perceken belül nyilvánossá válnak. Ez a végletekig kiélezi a versenyt, ami kétségtelen, jót tesz a fogadási forgalomnak. Ezt azonnal visszaforgatják a versenydíjakba, ami nagyon csábító a futtatók számára. Egy ló éves tartása kb. 7.2 millió jen (19.6 millió forint). Ha azonban elosztjuk az összes pénzdíjat a futó lovak számával, 9.3 millió jent (25 millió forint) kapunk. Ugyan a futtatás sehol sem profit orientált a világban, ez mégis ide csábítja az embereket. További ösztönző hatása van a JRA nagylelkűségének, mert vigaszdíjat fizetnek azon tulajdonosoknak, akiknek a lova sérülés miatt nem folytathatja a versenykarrierjét.

Hamar megtudjuk, hogy az idomárok nem a tréningdíjakból realizálják a hasznukat, hanem a pénzdíjak rájuk eső tíz százalékából. A lovasok öt százalékot kapnak, és szintén ennyit a lovászok.
– A lovászok premizálását nagyon fontos szabálynak tartom – mondja Hasida Josi, Mitszuru fia. – Egy japán lovász átlagosan két telivérről gondoskodik, és minden esetben igényt tarthat lovai keresményének öt százalékára. Ez komoly motivációs erővel bír. Minden japán lovász álma, hogy egy napon a JRA alkalmazásába álljon. Érettségi után lehet jelentkezni a képzési programra, amelyben kezdetként öt évet kell tölteni egy Hokkaidón lévő farmon. Ezt vizsga követi, és csak ezután lehet beiratkozni a JRA lóverseny iskolájába. Itt már csak fél éves oktatáson kell részt venni, és aki sikeres vizsgát tesz, egyből alkalmazza a JRA. Hazámban megbecsülik a lovászokat. Nem csoda, ők alkotják az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb fogaskereket a versenyüzemben. A Japan Cup után 15.5 millió jen (42.6 millió forint) ütötte Suave Richard lovászának a markát. Azt hiszem ez a világon egyedülálló. Egy kezdő lovász havi bére 158 ezer jen (433 forint). A nemzetközi Big Mac index szerint 391 jen (1.027 forint) egy Big Mac a McDonald’s-ban. (Egy átlag tanári fizetés 583 jen, azaz 1.6 millió forint havonta.)

– Megérdemlik – mondja Christophe Lemaire kétszeres japán champion, akinek már csak karnyújtásnyira van a harmadik címe, nyugodtan megítélhetjük neki. – Szerintem a lovászok dolgoznak a legtöbbet a lovakkal, a trénerek és a zsokék az ő munkájuk gyümölcsét aratják le. A pénzdíjak elosztását igazságosnak tartom. Japánban szokás kikérni a lovászok, a mi esetünkben tehát a munkalovasok véleményét, melyik zsokét ültessék a lóra versenyben. Egy olyan kaliberű ló, mint Almond Eye, megváltoztathatja gondozójának az életét, a top-lovak lovászai százszor többet keresnek, mint társaik. Sokukból valódi sztár lett, aminek nagyon örülök. Ebben az országban nemcsak egy idomár vagy egy lovas, de egy lóápoló is komoly népszerűségnek örvendhet.

Hasida Josi álma, hogy három esztendő múlva hatvanhét éves apja nyomdokaiba léphet. Azonban ez nem lesz egyszerű. Lovászok iskolájáról már beszéltünk, a többieké szintén nagyon szigorú. A japán zsokéiskolába évente ötszáz fiatal jelentkezik, és legfeljebb ötöt vesznek fel a hároméves képzésre, csak ezután kaphatnak működési engedélyt. Ettől csak abban az esetben tekint el a JRA, ha a jelölt már komoly nemzetközi sikerekkel rendelkezik. Oisin Murphy, aki Japan Cupot nyert idén ideiglenes engedélyt kapott.

– Nem kell ugyan iskolába járnom, de egy nagyon komoly vizsga letételéhez kötik az idomári licenc kiadását. A tételek között szerepel a munka törvénykönyve, állatorvos tudományi és vállalkozói ismeretek, állatjóléti szabályok, versenyszabályok és nemzetközi szakmai ismeretek. Minden szerdán felkészítő tréningre járok, és együtt tanulok a leendő kollégáimmal. Ez azonban nem minden. A jelöltnek egy interjún is részt kell vennie a JRA képviselői előtt, amely talán még nehezebb. Csak ezután kaphat bokszot a friss tréner. Évente azonban csupán hat licencet ad ki a JRA, ám a jelentkezők száma száz körül mozog. Jahagi Josito, Lys Gracieux idomárja tizennégy évig várt az engedélyére.

Jahagi mester tizennégy évet várt, de úgy tűnik, a hölgyeknek még többet kell. A mai napig egyetlen nő sem rendelkezik idomári licenccel Japánban. Annak ellenére, hogy a vizsgát már páran letették, az interjún nem feleltek meg. Zsokék tekintetében jobban állunk. Fudzsita Nanako az egyetlen japán nő, akit a pályán láthatunk, és remekül megy neki, idén nyerte élete első Grade 1-es versenyét. Abszolút úttörő a hivatásában. A lovászok többsége is férfi. A JRA tizenkét igazgatósági tagja között szintén nem találjuk meg a szebbik nem képviselőit.

– Japánban úgy közelítik meg ezt a sportot, hogy első sorban erő, fizikai erő kell hozzá – mondja Josi szán. – Véleményem szerint ez elavult látásmód, szükség lenne a nőkre a versenyüzemben.
– Egyetértek a fivéremmel – mondja Szeiko, Josi húga, aki Deirdre mellett töltötte a teljes 2019. évet Newmarketben. Ma annyi esélyem lenne idomári engedélyt kapni, mintha Hollywoodban akarnék befutott színésznő lenni. Nagyon sajnálom, mert én is szívesen idomítanék, ha alkalmam nyílna rá. El kell azonban fogadnunk, hogy a mi kultúránk ilyen.

– Én is látom, hogy a világban egyedülálló a mi szisztémánk – veszi magához a szót ismét Hasida Mitszuru. – Japánban egyelőre jól működik a rendszer, és óriási a sport népszerűsége. Szerintem a legfontosabb az állatjólét ebben a szakmában, és nagyon örülök neki, hogy három évvel ezelőtt komoly kezdeményezést indított útjára a JRA a nyugállományú és sérült versenylovak védelme érdekében. Ez talán a tulajdonosok figyelmét is felhívja arra, hogy felelősséggel tartoznak a lovak iránt jóval azután is, hogy elhagyják a pályát. A rajongók nagyon jól reagáltak az iniciatívára, rendkívül népszerű intézkedést hozott a szervezet.

Japán túránk végére értünk, és bátran mondhatjuk, egyik ámulatból a másikba estünk. Tanulni jöttünk, nem tanácsot adni, és megállapíthatjuk, rengeteg tanulsággal zárhatjuk a távol-keleti kalandozást.

Vége

Írta: Lee Mottershead, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Ha az ember nem látná, nem hinné el. Sőt, még akkor is nehéz elhinni, ha az ember ott áll előtte. Tokió egyik legforgalmasabb negyedében csak bámulja az ember a kilenc emeletes fogadóirodát, bár inkább azt kellett volna mondanunk, fogadó-plázát. A legmegdöbbentőbb az, hogy csak hazai lóverseny futamokra lehet fogadni a gigantikus létesítményben.

Japánban az emberek rengeteget játszanak, és a fogadási forgalom olyan magas, hogy az teljes egészében eltartja a versenyüzemet. Mindemellett azt is tudni kell, hogy a legnagyobb versenyekre is 600 forintnak megfelelő összeg a belépődíj, és a Japan Racing Association (JRA – kb. Japán Jockey Club), a teljes rendszert irányító szervezet csak nagyon ritkán köt szponzori vagy reklámszerződést. Ennek ellenére egy átlagos nyeretlen verseny összdíjazása 26.5 millió forintnak (!) megfelelő jen. Téved, aki azt hinné, hogy minden nap vannak futamok. A hétvégente megrendezett versenyek éves fogadási forgalma 7876 milliárd forint volt. A pénz 75%-a kerül vissza a fogadókhoz, 10% az államkincstárba vándorol, a JRA pedig megtartja a maradék 15%-ot, és ebből pénzeli a lóversenyzést.

Lehet fogadni interneten, a pályán és a negyvenkét Win márkanévvel ellátott fogadóirodában, amelyek közül a Shidone kerületben található pláza a legnagyobb. Az öreg turfrókák a Harrod’s nevet ragasztották rá a londoni áruház után. Már délelőtt gyülekezni kezd a tömeg, és 10.45-től indul a játék. Ottjártunkkor két helyszínről, Tokióból és Kiotóból közvetítettek futamokat. Amerre nézünk monitorokat látunk, amelyek több kameraállásból mutatják a versenyt, de a pályák egyes részeinek is (jártató, díjátadás stb.) külön felülete van. Döbbenetes, de az emeletek szinte tükörképei egymásnak, semmi különbség nincs a szintek kialakítása között. Aki belefáradt az izgalmakba beülhet egy kávézóba vagy étterembe, de akár ajándékboltban is elköltheti a nyereményét. Vörös egyenruhás hölgy alkalmazottak magyarázzák a fogadás alapjait a vendégeknek, bár ez talán kissé túlzás, aligha él olyan ember a császárságban, aki ne ismerné gyerekkora óta a fogadási formákat. Mindenhol emberek, pezseg az egész épület.

– Átlagos nap a mai. Nincs nagydíj, szombat délelőtt van és esik az eső – mondja Furuta Nobumori a JRA ügyvezetője. Szugii Maszahiró, a pláza vezetője egyetértően bólogat, és közben a nagy tétben játszóknak fenntartott nyolcadik emeleti VIP helyiség felé vezet minket. – Egy a maihoz hasonló átlagos napon hatezer vendégünk van, de nemrégiben megrendezett Japan Cupra tízezer érkezett. Már készülünk december 23-ra, amikor Nakajamában futják a szezon egyik legfontosabb versenyét, az Arima Kinent. Húszezer fogadóra számítunk, akárcsak tavaly. A nagydíjra feltett összeg kb. 40 milliárd jen (110.5 milliárd forint) lesz – mondja Sugii szán szerényen.

Japánban a hármasbefutó fogadás a legnépszerűbb, ez uralja a piac 31.5%-át, ezt a trió követi (az első három ló sorrend nélkül) 20.1%-kal, a tétjáték mindössze a forgalom 6.2%-át teszi ki. – A játékosaink átlagéletkora 65 év. Megfigyelhető trend, hogy az idősebbek az irodákat és a pályát választják, a fiatalabbak online játszanak. Az irodákban mindig ki tudjuk fizetni a teljes nyereményt, én már kétszer adtam át 100 millió jent (275 millió forint) a boldog nyerteseknek.

A szédületes forgalmat részben az magyarázza, hogy Japánban nincsenek kaszinók, nyerőautomaták és fogadni is csak motorcsónak, gyorsasági motor és kerékpár versenyekre lehet. A jócskán korlátozott fogadási piacból a lóversenyzés 62.3%-kal részesül.

Egyből feltűnik a szemlélőnek, hogy Japánban a sebességnél nagyobbra tartják a távbírást. Az éppen aktuális versenynap tizenegy futamából egyik sem rövidebb 1400 méternél. Míg a világban egyre népszerűbbek a sprint-számok, a felkelő nap országában inkább a hosszabb távú futamokat kedvelik. A JRA külön pénzdíjjal dotálja az 1800 méternél hosszabb versenyek nyerteseit és helyezettjeit, és csupán két Grade 1-es futam van rendszeresítve 1600 méter alatt. A kalendáriumban összesen huszonnégy futam van a legmagasabb kategóriában, nagyjából minden hétvégére jut egy oly formában, hogy február közepétől június közepéig futnak versenyeket, majd szeptember végétől december végéig. Kétéveseknek csak három Grade 1-es futamuk van, két mérföldes és egy 2000 méteres, és az évjárat nem léphet pályára június előtt.

– Japánban elképzelhetetlen lenne, hogy egy Grade 1-et nyerő kétéves azonnal ménesbe vonul – mondja Harry Sweeny a Darley ménesbirodalom japán helytartója. – Itt alapvető elvárás, hogy egy ló addig versenyezzen, ameddig bírja, így nagyon sokszor látunk hét-nyolc éves telivéreket a nagydíjakban. Ez remekül eladhatóvá teszi a lóversenyzést, hiszen a jobbnál jobb lovak folyamatosan versenyben vannak egymással. A távbírást mindennél többre becsülik. A 2000 Guineas-t kétezer méterre futják. Nem sok keresnivalója lenne itt egy sprinternek vagy milernek, és nem is vásárolnak ilyen képességű lovakat a tulajdonosok, hiszen alig van lehetőségük rövid és középtávon indulni. Nagyjából ugyanannyi futam van itt, mint Ausztráliában, azzal a különbséggel, hogy ott hetvennégy futam Group 1-es minősítésű, itt pedig csupán a harmada. Nem ritka, hogy hét-nyolc Grade 1-et nyert ló fut egymás ellen, ami szinte megőrjíti a közönséget és a játékosokat. Egyébként a két fogalom nagyjából fedi egymást. A legnagyobb gondot az jelenti a japán versenyüzem számára, hogy a legnagyobb futtatók, vagyis a Josida fivérek nem szeretik egymás ellen futtatni a lovaikat, pedig van nekik jó néhány.

Nem minden fenékig tejfel azonban Japánban sem. 1995-ben a tizenötödik Japan Cup 187.524 embert csalt ki a pályára, ugyanez az idei adat már csak 80.826 volt. Az éves nézőszám 6,266.912 volt tavaly, ami remekül hangzik, de úgy már nem, ha tudjuk, 2009-ben 7.5 millióan voltak kíváncsiak a futamokra. Ennek következtében a pályán elhelyezett fogadások forgalma csökkent, viszont az irodákban és az interneten egyre több pénzt mozgatnak a játékosok. Abból a szempontból is érdekes volt a 2019-es Japan Cup, hogy ez volt az első esztendő, amikor nem állt starthoz külföldi idomításban álló telivér. Természetesen még így is szinte mindenki cserélne a japánokkal lóverseny tekintetébe, ők azonban nagyon óvatosak és szinte félve beszélnek a jövőről.

– Nem szabad lazítanunk, mert még a mai napig érezzük a kétezres évek végén történt gazdasági válság hatásait. Ráadásul 2011-ben óriási földrengés rázta meg a fővárost, amely rányomta a bélyegét a japán gazdaságra és az emberek közérzetére. Aggódom amiatt is, hogy változnak a szórakozási szokások, egyre több mód nyílik a szabadidő változatos eltöltésére – állítja Kasivada Szudzsi, a JRA nemzetközi kapcsolatokért felelős igazgatója. – A legnagyobb kihívást az jelenti számunkra, hogyan vonzzuk a lóversenyzés közelébe a fiatal generációt. Nagyon örülnénk, ha a nőket is jobban be tudnánk vonni a sportba és természetesen a játékba. A legnagyobb fogadóirodában ezért létesítettünk egy külön női termet. Azóta 20%-kal nőtt a Harrod’s forgalma. Véleményem szerint problémát jelent, hogy a jó japán lovak sokat utaznak külföldre. Legszívesebben nem engedném, hogy Almond Eye és Lys Gracieux a határainkon túl fusson, de ez természetesen kivitelezhetetlen. A JRA egy ideje nem fizet utazási hozzájárulást a tulajdonosoknak. Ezt megtettük régen, amikor még nem álltunk ilyen magas szinten, és a külföldi sikerek a japán versenyüzem jó hírét szolgálták, mára azonban erre nincs szükségünk. Felvetődött az ötlet, hogy szponzorokat hívjunk a versenyüzembe. Jelenleg csak a Longines-nal állunk kapcsolatban, akik a Japan Cupba szálltak be. Ezt azonban nagyon veszélyes dolognak tartom, mert függéshez vezethet, aminek nem akarjuk kitenni a hazai lósportot. Ha egy bőkezű támogató hirtelen hóborttól vezérelve visszalép, miből hoznánk össze a versenydíjat? Jelenleg a totalizatőr bevételeknek köszönhetően talpon tudjuk tartani a rendszert, még a nyeretlen versenyekben is olyan magas összegeket tudunk biztosítani, mint ami elmenne egy Group 2-es futam díjazásának nagyon sok más országban. Személy szerint, én kifejezetten ellenzem a szponzorok megjelenését.

Örülünk viszont, hogy komoly nemzetközi sztárok látogatnak hozzánk a nagydíjakra. Oisin Murphy, Frankie Dettori, Ryan Moore és Christophe Soumillon hatalmas népszerűségnek örvendenek hazánkban. Az már kevésbé örömteli, hogy idén egyetlen külföldi telivér sem jött el. 2020-ban ez nem fordulhat elő. A vendég jó lovak adják meg a Japan Cup rangját. Az egyik ok talán a szigorú karantén szabály. A külföldi telivéreknek öt napos karantént ír elő a törvény, amelyet egyesek sokallnak. Sir Michael Stoute kétszer nyert Japan Cupot (Singspiel, Pilsudski), mégsem volt megelégedve, azt mondta sokkal könnyebben kellett volna nyernie idomítottjainak. Talán ebben lehetne egy kis enyhítést hozni, attól ismét visszajönnének a nagy angol, amerikai és ausztrál idomárok.

Ottjártunkkor azt is megtudtuk, hogy akik elégedetlenek az ország lóversenyzésével, különösen azt nehezményezik, hogy túl sok hatalom gyűlt össze egy nagyon vékony és rendkívül befolyásos futtatói elit kezében. Ezalatt a Josida fivérek regnálását kell érteni. Teruja, Haruja és főleg Katszumi a Northern Farm nevű vállalkozásával dominálja a sportéletet. Apjuk, Josida Zenya megreformálta az ország lóversenyzését és tenyésztését, nevéhez fűződik az amerikai szupersztár Sunday Silence megvásárlása. Szintén az övé volt a csodálatos Deep Impact, és ezen kívül rengeteg pazar vérvonallal rendelkező kancát importált az országba. Ennek köszönhetően fellendült a telivér tenyésztés, és megannyi kitűnő ló látott már napvilágot Japánban. Ugyanakkor ennek következtében a család uralja szinte a teljes tenyésztési vertikumot és a lókereskedelmet. Ezen túl saját színekben is futtatnak, és szinte az összes nagydíjat valamelyik Josida viszi haza.

– Szerintem ez komoly gond – mondja Mr. Sweeney. – Josidáék sokkal dominánsabbak, mint bárki Európában vagy Amerikában. Nehéz új futtatókat találni ilyen környezetben, hiszen előre borítékolható, hogy nekik legfeljebb dobogós hely juthat, sokszor még az sem. Ezt úgy próbálják kompenzálni, hogy szindikátusokat hoznak létre, amelyek tulajdonképpen befektetési alapkánt működnek. Erre a jövőben figyelni kell, mert a lóversenyzés az egyszerű emberek sportja Japánban. Ha megnézzük a pályákat, a közönség túlnyomó többségét nem a tulajdonosok, vállalati ügyfelek és a gazdagok adják, hanem az utca egyszerű embere, aki színvonalas szórakozásra vágyik.

– Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a szervezett bűnözést sikerül távol tartani a lóversenyzés világától. Nyugodt szívvel mondhatom, tisztességes és becsületes alapokon nyugszik a versenyüzem – mondja Kasivada úr. – A fogadóknak nem kell attól tartani, hogy előre megrendezett futamokat látnak majd, a csalást teljes mértékben száműztük. Azt gondolom, ezért is lehet ennyire népszerű a sport hazánkban.

2015 óta élek Japánban, és bátran mondhatom, hogy csalásnak még a nyomát sem láttam soha – állítja Christophe Lemaire, aki háromszoros japán champion, az első külföldi, akinek ez valaha sikerült. A JRA szó szerint kiirtotta az ilyen irányú törekvéseket, mindenki nyugodtan mehet a pénztárakhoz, kétség sem férhet a futamok tisztaságához. Nagyon szigorúak az elvárások a lovasok felé is. A versenynap előtti estén 21.00-tól be kell vonulnunk a pálya elzárt szállodájába. Ne gondolja azonban senki, hogy ez egy börtön. Külön szakács lesi az óhajainkat, van szauna és nagyon kényelmesen felszerelt szobák. Viszont nem szabad sem mobiltelefont, sem internetet használni. Ha rendkívüli eset támad otthon, a JRA-t kell felhívniuk először, hogy engedélyt kérjenek a kapcsolat felvételére. Ha ez megtörtént, egy hivatalnok személyesen felkeres, és csak az ő a jelenlétében kommunikálhatok a családommal. Amikor Japánba érkeztem, nem gondoltam volna, hogy ez ennyire szigorú szabály. Jókedvűen twitterezgettem a szobámban 21.45 után. Másnap reggel hatkor kopogtak az ajtómon, és nagyon udvariasan megkértek, hogy fáradjak a versenyintézőség elé, akik akkor már üléseztek. Egy hónapos eltiltást kaptam a szabálytalanságomért. A kőkemény reguláknak azonban van egy nagyon kellemes hozadéka. Mivel a sport rendkívül népszerű, a lovasok olyan státuszban vannak, mint a nemzetközi hírű labdarúgók, Messi vagy Ronaldo. Óriási rajongótáborom van nekem is. Lépten-nyomon megállítanak az utcán, és autogramot kérnek, szelfizni akarnak velem. Ezt külön meg kellett tanulnom kezelni. Hogy nyűgnek tartom-e mindezt? Dehogy, az ilyesmi nagyon jól esik az ember egójának.

(folytatjuk)