Az ugróvilág halhatatlan párosa: Martin Pipe és Peter Scudamore

Írta: Peter Thomas, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Egy sportember a kimagasló eredményei mellett attól válik igazán kiemelkedővé, hogy tevékenységével át tudja formálni a sportot. Az elmúlt években sok idomár próbálta utánozni Martin Pipe módszereit, és számos versenylovas próbálta meg ellesni Peter Scudamore-tól a szakma titkait, de eddig ez senkinek sem sikerült teljes mértékben. A felejthetetlen páros üstökösként tűnt fel a lóversenyzés világában az 1980-as évek végén. Színre lépésük váratlan volt, és egyáltalán nem fogadták őket kitörő örömmel. Ahhoz tudnánk hasonlítani a jelenséget, mint amikor a szürrealisták, a dadaisták vagy más avantgárd művészek alkotásai megjelentek a híres galériákban Rembrandt, Constable vagy Delacroix alkotásai között. Munkásságuk ugyanis homlokegyenest különbözött minden addig megszokott módszertől. Megjelenésüktől fogva az ugrószakág modern művészetté vált, amely sokakat és sokáig kifejezetten bosszantott, és nem tudtak mit kezdeni a jelenséggel.

Pedig Martin Pipe 1945-ben született, apja dél-nyugat angliai bukméker volt. Amatőr lovasként cseppent a lóversenyzés világába, de mivel nem ért el különös sikereket, hamar feladta a próbálkozást. 1974-ben kiváltotta az idomári engedélyt és trenírozni kezdett, de nem voltak nagyobb ambíciói annál, mint hogy hasznos lovakat adjon Devon és Somerset grófság festői szépségű versenytereinek, és lehetőleg előrébb végezzen a statisztikában, mint akkori nagy riválisa, Les Kennard. Egy kis tréningtelepet bérelt, csendes életet élt, és sokat olvasott, szinte kívülről fújta a kor összes szakkönyvét. Módszereiben főleg megérzéseire és ösztönére hallgatott. Lovait rendszeresen ellenőriztette állatorvosával, az eredményekről precíz nyilvántartást vezetett, elkezdte alkalmazni az akkoriban újnak számító szakaszos tréninget, lovait all-weather pályán edzette, és ennek eredményeként szívós és izmos, tántoríthatatlan, helyből gyors telivéreket kapott, akik elkezdték kiszorítani a megtermett, régimódi módszerekkel felkészített ugrólovakat. Munkájában apja is támogatta. A kezdeti sikerekben osztozott vele Michael Dickinson amatőr champion lovas, aki később szintén sikeres idomár lett. A jól működő csapatnak már csak az átütő siker hiányzott, amelyhez elengedhetetlenül szüksége volt egy klasszis zsokéra, egy olyan lovasra, aki teljes mértékben megérti munkamódszereit, és partner lehet az ugróvilág meghódításában.

Eközben az 1958-ban született Peter Scudamore egyre nagyobb hírnévre tett szert a nyeregben. Volt kitől tanulnia a mesterséget. Apja, Michael Scudamore 1957-ben Cheltenham Gold Cupot (Linwell), 1959-ben Grand Nationalt (Oxo) nyert. Peter húsz évesen megosztott championi címet szerzett John Francome-mal, de 1986-ban már egymaga állt a dobogó legmagasabb fokán. A szakmában Scu-nak becézett Scudamore-t a kor idomár titánjai Fred Winter és David „The Duke” Nicholson foglalkoztatták.

Pipe így emlékszik első közös versenyükre: – Azért kértem fel Scu-t, mert a zsokéim egyszerre sérültek le, és lovas nélkül maradtam. Egyik kedves lovamra, Hieronymus-ra írtam ki. Odamentem hozzá a jártatóban, és megmondtam neki, hogy start után nyugodtan álljon élre, ne óvatoskodjon, ne taktikázzon, és főleg nem aggódjon, mert Hieronymus állni fog. Így is lett, legalább húsz hosszal nyertek! Scu volt a legjobban meglepve. A verseny után alig bírtam levakarni magamról, folyton lelkendezett, hogy ilyen fit lovat még életében nem látott. Utána is folyton a sarkamban volt, és folyamatosan kérlelt, hogy adjak még neki lovaglásokat.
Mindezt Scudamore is megerősítette. – Hadd tegyem hozzá azonban, hogy nem ugrott szép stílusban a ló. Minden gátat lekoccolt, csak annyira emelkedett fel, amennyire mindenképpen szükség volt. Ennek ellenére nyertünk, mert fáradhatatlan és nagyon erős volt. Azt hiszem azért kedvelt meg Martin, mert pontosan betartottam az utasítását. Hozzá kell tennem, annak ellenére, hogy egy másodpercig is hittem volna benne a futam előtt. Ezt követően egyre több lehetőséget kaptam a mestertől, és ugyan az 1985/1986-os championi címemet még főleg Nicholsonnak köszönhettem, a végelszámolásnál sokat jelentett, hogy neki is lovagolhattam. Kilencvenegy győzelemmel lettem a legjobb. A következő szezonban már főleg Martinnak dolgoztam, és ismét champion lettem, még hozzá 123 győzelemmel, messze átlépve a bűvös százas határt. Ekkor indult be igazán a szekér. Újabb öt cím várt még rám egymás után. 1988/1989 volt a legsikeresebb szezon, 221 győzelmet szereztem 662 lovaglásból. Ez 33%-os eredményességet jelent! Nem szabad elfelejtenünk, hogy ebben az időben még nem lépett színre Sir Antony McCoy, ezért a Pipe-Scudamore páros teljesítménye volt a legkiemelkedőbb a sport addigi történetében. A mai napig kiráz a hideg, ha erre gondolok – mondja Scudamore. – Álmomban sem gondoltam volna addig, hogy ilyen magasságokba jutok. Josh Gifford, Jonjo O’Neill, John Francome és példaképem, Graham Thorner száz körüli győzelmekkel lettek bajnokok, sokszor hetven körüli is elég volt hozzá. Én voltam az első ugrólovas, aki kétszáznál több győzelmet szerzett egy szezonban. Szinte fel sem tudtam fogni, hogy ennyivel jobb vagyok náluk, de az eredmények önmagukért beszéltek. Óriási lendületben voltunk, és a sikerek újabb és újabb magasságokba repítettek bennünket.

Scu mellett Martin Pipe is beírta a nevét a sport történelem könyvébe. 1988/1989-től kezdve tizenötször lett champion idomár, minden egyes alkalommal kétszáznál több nyerővel. Az addig mitikus távolságban lévő háromszáz nyerő megfogható távolságba került.

– Sokan mondták és még mai is mondogatják Scu-ra, hogy nem lovagolt szép stílusban, és hogy Francome és Richard Dunwoody sokkal jobb lovasok. Ezen mindig jót nevetek, mert ebben a sportban nem a szépség, hanem az eredmények számítanak. Akárcsak a lovak esetében. Lehet egy ló akármilyen szép, ha nem tud gyorsan futni. Ahogy mondani szokás, ez nem szépségverseny – mondja mosolyogva Pipe mester. – Aki ilyesmit állít, annak szerintem az fáj, hogy olyan jól megértettük egymást Scu-val. A kapcsolatunk alapja az volt, hogy az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltunk. Mindig remekül meg tudta ítélni milyen tempót diktáljon, mert a lovaim közismerten a frontból nyerték, talán nem szerénytelenség ezt mondanom, ontották a versenyeket. A legjobban a magabiztosságát becsültem benne.
– Nagyon büszke vagyok rá, hogy Martinnal dolgozhattam. Már be merem vallani azonban, hogy nem ismertem fel az elején, milyen hallatlanul nagy idomár. Már egy championi címmel a zsebemben ismertem meg, és azt gondoltam, ő tanulhat tőlem. Pont fordítva történt. Egy igazi zsenivel hozott össze a sors, és ezért végtelenül hálás vagyok az életnek. A sikerek elérésében Carol, Martin felesége, és David Pipe is kivette a részét. Az öreg Pipe nagy stratéga volt világ életében. Egy összetartó család állt a háttérben, és ezzel meg tudom erősíteni a régi teóriát, hogy enélkül semmi sem sikerülhet. Úgy érzem engem is befogadtak, és a sok támadás, ami folyamatosan ért minket még közelebb hozott mindenkit egymáshoz.

Valóban sokan kritizálták, sőt támadták a csapatot. Főleg bukmékerek. A legsúlyosabb vád természetesen a dopping volt, de soha nem igazolódott be. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy voltak belső villongások is idomár és lovas között, főleg akkor, amikor nem jött ki jól a lépés egy-egy verseny alkalmával.
– Néha tényleg hajba kaptunk – meséli Pipe. – Kiabáltunk egy kicsit egymással, azután lehiggadtunk, és minden ment tovább a régi kerékvágásban. El kell ismernem, néha Scu-nak volt igaza. De ez már csak így van, én sem vagyok tévedhetetlen.
– Sokszor mondta nekem Martin, ha nem nyerek, nem akar többet látni. Ez néhány alkalommal be is következett, de sohasem váltotta be a meggondolatlan kijelentéseit.

A két sportember mélységesen tisztelte egymást. Ez akkor mutatkozott meg leginkább, amikor Scudamore egyszer eltörte a lábát, és Pipe megvárta amíg felépül. Jó lovait addig nem adta másnak, nem indította versenyekben. Amikor lovasa visszatért újra indulhatott a kooperáció, és a championi cím ismét nem maradt el.
– Még az elején megmondtam Scu-nak, hogy ha mindig igazat mond nekem, sokáig fogunk együtt dolgozni. Így is lett. Talán kissé bizarrnak hangzik, de olyan volt a kapcsolatunk, mint egy jó házasság.
– Martin szenvedélyesen szereti a szakmáját. Ha hajnali háromkor hoztak hozzá egy lovat, akkor nem bízta másra az átvételt, maga ment oda. Mindent naprakészen tudott az összes lováról, és ezt tőlem is elvárta. Egyszer a fülem hallatára kezdett üvöltözni egy zsoké-kollégával, mert fogalma sem volt milyen eredményeket ért el a ló előző futásaira.

Scudamore 1993. április 7-én vonult vissza egy ascoti győzelem után, amelyet egy Sweet Duke nevű lovon ért el. Abban az évben már Richard Dunwoody lett a champion, és még kétszer azután. Ezt követte Sir Anthony McCoy hosszú egyeduralma. – Amikor harmincnégy esztendős lettem, úgy éreztem eljött az idő, hogy mással kezdjek el foglalkozni. Eszembe jutottak apám szavai, aki gyakran mondogatta nekem, létezik világ a mázsaházon túl is. Addigra már többszörös champion voltam, és a nagy álmon, a Grand National megnyerésén is túl voltam. Idomár asszisztensnek álltam, és belekóstoltam a média világába is.
– Jól emlékszem a napra, amikor tréning előtt odaállt elém Peter és bejelentette, hogy rövidesen visszavonul. Nem mondhatnám, hogy kitörő örömmel fogadtam a hírt, de tiszteletben tartottam a döntését. Dunwoodyval is jól kijöttem, de ő más volt, mint az elődje. Scu sokkal nyitottabb volt az apró változtatásokra.

1994-ben Pipe lova, Miinnehoma megnyerte a Grand Nationalt Richard Dunwoodyval. Ha egy évet még marad, talán Scudamore-t ünnepelhette volna a közönség. 1678 győzelmet ért el pályafutása alatt. Ma felesége, Lucinda Russell tréner asszisztense, fiuk, Tom szintén a versenylovaglást választotta hivatásául. Hamarosan új szelek kezdtek fújdogálni, és megkezdődött a McCoy-éra. Pipe helyére azok a trénerek léptek, akik sokáig kritizálták, de végül mégis átvették és sikeresen alkalmazták a módszereit. Martin Pipe 2006 áprilisában vonult vissza, de tulajdonosként megmaradt a lóversenyzésben, lovait fia, David Pipe trenírozza. Abban a megtiszteltetésben volt része, hogy még életében versenyt neveztek el róla a Cheltenham Fesztiválon (Martin Pipe Conditional Jockeys’ Handicap Hurdle). Érdekesség, hogy a mester ugyan több tucat sikert aratott Cheltenhamben, de a Gold Cupot egyszer sem tudta megszerezni.

Keretes:

Peter Scudamore
Nagydíj győzelmek:
Swinton Handicap Hurdle – 1984
Welsh Grand National – 1985, 1988, 1989, 1991
Triumph Hurdle – 1986
Ritz Club National Hunt Chase – 1986
Queen Mother Champion Chase – 1987
Champion Hurdle – 1988, 1993
Hennessy Gold Cup – 1988, 1991
Mackeson Gold Cup – 1988
Sun Alliance Chase – 1991, 1992, 1993
Imperial Cup – 1998, 1993
Champion: 19811/1982, 1985/1986, 1986/1987, 1987/1988, 1989/1990, 1990/1991, 1991/1992.
Legjobb lovak: Bonanza Boy, Celtic Shot, Strands Of Gold, Little Polveir, Miinnehoma

Keretes:
Martin Pipe
34 Cheltenham Fesztivál győzelem
1 Grand National (1994)
Legsikeresebb év: 1999/2000 – 243 győzelem
Győzelmek gáton és akadályon: 4183
Champion: 1988/1989, 1989/1990, 1990/1991, 1991/1992, 1992/1993, 1995/1996, 1996/1997, 1997/1998, 1998/1999, 1999/2000, 2000/2001, 2001/2002, 2002/2003, 2003/2004, 2004/2005.
Győzelmek síkon: 256 (6 Royal Ascot-siker)
Istálló lovasok: Peter Scudamore, Richard Dunwoody, Sir Anthony McCoy

Jeffrey Bernard – egy hírhedt turf-krónikás élete

Írta: David Ashforth, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

1970. október 3-án a The Sporting Life című brit lóverseny szaklap egy zseniális újságírót emelt soraiba. Ekkor jelent meg Jeffrey Bernard első cikke, és egy éven át írásai teljesen új színt vittek az addig megszokott tudósítások, riportok és hírek közé. Csupán egy éven át, mert tizenkét hónap elteltével kitették a szűrét a szerkesztőségből. Olyan hangnemben írt a lóversenyről, mint addig és azóta senki. Sértődötten, tiszteletlenül, mintha egy utolsó pennyjét is elvesztő, rossz fogadó lett volna. Nem kímélte a szakma szereplőit sem. Kíméletlenül kritizálta a kisebb-nagyobb szélhámosságokba keveredő trénereket és lovasokat, azokat főként, akik túl sokat képzeltek magukról. Megjelent sorai között a lóverseny egy másik árnyoldala is, amelyről szakértőként és mindig szívesen értekezett. Ez nem volt más, mint a gyönyörű nők, az ivás és a szerencsejáték. Cikkei nem minden alkalommal ütötték meg a legmagasabb szakmai színvonalat, de kétségtelenül nagyon mulatságosak voltak.

Jeffrey Bernard 1932-ben született Londonban. Apja ismert építészmérnök volt, édesanyja népszerű operaénekes. Oliver bátyja költő lett, Bruce fotóművész. A legkisebb fiú Jerry néven született, de neki ez nem tetszett, és kora gyermekkorától Jeffrey-ként ismerte őt mindenki. A jó nevű Pangbourne College-ban kezdte meg középiskolai tanulmányait. A brit arisztokrácia és a felső középosztály küldte fiait a bentlakásos intézménybe, amely tengerésztiszti kadétiskola volt, és egyenes út vezetett onnan a híres Britannia Royal Naval College-ba, Dartmouth-ba. Jeffrey azonban nem tudott beilleszkedni a közösségbe, és tizenhat esztendős korában eltanácsolták az iskolából. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy 1948-ban egy barátjával Goodwoodba szökött, ahol jelentős összeggel megjátszották a Dramatic nevű lovat. Ezzel még talán nem is lett volna probléma, de a pénzt az iskola titkárságáról lopták. Igen jelentős, de máig ismeretlen összeg, 150 tanuló 237 heti apanázsa vándorolt a bukmékerek zsebébe. A botrányt elkerülték, de az igazgató rövid levélben értesítette a szülőket: „fiuk pszichológiailag alkalmatlan a panbourne-i életre és nevelésre”.
Jeffrey nem tehetett mást, visszaköltözött Londonba, de onnantól kezdve kicsúszott a lába alól a talaj, soha nem talált megnyugvást. Belecsöppent a Soho forgatagába, és megismerkedett az alkohol és a test örömeivel. Különböző munkákból tartotta fent magát, amelyek természetesen köszönőviszonyban sem voltak neveltetésével és családi hátterével. Volt bokszoló, kőműves segéd, mosogató, szénbányász, modell, hintáslegény a vidámparkban és díszletező az Old Vic-ben, de onnan eltanácsolták, mert állandóan részeg volt. Innen Franciaországba sodorta az élet, ahol belekóstolt a szórakoztató iparba is, új munkakörében a párizsi Folies Bergère-ben a táncosnők mellbimbójára ragasztott csillagokat. Mivel rendkívül jóképű fiatalember volt, keresetét gyakran egészítették ki kisebb-nagyobb ajándékok és soha vissza nem térítendő kölcsönök, amelyeket tehetős idősebb hölgyektől kapott. Voltak, akik azt állították, hogy idősebb uraktól is, de ezt Jeffrey egész életében következetesen és a leghatározottabban tagadta. A megnyerő személyiségű, sármos fiatalember nagyvilági életet élt, és rengeteg híres barátra tett szert. Állandó ivócimborája volt Francis Bacon és Lucien Freud festők, Dylan Thomas író-költő, Peter Cook, Tony Hancock és Sir John Hurt, színművészek, és egy alkalommal még Marlene Dietrich is. Az ötvenes években megnősült, de hamar elvált. Második felesége, Jackie Ellis tanácsára fotózni kezdett, és volt is hozzá érzéke, mert 1962-ben megbízást kapott egy Soho Night and Day (A Soho éjjel és nappal) című fotóalbum elkészítésére. A feladattal együtt száz font előleg is járt, amelyet Bernard tíz pörgetés alatt elveszített a rulettasztal mellett. Felesége végül ismét elhagyta, ezért öngyilkosságot kísérelt meg. Nem az elsőt élete során. Barátai számtalan alkalommal kisegítették, és a szárnyuk alá vették. Ezt nem mindig hálálta meg. Pontosabban soha. A kapott kölcsönöket nem adta meg, és elcsábította Peter Cook feleségét.
1964-ben kapta első újságírói állását a Queen magazinnál, ahol a lóverseny rovatot bízták rá. Ott sem volt sokáig maradása. Egy alkalommal azt a megbízatást kapta, hogy készítsen interjút a kor híres tipszterével Ras Prince Monoluluval. A „herceg” az 1920-as évektől fogva ismert alakja volt a brit lóversenyzésnek, és valóságos intézménnyé nőtte ki magát. A tarkabarka ruháiról ismert, harsány embert azonnal észre lehetett venni a versenytéren. Azt állította magáról, hogy az abesszin (ma Etiópia) falasa törzs királya, de valójában St. Croix-ban született Dán Nyugat-Indiában (ma Amerikai Virgin-szigetek), és Peter Carl McKay volt a neve. Igaz, szülei versenyló tenyésztéssel és futtatással foglalkoztak a karibi államban. Prince Monolulu éppen kórházban feküdt. Bernard meglátogatta, és az interjú előtt egy szem csokoládé-eper ízű bonbont tett a nyolcvan éves férfi szájába, aki félrenyelt, és megfulladt. A brit krónikások feljegyezték azt a bizarr részletet is, hogy az édesség márkája Black Magic volt.

1966-ban Bernard ismét megnősült. Ebből az évből az maradt emlékezetes, hogy újdonsült arájától kölcsönkért száz fontot és meg sem állt vele Epsomig. A derbyben eredetileg az 5/1-hez adott Charlottownt, a Lady Zia Wernher néven is ismert, Anasztázia Mihajlovna grófnő, I. Miklós cár dédunokájának lovát akarta játszani, de útközben meggondolta magát és Sodiumra tette fel az összeget. Pedig jó volt az eredeti ötlet. Charlottown az ausztrál Scobie Breasley-vel nyergében fényes sikert aratott.
Később úgy tűnt, Jeffrey Bernard sorsa kezd jóra fordulni. A Town magazintól is rendszeresen kapott munkát, sőt, exkluzív interjút bíztak rá. A Dorchester Hotelben a kor díváját, Raquel Welch-et kellett meginterjúvolnia. Ez a küldetés sem ment zökkenőmentesen, mert a csélcsap zsurnaliszta figyelmét annyira lekötötte a művésznő dekoltázsa, hogy a teát ráöntötte a szendvicsére. Történhetett volna azonban nagyobb baleset is. 1971-ben az ascoti mítingen Bernard lehányta Erzsébet anyakirályné cipőjét.

A Sporting Life-állás új fejezetet nyitott Bernard életében, a nagyközönség ekkor ismerte meg a nevét. A pályákon a rajongói lépten-nyomon meghívták egy italra, amit szinte sohasem utasított vissza. Egy ilyen versenynap után ébredt egy huntingdoni szállodában, egy ágyban Barry Brogan zsokéval és egy ismeretlen nővel. Az újságíró maga sem emlékezett rá, mi történt pontosan, de a pálya igazgatója diszkréten megkérte rá, hogy ne tegye be a lábát többé a versenytérre annak érdekében, hogy az előző napi incidens ne ismétlődhessenek meg ismét. A szüntelen dorbézolás és élvhajhászat nem hagyott alább. Egy cikkében nem átallotta leírni: „Szeretném megkérni azt a férjes hölgyet, aki nem a férjével volt Lingfieldben, hanem a szeretőjével, amikor én is közelebbről megismerkedtem vele, hogy jelentkezzen a szerkesztőségnél. Szívesen megismételném a múltkori mutatványt.”

A chesteri pálya volt a kedvence. Azt szerette volna, ha hamvait ott szórják szét halála után. Newmarketet nem kedvelte, mert ahogy írta „Itt mindig rájövök, hogy a legcsinosabb és legkönnyebb vérű hajadonok az idomárokat és a milliomosokat részesítik előnyben velem szemben. Ráadásul a szállás pocsék. Szerintem Fred Archer azért lőtte fejbe magát, mert máshogy nem tudta volna felhívni a figyelmet a Rutland Hotelben folyó hitványságra, amelyet van képük kiszolgálásnak nevezni.” Gyakran fogadott, és általában sikertelenül. Egy brightoni bukmékernél egyszer megfogadta, hogy a Miss World győztesének 91.5 centiméter lesz a mellbősége. A buki 5/2-höz adta az esélyt. Vesztére, mert Bernard nyert. Gyakran mondogatta: „Szeretnék arra fogadni, hogy hány vesztes fogadásom lesz, míg végre megnyerek egyet.”

Kedvencei Fred Winter és Lester Piggott voltak. Egy alkalommal ezt írta a közismerten magának való, mogorva és barátságtalan Piggottról: „Milyen ember Lester? Pont olyan, mint amilyen az 50 millió másik ebben az országban, akivel esze ágában sincs szóba állni.” Egyszer Piggott felajánlotta Bernardnak, hogy repülőjén elviszi Newmarketből Newburybe. Az újságíróval madarat lehetett volna fogatni, mindenkinek elmesélte, micsoda megtiszteltetésben volt része. Pár nap múlva kapott egy harmincöt fontról szóló számlát a zsokétól. Amikor Winternél járt Lambournban, a tréner megmutatta neki a lovait. Az elragadtatott Bernard ekkor így szólt: – Olyan gyönyörűek és egészségesek a lovai! – mondta. Hamar jött a válasz: – Igen. Nem azzal töltik az éjszakát, hogy kártyáznak és vodkát vedelnek.

Az ivás volt Bernard legnagyobb gyengesége. A Sporting Life-ban gyakran ezzel a közleménnyel jelent meg a rovata: „Jeffrey Bernard betegsége miatt ma nem közlünk tőle írást.” Akkor váltak el útjaik, amikor egy díszvacsorán beszédet kellett volna tartania, de miután szólásra emelkedett, megtántorodott és arccal beleesett a levesestányérba. Az est fáradalmait a fogadásnak helyszínt adó szálloda halljában pihente ki az egyik kanapén. Eddigre már napi két palack whisky volt az adagja.

Harmadik felesége rábeszélte ugyan, hogy menjen elvonókúrára, de az sem segített. 1973-ban elhagyta harmadik felesége is, és ennek hatására két évig nem nyúlt a pohárhoz. Írni kezdett a New Statesman című lapba. és felkérést kapott egy kiadótól, hogy írja meg memoárját. Ebből rögtön tréfát csinált, mert a következő apróhirdetést adta fel: „Megbízást kaptam életrajzom megírására. Ezúton kérem a tisztelt olvasókat, hogy aki tudja mit csináltam 1960 és 1974 között, jelentkezzen az alábbi elérhetőségemen.” A könyv soha nem készült el. Colonal Mad (Őrült ezredes) néven publikált a Private Eye-ban is. Egy alkalommal ezt írta: „Hamarosan felszámolják a lambourni tréningközpontot, a világ legnagyobb őrültek házát, elkerülendő az egész nemzetet megszégyenítő féktelen ivászatot és a legerkölcstelenebb kicsapongásokat, köztük a helyi idomárok kedvenc elfoglaltságát a feleség-cserét.”

1978-tól dolgozott a Daily Express-nek is, és ismét, immár negyedszer, megnősült. A lapban rovatot indított Low Life (Züllött élet) címen. Az itt megjelent írásaiat kortársai „folytatásos búcsúleveleknek” nevezték. Ekkor költözött Lambourn közelébe a Crane Farmra. Azt találta a legjobb megoldásnak, hogy több nem ül volán mögé, mert attól tartott, hogy valakiben kárt tesz. Úgy oldotta meg a fuvart minden nap a lambourni Queen’s Arms fogadóból, hogy reggel feladott a maga nevére egy levelet, és amikor a postás elindult a délutáni körre, bekéredzkedett mellé a kocsiba, mert biztos lehetett benne, hogy az ő tanyáját is útba kell ejteni. 1980-ban elhagyta negyedik felesége is.

Az évtizedeken át tartó ivás nyomot hagyott a férfin. Cukorbetegséget és hasnyálmirigy gyulladást kapott. 1982-ben ezt írta: „Amikor ma reggel csöngettek, egész biztos voltam benne, hogy a kaszás jött értem, de szerencsére csak a tejesember volt az.” Ekkor már ismét Londonban élt. 1983-ban egy nagyobb társasággal Barbados-ra utazott. Barátaival betértek egy bárba, ahol a pultos Bernard felé fordult és mindenki legnagyobb csodálkozására ezt kérdezte Bernardtól: – A szokásosat, uram? Ebben az időben még ötvenes éveiben járó, jó megjelenésű férfinek számított, csak a barátai tudtak egészségügyi problémáiról. Londoni lakásának ajtaján ez a felirat szerepelt: Fiatal Hölgyek Portland Street-i Akadémiája.

Keith Waterhouse színdarabot írt Bernard életéről, amelyet nagy sikerrel játszottak Londonban. Peter O’Toole személyesítette meg az újságírót. A darab Bernard törzskocsmájában a Coach and Horses-ban játszódik.

Az 1980-as években meggyűlt a baja a törvénnyel, egész pontosan az adóhatósággal. Rábizonyították az illegális szerencsejáték szervezés vádját, és komoly pénzbírsággal sújtották. Jellemző, hogy az ügyében nyomozó rendőrök annyira megkedvelték, hogy meghívták a karácsonyi ünnepségükre, amit Bernard a legnagyobb örömmel elfogadott. 1994-ben amputálni kellett az egyik lábát, de még ez sem gátolta meg abban, hogy olyan életet éljen, mint előtte. Hatvanöt esztendős korában érte a halál londoni otthonában 1997 szeptemberében.

HORVÁTH ZOLTÁN

A 2018-as szezonban a 10. helyen zárt Horváth Zoltán idomárhajtó. Zsoké bátyja, Horváth Károly révén fiatalon, 1989. júniusában kóstolt bele a lóversenysport világába. Először a galopp versenyzést ismerte meg, 17 évesen már egy teljes nyarat a lovak mellett dolgozott. A súlyával nagy harcban volt, így nem vált belőle zsoké, így több pályatársához hasonlóan váltott és az ügetőre került. A nagy tapasztalattal rendelkező Eszes Mátyásnál kezdett 1990-ben, sokat tanult tőle és több neves idomártól is. Dolgozott rövid ideig Németországban és Bécsben is, de a szíve hazahúzta és azóta is itthon dolgozik.

Január 27-én vasárnap indul az új szezon, kik lesznek a 2019-es év reménységei?
–  Zente, Zlatan LIW, Willemijn SB, illetve párom Fejszés Kitti lova, Aslaug Princess futásaihoz fűzök nagy reményeket.

Hogy állsz a kétéves lovakkal? Milyen reményeket fűzöl hozzá?
– Van egy ilyen fiatal lovam van most, és remélem, hogy lesz több is, ő Biztass! (Maximus Lindy – Gyorsulj!), egy apró termetű ló, de nagyon tehetségesnek tűnik már most.

Az istállóban járva feltűnt, hogy van olyan lovatok, akinek Kincsemhez hasonlóan saját háziállata van?
– Igen, ő Livi Kickoff és neki egy nyuszija van, aki a boxban mindig vele tartózkodik. Livi sajnos egy picit idegesebb természetű, de a nyuszi nagyon sokat segített neki.