Írta: Tom O’Ryan, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Több fajta versenylovas létezik. Vannak emberek, akik a biztonságra törekednek, és óvatosan haladnak a starttól a célig, sohasem feszegetik a határaikat, sohasem kockáztatnak, nem kísérleteznek új dolgokkal, és soha nem tesztelik teljesítőképességük határait. Mások azonban éppen ellenkezően gondolkodnak. Ha kell, és a megérzésük azt súgja, felveszik az ostort, és a legváratlanabb pillanatban élre állnak. Számukra egy felbukkanó probléma nem gondot, hanem újabb lehetőségeket jelent, és soha nem törődnek bele kedvezőtlen eredménybe. A második helyezést teljes mértékben elfogadhatatlannak tartják. Ilyen ember a szókimondó Jack Berry is, az egykori ugrólovas és sikeres idomár, akinek 1996-ban a Brit Birodalmi Érdemrend lovagkeresztje (MBE) kitüntetést adományozta II. Erzsébet királynő az Injured Jockeys’ Fundban (Sérült Zsokékat Támogató Alapítvány – IJF) kifejtett fáradhatatlan és önzetlen munkásságáért.

– Életem egyik legnagyobb álma az volt, hogy az IJF-et mindenkivel megismertessem ebben az országban, és hogy az vezető jótékonysági szervezetek sorába emelkedjen, mielőtt feldobom a bakancsot. És természetesen az, hogy ezt az intézményt megnyissák – utal Berry a 3.5 millió fontból (1.25 milliárd forint) megépített ultramodern rehabilitációs központra, amely sérült zsokék mielőbbi felépülését szolgálja a Yorkshire grófságbeli Malton városában. A rehabilitációs központot Anna hercegnő nyitotta meg 2015 júniusában, és Jack Berry legnagyobb meglepetésére egy életnagyságú szobrot is lelepleztek aznap, amely őt ábrázolja.

– Erről semmit sem tudtam, és egy kicsit túlzásnak tartom még most is, hiszen még élek. Nagyon büszke vagyok az intézetre, és az a legfontosabb, hogy megépült. Ezt érzem életem legnagyobb teljesítményének – mondja a mester, pedig nyolcvanegy esztendő alatt sok mindent elért már. 

Jack Berry 1938-ban született, és a háború sújtotta Leeds-ben nőtt fel. Nyolcan voltak testvérek.

FAz akkori körülmények arra kényszerítették, hogy nővérével, Bettyvel szemeteskukában ételmaradékok után kutasson, és felszedje az utcán és a sínek mellett kiszóródott széndarabokat. Alkalmi munkákból tengették magukat, Jack a leeds-i piacon nyulat is árult. Vékony testalkata miatt versenylovasnak állt siheder korában, és ugyan világraszóló sikerek, dübörgő klasszikus-diadalok nem állnak neve mellett, de 1964 áprilisában ő volt az első lovas, aki gondolt egyet, két futam között csizmában, lovaglónadrágban és egy ütött-kopott zakóban, vödörrel a kezében kilépett a Wetherby Racecourse mázsaházából, és adományokat kezdett gyűjteni. Történt ugyanis, hogy alig egy héttel korábban a Grand Nationalben Paddy Farrell felbukott Border Flight nevű lován a Chairnek nevezett ugrás felett, és gerincét törte.

– Paddyvel nagyon jó barátok voltunk – idézi fel az emléket Jack Berry. – Nyolc évig dolgoztunk együtt Charlie Hall-nál. Komoly sérülést szenvedett, és hamar kiderült, hogy örök életére lebénul. Négy gyermeke volt, akik hét, öt és három évesek voltak, a legkisebb öt hónapos. Még most is elszorul a szívem, ha rá gondolok. Észak-Anglia egyik legjobb zsokéja volt. Gondoltam, megpróbálok rajta segíteni. Az emberek egyből megértették mit szeretnék, pedig nem volt nálam semmilyen tábla, vagy felirat. Odaálltam egy csoport elé, és elmondtam, mire gyűjtök. Csodálatos fogadtatásban volt részem. Sorban álltak az emberek, hogy adakozhassanak. A bukmékerek is nagyon kitettek magukért, és a nap végére megtelt a vödör, amit csak úgy felkaptam a mázsaházban.

Akkor még senki sem sejtette, hogy Berry önzetlen és bajtársias cselekedete újabb lökést ad a Clifford Nicholson lincolnshire-i földbirtokos és steward által pár héttel korábban kezdeményezett IJF-nek. Már a kezdetek kezdetén megjelent a szervezet élén, John Geoffrey Tristam Lawrence Trevethim 4. bárója és Oaksey 2. bárója, akit az egyszerűség kedvéért mindenki csak Lord Lawrence néven emleget, akinek fáradhatatlan munkássága révén az első sérült versenylovasokat kezelő brit rehabilitációs központ és nyugdíjas otthon, a lambourni Oaksey House 2009-ben megnyitotta kapuit.

– Először megalapítottam a Paddy Farrell Alapítványt, amely csakhamar átalakult Farrell-Brookshaw Alapítvánnyá. Tim Brookshaw négy hónappal korábban szenvedett súlyos balesetet szintén Aintreeben, aminek következtében lebénult. Az Injured Jockeys’ Fund nevet csak később vettük fel. Azóta megszakítás nélkül működünk, bár Lord Lawrence 2012-ben itt hagyott minket. Végtelen hálával tölt el mindannyiunkat, amikor arra gondolunk, hogy Anna hercegnő mellettünk áll. Őfensége az alapítvány fővédnöke, és szívvel-lélekkel támogatja az ügyünket. Aktívan részt vesz a munkában, minden kérdésben naprakész. Büszkén mondhatom, hogy a sport világában mi vagyunk a legerősebb brit jótékonysági szervezet. Olyan közösség a miénk, amely gondját viseli tagjainak, mert ahogy mondani szoktam, egy zsoké örök életére zsoké marad. Mindenki számíthat a segítségünkre, senkit sem felejtünk el. Az intézményt rólam nevezték el, és ma Jack Berry House-nak hívják, de csak azért, mert nem viselheti annak a több ezer embernek a nevét egyszerre, aki nagylelkűen hozzájárult a megépítéséhez.

Nagyon komoly támogatókat sikerült szerezni, akik jelentős összegekkel járultak hozzá a központ megépítéséhez, de voltak olyanok is, akik csupán pár fontot adtak. Kitaláltuk, hogy téglákat is lehet vásárolni 50 fontért, és emellett jótékonysági esteket, vásárokat, divatbemutatókat, golf bajnokságot, úszóversenyt és még ki tudja mi minden mást szerveztünk annak érdekében, hogy pénzhez jussunk. Az egyik legmeghatóbb eset az volt, amikor elém állt egy kilenc éves legényke, és átnyújtott 350 fontot, amelyet a póni klubjában a barátaival együtt gyűjtött össze. Volt olyan is, hogy a falumban megállított egy korombeli idős asszony, és a kezembe nyomott 2 fontot. Hihetetlen élmény volt a gyűjtés, mindenkinek végtelenül hálás vagyok a hozzájárulásáért.

Berry tizenkét évet töltött nyeregben, és negyvenhét győzelemmel rendelkezik. Wetherbyben kétszer sikerült megnyernie a Montague Hurdle-t, és az Isle of Man Derbyben második helyezést szerzett egy alkalommal. – Kevesen tudják, de ez a világ egyik legrégibb versenye, Manx Derbynek is nevezik. James Stanley, Derby 7. grófja, az Epsom Derbyről ismert 12. gróf őse alapította 1627-ben. Talán nem von le az értékéből, hogy csak 600 méterre futják, a szigeten őshonos pónikon. A néhai Jimmy FitzGerald vert meg, a derék ember. Ő fedezte fel Kieren Fallont. Életem során negyvenhatszor törött csontom. Egy híján, mintha minden siker egy-egy ilyen áldozatot követelt volna. Egy alkalommal öt helyen törött el a térdem, ami után egy évig és két hétig nem tudtam nyeregbe ülni. Tudtam mikor kell abbahagyni. Amolyan kamikaze zsoké voltam. Minden lóra felültem, még a legbolondabbra is, nem válogattam. Nem volt más választásom, mert én voltam az egyik első szabadúszó észak-angol lovas, és valamiből meg kellett élnem. Abban az időben nem járt külön pénz a zsokéknak munkalovaglásért. Néha adtak ugyan egy zsák burgonyát, vagy megtankolták az ember kocsiját, de csak ennyi járt érte. Volt olyan év is, hogy egy sertéstelepen kellett dolgoznom, hogy kiegészítsem a keresetemet. Soha nem fogom elfelejteni, kutya hideg tél volt. Két évet szolgáltam a hadseregben is. Húsz éves voltam amikor bevonultam, a King’s Troop Királyi Lovas Tüzérséghez St. John’s Woodba.

Együtt szolgáltam Jimmy Uttley-vel, aki háromszor nyert Champion Hurdle-t Persian Warral, és Barry Hills-szel, akinek idomári sikereit hosszan lehetne sorolni. Volt közöttük egy Osztrák Derby is, erre konkrétan emlékszem. Nem nagyon fűlött a fogam a katonáskodáshoz, mert azt hittem, hogy én vagyok a világ legjobb lovasa, és ráadásul udvaroltam is egy csinos lánynak. Nem volt rossz sorom, mert tisztiszolga lettem, és a legelőkelőbb társaságban forogtam. Szívesen emlékeszem vissza azokra az évekre. Tartást adott a katonaság, és rengeteg olyan dolgot tanultam meg a hadseregben, amelyet csak ott lehet. Köztük a fegyelmet, a jó modort, és hogy megadjam a tiszteletet az elöljáróimnak. Sajnálom, hogy megszűnt a kötelező sorkatonai szolgálat, mert a mai fiatalok sokat tudnának belőle profitálni.

Ugyan Jack Berry nem vált be zsokéként, de idomári karriere szépre sikeredett. Harminc esztendeig volt tréner, 1600 nyerőt nyergelt, és hét alkalommal került a statisztika tíz legjobb helyezettje közé. Elmondhatja magáról azt is, hogy Nagy-Britannia összes pályáján nyert versenyt kétéves lovaival. 1998-ban három idomítottja nyert a Royal Ascoton, Roselli (Norfolk Stakes, 1000 méter – John Carrol), Selhurstpark Flyer, (1200 méter – Wokingham Stakes), Bolshoi (1000 méter – King’s Stand Stakes).

Főleg kétévesekkel és rövid távú telivérekkel ért el nagy sikereket. Kiemelkedik közülük: Mind Games, Paris House, Distinctly North, Laurel Queen, Almost Blue, Bri-Eden, Lucky Parkes, Palacegate Episode, Another Episode, Fylde Flyer, Our Little Secret és So Careful, aki Ayr Gold Cupot nyert 1988-ban.

– O I Oyston volt a kedvencem, becenevén Olly. Imádtam azt a lovat. Minden nap én lovagoltam, és még a teheneimet is az ő hátáról vettem szemügyre. Csak füttyentenem kellett, és már jött is hozzám. Huszonnégy versenyt nyert, az utolsót tizenkét éves korában. Amikor nyugdíjba mentem három lovat vittem magammal. Az egyik ő volt, a másik Palacegate Touch, aki harminchárom versenyt nyert nekem, a harmadik Ansellman, aki tizenegyet. Együtt legelésztek a karámjukban, Olly harmincegy éves volt amikor kimúlt.

Berry idomári pályafutása nem indult könnyen. Eleinte egy Doncaster melletti telepet bérelt John Massarellától, a díjugrató világ ismert alakjától. A talaj azonban nem kedvezett a versenylovak kiképzéséhez, ezért egy idő után Cockerhambe költözött. A negyvenhét holdas birtokon semmi nem volt, de talaja ideálisnak bizonyult. Az istállót és a kiszolgáló épületeket saját kezűleg, feleségével építették fel. Jo és Jack már több, mint fél évszázada házasok, és első pillantásra egymásba szerettek. Együtt kellett átélniük legkisebb fiuk, Sam súlyos lovasbalesetét, Sedgefieldben 1985-ben, amely után tizenkilenc évesen tolószékbe kényszerült. – Életem legborzalmasabb napja volt. Már ott a pályán tudtuk, hogy komoly baja van. Hosszú ideig kómában volt. Borzasztó, rettenetes, ami vele történt. Pedig ragyogó lovasnak számított. Pár évvel később Tenerifén nyaraltunk együtt egy olyan szállodában, amelyet kerekesszékes embereknek alakítottak ki. Egy nap, ahogy ültem a medence szélén, és a fiamat néztem, elhatároztam, hogy minden évben szervezek egy nyaralást sérült zsokéknak. Addig dolgoztam, amíg sikerült. Örök hálával tartozom Robert Hitchins üzletembernek, aki 1 millió fontot adott erre a célra. Az első évben huszonnyolcan kaptak erre lehetőséget, legutóbb már kilencvenheten. Máltán töltötték a vakációt. Csodálatos élmény, hogy örömet szerezhetünk ezeknek a lovasoknak.

Aki azt hiszi, hogy Jack Berry a róla elnevezett rehabilitációs intézet megnyitása után elégedetten hátradől, és csak ül a babérjain, az nagyot téved. Annak ellenére, hogy nemrégiben prosztata rákot diagnosztizáltak nála, és kezeléseken esett át. – Már jobban vagyok, és túl sok a dolgom ahhoz, hogy magam miatt aggódjak. Eddig az intézet felépítése töltötte ki a napjaimat, manapság a fenntartása. Évi 250 ezer fontba (90 millió forint) kerül a létesítmény üzemeltetése, és ezt valahonnan elő kell teremteni. Szerencsére sok támogatónk van. Minden héten kapok leveleket az ország számos pontjáról, és gyakran találok szép összegekről kiállított csekkeket is a borítékban. Úgy érzem megtaláltam azt a munkát, amelyre mindig vágytam. Ennél nagyobb örömben és megelégedésben soha nem volt részem, mint itt. Sokkal jobb, mint a lovaglás vagy a trenírozás. Remélem még sokáig tudom folytatni a hivatásomat.