Írta: Peter Thomas, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Mielőtt elvette a tétet, Freddie Williams bukméker mélyen a fogadó szemébe nézett. Ugyanazzal a fürkésző pillantással figyelte a kis összegben fogadó játékosokat, mint akik egy vagyont bíztak rá. A lóversenypályát harctérnek tekintette, a fogadást pedig vérre menő küzdelemnek. Azt állította magáról, olyan jó emberismerő, hogy semmi sem kerüli el figyelmét és két másodperc alatt tökéletes profilt tud alkotni az emberekről. Ez kissé szerénytelenül hangzik, minden esetre az igaz, hogy komoly pszichológiai képességei voltak, és a futamok előtti izgalmakat és stresszt is rendkívül jól tűrte. Mindez egy sikeres buki esetében elengedhetetlen követelmény.

– Egyszer azt mondta nekem, az emberek szívében egy billentyű szabályozza a véráramlást, és ha ez a kitágul, a játékosok úgy remegnek, mint a nyárfalevél. Utána egyből hozzátette, nála ez pont fordítva működik, és ő ekkor lazul el. Tudom, ez csak vicc, de apám nagyon szeretett tréfálkozni. Bár az ő esetében lehet, hogy valóban így volt – emlékszik Julie Williams, a híres bukméker lánya. – Apám imádta a pályák nyüzsgését és minél nagyobb volt körülötte a tolongás, ő annál jobban elemében érezte magát. El sem tudta volna képzelni az életét lóverseny és agárverseny nélkül. Ez volt mindene.

Williams számos fogadóirodát is üzemeltetett szülőföldjén, a dél-nyugat skóciai Ayrshire grófságban, de természetesen a pályákon érezte otthon magát igazán, és ott szerzett hírnevet is. John Patrick McManus dúsgazdag ír futtatóval folytatott összecsapásairól megannyi városi legenda szól. Köztük az is, amikor a milliárdos Cheltenhamben 100 ezer fontot tett a 6/1-en álló lovára, Reveillez-re és nyert. A következő futamban pedig 5 ezerért vette le egyik barátja a lovát, aki 50/1-en adtak és azzal is sikeres lett. Williams közel 1 millió fontos tartozással hagyta el a pályát, ráadásul a szállodájába menet fegyveres rablók kifosztották, így a nála lévő 70 ezer font készpénznek is búcsút inthetett. Természetesen az öreg turfróka hamar kilábalt a slamasztikából és 2008-ban bekövetkezett halála után 8 millió fontot hagyott örököseire.

– Ez a nap természetesen eléggé megviselte, de ízig-vérig harcos ember volt, igazai túlélő típus. Megrázta magát, és töretlen lelkesedéssel folytatta az üzletet. Cheltenhamben a 2-es számú stand volt az övé, amit úgy szerzett meg egy árverésen, hogy előtte négy nappal esett át egy súlyos szívműtéten. Nem volt csoda, mert nagyon rendszertelenül étkezett és elszívott napi három és fél doboz cigarettát. Hasonló eset történt 2006-ban is, amikor csípőprotézist ültettek be neki. Kiszökött a kórházból, és meg sem állt a pályáig, mert aznap kezdődött a Gold Cup míting és nem akart róla lemaradni – meséli Julie.

Frederick Sidney Williams 1942-ben született Cummockban, egy kis skót bányászvárosban. Gyermekkorában sokat betegeskedett és paralízise is volt. Iskolai tanulmányait csak hézagosan tudta elvégezni, és ez nagy fejtörést okozott szüleinek, hiszen szó sem lehetett arról, hogy az akkor még biztos megélhetésnek számító bányászatban helyezkedjen el. Takarító fiúként kezdte karrierjét egy helyi limonádé gyárban, de mivel jól vágott az esze, hamar menedzser lett belőle. Takarékos ember lévén először csak egy kis részt vásárolt meg az gyárból, majd egyre nagyobbat, végül a környék üdítőital gyártásának meghatározó szereplőjévé vált. Már kora gyermekkora óta rajongott a szerencsejátékért. A bányák környékén fej vagy írás játékot kezdett szervezni szabadidejében, és ettől a vagyona gyarapodásnak indult. Amikor elérkezettnek látta a pillanatot, hátat fordított az italgyártásnak, és egy helyi agárverseny pályán bérelt standot bukmékerként. A sikerek nem maradtak el, és a hasznot visszaforgatta vállalkozásába. 1974-ben Ayrben ütött tanyát, és beindította a lóversenyfogadás üzletágat. Már a kezdet kezdetén is nagyon vakmerően fogadta el a téteket, és nem rettent meg a kiemelkedően nagy összegek elfogadásától sem.

– A bányák körül szervezett játékok természetesen teljesen illegálisak voltak. Apám először figyelő fiú volt, majd szépen lassan kezdett beszállni az játék szervezésébe. Nagyon elszánt ember volt, pedig egyszer előfordult, hogy egy este alatt elvesztette azt a pénzt, amelyből anyám eljegyzési gyűrűjét akarta megvásárolni. Azonban ezt is megoldotta valahogy, hiszen itt vagyok. Remek megérzései és információi voltak. Ha nem tetszett neki egy ló, vagy úgy érezte nem fog jól futni, a kollégáinál három-négy ponttal magasabb odds-okat is képes volt adni. Ez visszafelé is igaz volt, az általa jónak vélt lovakra nagyon kicsi árakat adott. 1999-ben Cheltenhamben vásárolt magának standot, és a hagyományos Újévi Versenynapon rögtön megismerkedett John Patrick McManus-szel, aki 90 ezer fontot helyezett el nála az anyakirálynő Buckside nevű lovára 2/1-en. A derék telivér az utolsó ugrás előtt még vezetett, de végül kikapott, és ez egyből jól indította az évet. Ugyan J. P. azt állítja magáról, nem szenvedélybeteg, és ezt én készségesen elhiszem, de ez a tét csak a kezdet volt. Sokkal nagyobb összegek kerültek apámhoz, és nemcsak hébe-hóba, hanem rendszeresen.

Nem arra kell azonban gondolni, hogy McManus mindig hozott magával egy szatyornyi pénzt. Egyszerűen odasétált a standhoz, közölte mennyit tesz fel. Csak annyit mondott: ötven, száz, kétszáz, háromszáz. Az ezret hozzá kellett gondolni, természetesen. Ezután megkapta a tikettjét, kezet ráztak és az üzlet megköttetett. A pénzzel később számoltak el. Sohasem volt ebből nézeteltérés. A bizalom kölcsönös volt, pedig ha belegondolunk ilyen összegeknél tulajdonképpen esküdt ellensége a bukméker a fogadónak, és ez visszafelé is igaz. Amikor az első hat számjegyű összeg apámnál landolt, kisebb technikai zűrzavar támadt, hiszen abban az időben a gépek nem tudták kezelni az ekkora összegeket.

Engem is hamar magával ragadott a pályák hangulata és elkezdtem apám mellett dolgozni. Eleinte nem tetszett neki, ezért vásárolt nekem egy éttermet, hátha az majd elterel a szerencsejátéktól. Nem tartott sokáig a vendéglátóipari kalandozásom. Kora gyermekkorom óta szinte mindenhová elkísértem, soha nem jutott volna eszembe, hogy mással foglalkozzak. Ráadásul imádom a versenylovakat, akárcsak ő. Olyan környezetből került ide, ahol az emberek monoton életet éltek. A fogadás, a játék ebből zökkenti ki őket. A bányák és gyárak munkásait a reálisan elérhető nyeremények reménye álomországba repíti. Apám nagyon ambiciózus ember volt, egész életében arra törekedett, hogy egyre többet és többet tegyen le az asztalra. Azt vallotta, az a jó bukméker, akit a játék érdekel és nem a pénz. Sokat figyelte és tanulmányozta az emberek viselkedését, a mozdulataikból remekül tudott olvasni. Számára a lóversenyzés egy véget nem érő mulatság volt, amiből remekül hasznot tudott húzni.

– Számtalanszor törtünk borsot egymás orra alá, és csak úgy röpködtek a százezrek. Hol ő, hol én kerültem ki a mókából győztesen, folyamatosan kerestük egymáson a fogást. Igazi ellenfél volt, a szó legnemesebb értelmében. Cheltenhamnek sohasem lesz olyan a hangulata, mint amikor Freddie is volt – nyilatkozta John Patrick McManus.

Freddie Williams bátorsága és kisugárzása ismert emberré tették őt a brit lóversenyzés életében. Számtalan alkalommal kérte véleményét a szaksajtó, országos hírnévnek örvendett. Rengeteget dolgozott, és mindegyik lovat ismerte, akárcsak a lovasokat és idomárokat. Az agarak témakörében is naprakész ismeretekkel rendelkezett. 2008. június 21-én hunyt el szívinfarktusban, miután egész nap Ayrben, majd este Shawfieldben szervezte a játékot. A fogadókkal üzletfélként bánt a legkisebbeket és a legnagyobbakat is ugyanazzal az udvariassággal kezelte. Alakja maradandó nyomot hagyott a modern kor brit sportfogadásában.

Írta: Julian Muscat, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Persian Punch dicsőséges története több szempontból is a lóversenyzés történelem könyv lapjaira kívánkozik. Pályafutása során fenséges magasságok és váratlan, kínzó mélységek váltogatták egymást. Nem egy szupersztár hibátlan karrierjét mutatjuk be, hanem egy nagyon életszerű történetet, amely fényes sikerek után szívfacsaróan végződött. Akárcsak egy népmesében, itt is a legkisebb, legesélytelenebb figura jut fel a csúcsra, és eközben sorra győzi le sportunk csodálatos világának arisztokratáit, azokat, akik arany kulcsocskával nyíló istállókban születtek.

Persian Punch (1993 sm, Persian Heights – Rum Cay, Our Native) a brit lóversenyzés nagyöregje, David Elsworth istállójában ropogtatta az abrakot. A mester nem tartozik a legnagyobbak közé, de mindenki nagy tiszteletben tartja, idén töltötte nyolcvanegyedik életévét. Élete során csupán egyetlen klasszikus versenyt nyert, az Irish Okas-t In The Groove-val 1990-ben, ő volt talán legjobb síklova. Ennek ellenére komoly trófeák díszítik irodáját. 1990-ben Champion Stakes-et, Judmonte International Stakes-t nyert neki In The Groove, 1991-ben Coronation Cupot. Dead Certain 1989-ben a Chevely Park Stakes-ben győzött. Háromszor vehette át a Goodwood Cup tiszteletdíját, 1982-ben Heighlin futása után, majd Persian Punch nyerését követően 2001-ben és 2003-ban. A sokoldalú szakember az ugró szakágban is kimagasló sikereket ért el. Rhyme ‘n’ Reason Grand Nationalt nyert 1988-ban, a remek szürke, Desert Orchid, Cheltenham Gold Cup 1989-ben és Irish Grand Nationalt 1990-ben.

David Elsworth úgy emlékezik vissza Persian Punchra, mint egy jó tanár zseniális tehetségű növendékére. – Amikor kiadta magából a benne rejlő tudást, hatalmas örömet okozott, ha azonban megmakacsolta magát, olyan volt, mint egy kezelhetetlen, vásott gyerek, és rengeteget bosszankodtam miatta – emlékszik vissza a tréner.

A ló igen hosszan állt tréningben, tehát bőven volt alkalma megmutatni mindkét arcát. Legjobb szezonját tízévesen futotta a hatalmas termetű sárga, addigra azonban már nagyon jól megismerte őt Elsworth. Legremekebb tulajdonsága az volt, hogy hatalmas szívének köszönhetően, vesztes pozícióból is meg tudott nyerni egy versenyt. Nem egyszer, nem kétszer, hanem összesen hét alkalommal. Hétszer húzott el mellette ellenfele, néha több is, az utolsó métereken, és ő mindannyiszor felvette a kesztyűt, veszedelmes lendülettel vágott vissza, és csaknem mindannyiszor rövid fejhosszal nyert. Persian Punch gyűlölt veszíteni.

– Hozzátartozik az igazsághoz, hogy lovam sohasem került fel a legjobbak közé, egyetlen Group 1-es versenyt sem tudott nyerni – mondja Jeff Smith tulajdonos. – Ennek ellenére mindig csodáltam távbírását és küzdeni akarását, ami ebben a sportban az egyik legjobb kombináció. Nemcsak én vagyok ezzel így, hanem sokan mások is. Nagyon komoly rajongótáborunk volt annak idején. Ő volt a legjobb stayerem. Lochsong nevű lovamat én tenyésztettem, sokat lovagoltam, és 1994-ben Európa legjobb sprintere lett. Nagyon hálás voltam érte neki, de valamiért a távbíró lovak közelebb állnak a szívemhez. Ilyen volt Persian Punch is. Élete utolsó éveiben szinte szárnyakat kapott, akkor nyerte a legjobb versenyeit. Lochsong később kezdett és korábban hagyta abba, és négy Group 1-et nyert nekem, és másik idomáromnak Ian Baldingnak. Olyan volt a kapcsolatom vele, mintha egy viharos szerelmet éltem volna át. Persian Punch-csal több időre volt szükségem, és a végén olyan érzésem volt, mintha megtaláltam volna az igazit. Őrzök róla az irodámban egy képet – folytatja Smith. – Azt, amelyen a Henry II Stakes-et nyeri a Sandown Parkban, 2000 májusában. Ezt a futamot háromszor nyerte meg nekem. Ugyan csak Group 3-as versenyről van szó, de amikor a felvételre pillantok, mindig eszembe jut, sokaknak egyszer is nehéz megnyerni, de Persian Punch háromszor volt a legjobb. Ez azonban még így is csak kis sikernek számított a többihez képest.

Valóban így igaz. A harmadik Henry II után Newmarketben megnyerte a 3200 méteres Jockey Club Cupot (ma a versenyt már Ascotban futják British Champions’ Long Distances Cup néven), és annyira kedvet kapott hozzá, hogy e teljesítményét még kétszer megismételte. Emellett két Melbourne Cupban is indult, ahol mindkét alkalommal harmadik lett.

– Mindez 1997 és 2003 között történt – mondja Smith. – A ló megszűnt az enyém lenni. Annyi rajongója volt, hogy szinte köztulajdonná vált. Hatalmas érdeklődés követte futásait, és harsány üdvrivalgás fogadta minden alkalommal, amikor a jártatóba lépett.

– Örökké emlékezetes marad számomra a nap, amikor harmadszorra nyerte meg a Jockey Club Cupot. A távoszlopnál Millenary állt az élre, és elment mellett Kasthari és Tholjanah is. Az egyik lovas a nagy tülekedésben véletlenül Persian Punch orrára ütött ostorával. Nem szándékosan, egy rossz mozdulat volt csupán. Ezt már nem tűrhette Punch. Úgy megsértődött, hogy ismét támadásba lendült, és végül rövid fejhosszal nyert. Nem hittem volna el, ha nem a két szememmel látom az esetet. Mindezt tíz évesen. Ennek a sikernek köszönheti, hogy életnagyságú szobrot kapott a Rowley Mile-on – emlékszik vissza a versenyre David Elsworth. – Szerintem azonban a tizenegy héttel korábbi, második Goodwood Cup győzelme volt a legszebb. Ebben lovasa, Martin Dwyer is egyetért velem.

– 2003 csodálatos év volt – veszi át a szót Martin. – Megnyertük a Doncaster Cupot is, de nekem a Goodwood Cupról maradt a legszebb emlékem, szerintem Persian Punch akkor ért fel a csúcsra. A start után szokás szerint az élre álltunk, de 1200 méterrel a cél előtt megjelent mellettünk Jardines Lookout. Ne feledjük, hogy a futam 3200 méteres. Messze volt még a vége, kezdtem kicsit aggódni, már csak azért is, mert hirtelen megpillantottam Swing Winget is. A három ló fej-fej mellett galoppozott, életem leghosszabb perce következett. Elkezdtem még jobban lovagolni. Punch nagyon igényelte ezt, mert elég hajtós lónak számított, hozzáteszem, csak a verseny közepéig. Onnan általában már átvette az irányítást, és vitte előre a szíve. Mégis beleadtam mindent, úgy kezdtem lovagolni, mint egy őrült. Nem tudom honnan volt még erőm, de gyanítom, óriási adrenalin löketet adott a félelem, hogy megvernek minket. Tovább nehezítette a dolgomat, hogy lökdösődés alakult ki közöttünk, megjelent egy negyedik ló is, és mindenki szorított, és akadályozott mindenkit. Ennek ellenére sikerült visszaverni a támadásokat, és csak Jardines Lookout maradt, a nyergében Darryll Hollanddal. Hol egyikünk, hol másikunk látszott előrébb, amikor átértünk a célon, nem tudtuk melyikünk nyert. Mire sikerült feltartanom, már olyan messze voltam a lelátótól, hogy nem hallottam a szpíkert. Onnan tudtam meg, hogy nyertünk, hogy a közönség hirtelen tombolni kezdett a célfotót váró néma csendet követően. Az emberek táncoltak örömükben. Nem tudom honnan, de előkerült egy kongás, ő adta a ritmust. A győztesek köre szinte teljesen megtelt, és körülötte egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Sok fényes diadalt láttam már, de ilyen ünneplés egyiket sem követte. Nem is mentünk be rögtön, elvezettek a tribün előtt. Angliában ez nem szokás, mégis, abban a pillanatban mindenki ezt akarta. Megérdemelte a ló.

– Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről – mondja Jeff Smith. – Felejthetetlen volt az utolsó kétszáz méter. A legjobban a tömeg reakciója maradt meg bennem, amikor nagy sokára elhangzott a befutási sorrend. Ez mutatta igazán, mennyire népszerű volt a lovam.

A sok siker viszonylag váratlanul jött, Smith valójában nem számított rá. Elsworth 1994-ben vásárolta a lovat 14.000 guinea-ért, és egyből továbbadta Smith-nek, mert nem látott benne fantáziát. A magas, esetlen mozgású csikót hamar kiherélték, és csak háromévesen tudták először versenybe nevezni. Akkor viszont egyből győzött Windsorban 1996-ban, és Smith is visszanyert a ló árából egy szép summát, hiszen 20/1-hez adták a bukmékerek Persian Punchot. Ez volt a valaha létező leghosszabb odds-sza, rá egy évre már favoritként indult az Ascot Gold Cupban. Itteni futása azonban csalódást okozott. Egy év múlva ismét próbálkoztak a királyi mítingen, ismét favorit volt Punch, és ismét pocsékul sikerült a verseny. Tizenöt hosszal lett hatodik a nyerő Kayf Tara mögött.

Érdekes módon a hullámvölgyek folyamatosan növelték a ló népszerűségét. Hatvan futásából huszonnégyszer volt helyezetlen. Igaz, húsz alkalommal nyert, nyolcszor lett második és tizenegyszer harmadik. Formája kiszámíthatatlan volt, de nagysága abban állt, hogy fele annyi idős telivéreket is könnyen meg tudott verni. Martin Dwyeren kívül tizenhárom zsoké lovagolta.

– Hosszú karrierjét David Elsworth-nek köszönheti – véli Dwyer. – A mester a régi iskolát képviseli, minden lovával külön-külön foglalkozik, családtagként kezeli őket. Ezt akkor csak hallomásból tudtam, mert abban az időben soha nem jártam az idomítótelepén, és soha nem ültem Punchot munkában. Az én feladatom csupán annyi volt, hogy hajszál pontosan betartsam az idomári utasítást. Ezt meg is tettem. Az instrukció néha sikeres volt, néha nem. Hogy nem nyert soha Group 1-et? Ez csak apró szépséghiba, szerintem semmi jelentősége. Úgy kapott ki fejhosszal Royal Rebeltől az Ascot Gold Cupban, 2001-ben, hogy hivatalos képességszáma másfél kilogrammal volt jobb, mint a nyerőé. Csodálattal kell adóznunk tizenhárom Group-verseny győzelme és 1 millió font életnyereménye előtt is. Nem véletlenül választották meg a Racing Post olvasói az Év Lovának 2003-ban. A szavazatok alapján még a következő esztendőben is bőven megelőzte Dancing Brave-et, Nijinskyt és Shergart.

Persian Punch ízig-vérig versenyló volt, és hősként hagyott itt minket. 2004. évi első futása alkalmával Ascotban szívinfarktust kapott, és meghalt. Úgy távozott, mint egy csatában elesett uralkodó. – Eleinte nem volt semmi gond – emlékszik vissza a szomorú napra Martin Dwyer. – Amikor azonban a célegyenesre kanyarodtunk meghallottam, hogy szokatlanul erősen és hangosan fújtat. Ezután megbicsaklott a lába. Egyből feltartottam. Soha nem felejtem el, megvárta amíg leugrok a nyeregből, és csak utána esett össze. David, Jeff és én is megsirattuk Persian Punchot, és azt hiszem, rajtunk kívül az egész nemzet.

Írta: James Thomas, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Még nem zárult le az őszi árverési szezon, a trénerek, futtatók és kereskedők ezrei fáradoznak azon, hogyan válasszák ki a bőséges kínálatból az elkövetkező szezonok új reménységeit. Vannak biztosnak tűnő, bevált receptek, sokan a megérzéseikre hagyatkoznak, mások szaktanácsadókat kérnek fel. Nem csoda, rengeteg pénz forog kockán, és tudjuk, a csúcson nagyon szűk a hely, nem kerülhet oda minden megvásárolt telivér. Lesznek győztesek, de a sport örök törvénye értelmében többen lesznek azok, akik csak utólag lesznek okosabbak.

Mark Johnston 2018. augusztus 23-án vált minden idők legtöbb nyerőt idomító trénerévé, amikor Yorkban a 20/1-hez adott Poet’s Society nyergében Frankie Dettorival nyakhosszal megnyerte a 15.00-ra kiírt hendikepet. Ez volt Johnston 4194. győzelme (írásunk megjelenésekor 4649-nél tart), amellyel Richard Hannont előzte meg, aki 2013-ban vonult nyugállományba.

A mester 1987-ben váltotta ki a működési engedélyét, és azóta feljutott a legnagyobbak közé. Bátran kijelenthetjük, remek szemmel állapítja meg, melyik lovat érdemes megvásárolni, főleg ha hozzátesszük, nem százezrekért, hanem általában viszonylag alacsony áron jutott lovaihoz. Az alábbiakban a siker titkáról faggattuk Johnstont.

– Mindig a képességet keresem a pedigrében – kezdi a rá jellemző tömörséggel. – A legfőbb kritérium számomra, hogy a ló anyjának legalább 90-es képességszámmal kell rendelkeznie. Ez alól csak akkor teszek kivételt, ha látom, adott már hasonló utódot. Mielőtt elmegyek egy árverésre végigtanulmányozom a katalógust, és megjelölöm az ilyen lovakat. Rá sem nézek azokra a yearlingekre akiket előzőleg nem választottam ki. Nincs értelme. Előfordul azonban, hogy kihúzok egy lovat a listámról, miután a helyszínen megnéztem. A pedigré dönti el, meg akarom-e vásárolni a lovat, a személyes tapasztalat pedig azt, hogy maximum mennyi pénzt adok érte. Félreértés ne essék, egy ló megvásárlásakor sosem szempont, hogy olcsó. Az átlagon felüli pedigré a legfontosabb.

Johnston trenírozási és menedzselési módszerei egyediek, gyakran teljesen különböznek a klasszikus iskolától, mégis nagyon sikeresen működnek. Ez azért érdekes, mert más nem tudja mindezt leutánozni. Ugyanez a helyzet a yearlingek kiválasztásánál is. A kívülálló számára úgy tűnik, mintha a tréner teljesen más szabályok alapján játszaná ezt a nagy és izgalmas játékot. Főleg akkor, ha tudjuk, ugyan a pedigrében nem is hajlandó kompromisszumokat kötni, de küllemben annál inkább. Úgy véli, a ló testfelépítésének sokan nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a kelleténél.

– Úgy vélem a testfelépítés kérdése nagyon kényes téma. A kereskedők többsége a lovak lábállását nézi legelőször. Azzal vannak a leginkább elfoglalva, hogy kifelé vagy befelé áll az a láb, és hogy a ló térde úgy néz-e ki, mint ahogy a Nagy Könyvben meg van írva. Én erre nem fektetek különösebb hangsúlyt. Nemrégiben olvastam egy tanulmányt arról, hogy a szabálytalan térdállás néha még előnyös is, mert bizonyos esetekben csökkenti a sérülések megtörténésének esélyét, és kevés vagy semmilyen hatása nincs a ló képességére. Gond csak akkor van, ha nem magamnak, hanem megbízásból vásárolok. Nehéz megmagyarázni ugyanis egy laikusnak, miért költöttem 200 ezer guinea-t egy rossz lábállású lóra.

Mielőtt hevesen kezdenénk rázni a fejünket és hitetlenkednénk, gondoljunk csak közmondásosan rendhagyó küllemű Attarctionre (2001 pk, Efisio – Flirtation) akit Roxburghe hercege számára vásárolt Johnston, és akivel öt Group 1-es versenyt nyertek, köztük két klasszikust (1000 Guineas, Ír 1000 Guineas).

A mester tovább borzolja a kedélyeket amikor így folytatja:

– Nem hiszek a röntgen felvételekben. Newmarketben harminchat felvételt kell készíteni ahhoz, hogy egy yearling bekerüljön a katalógusba. Górcső alá kerülnek a csüdök, csánkok, térdek és minden amiről felvétel készíthető. Egy dolgot azonban rendre elfelejtünk, sok rendellenesség annak a számlájára írható, hogy az állat még növésben van, szervezete nem nyerte el végső formáját. Ráadásul a telivérek nagyon gyorsan fejlődnek. Ki merem jelenteni azt is, a korai anomáliáknak semmi köze a képesség meglétéhez, illetve annak hiányához. Ez különösen igaz azokra a lovakra, amelyek fajtársaikhoz képest is gyorsabban növekednek. Ilyen esetekben még több problémát szúrhatunk ki. Én azonban azt gondolom, azok a jó lovak, akik gyorsan nőnek. Azért merek ilyen merészen nyilatkozni a témában, mert elvégeztem az állatorvos tudományi egyetemet, és ugyan nem praktizálok, de a megszerzett tudást minden nap használom, és tökéletesítem a gyakorlatban.

Nehéz az elhangzottakkal vitatkozni. Mark Johnston a valaha élt legtöbb futamgyőzelemmel rendelkező brit tréner. Tanácsáért mélyen a zsebükbe nyúlnak a sport legmeghatározóbb szereplői, köztük a Maktoum család jó néhány tagja is.

– Van még egy tanácsom – zárja a beszélgetést Mark Johnston. – Sokan úgy gondolják, nincs értelme eljönni az árverésekre, ezért megbízottakat küldenek maguk helyett. Ez maflaság. A személyes tapasztalat a legértékesebb.