Írta: Peter Thomas, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Visszaforgatjuk a lóverseny történelmének kerekét az 1970-es évekig, és egy csodálatos telivérről, Sea Pigeon (1970 stpher, Sea-Bird – Around The Roses, Round Table) életéről írunk az alábbiakban. A brit lósport kiemelkedő alakja síkon és ugrások felett is maradandót alkotott.

– Ugyan már kilencvenegy éves vagyok, de a memóriám eddig sohasem hagyott cserben. Legalábbis, ami a lovakat illeti – kezdi visszaemlékezését Sea Pigeon egykori trénere, aki Miles Henry Easterby néven született, de Peter Easterby néven vált ismertté. – Jonjo O’Neill és John Francome egybehangzóan azt állítja, ő volt a legjobb ló, akit valaha ültek. Márpedig ha két champion zsoké is ezt mondja egymástól függetlenül, lehet benne némi igazság.

Francome, aki az 1981-es Champion Hurdle-t nyerte a tizenegy éves lóval megerősíti az idomár állítását. – Valóban így van. Sok jó telivérrel volt dolgom karrierem során. Bird’s Nest, Beacon Light, Bula, Lanzarote és Celtic Ryde mind nagyszerűek voltak, de Sea Pigeon mindegyiket felülmúlta. Talán Celtic Ryde ért fel hozzá leginkább. A Champoin Hurdle-ben általában nem pulloznak a lovak kikentrézésnél, kivéve Sea Pigeont, mert ő mindig ilyen üzemmódban közlekedett. Nem húzott nagyon, csak pont annyit, hogy érezzem a vasat a szájában. Ugrás előtt egy kicsit összeszedtem, és a többit rábíztam, mert ő tudta magától, mi a dolga. Atletikus volt, energikus, és nyílegyenesen ugrott, szinte repült a levegőben.

Jonjo O’Neill (eredeti nevén John Joseph O’Neill) is egyetértően bólogat. Ő lovagolta Sea Pigeont az 1979-es Ebor Handicapben síkon, és első Champion Hurdle győzelme alkalmával is. – Ő volt a leggyorsabb ló, akivel valaha dolgom volt, pedig nekem jutott Dawn Rum is, akivel Champion Hurdle-t, Irish Champion Hurdle-t, Christmas Hurdle-t nyertem, és aki szintén győzelmet aratott a Cheltenham Gold Cupban és a French Champion Hurdle-ben – mondja. – Olyan volt, mintha egy jó sportkocsiban ülnék. Remekül be lehetett osztani, és a verseny végére is mindig maradt benne tartalék. Ma már idomár vagyok, de mindig azt remélem, egyszer lesz egy olyan lovam, mint ő volt.

Ha pontosan utánajárunk a történetnek, megtudjuk azonban, ez nem volt mindig így. Sea Pigeon nem Easterbynél kezdte, és hosszú út vezetett a csúcsig. A nagyságnak azonban kemény ára van.

Sea Pigeon 1970-ben született Jock Whitney farmján a Kentucky államban lévő Greentree Studban, az Egyesült Államokban. Az Epsom Derby és Prix de l’Arc de Triomphe-győztes apa, és az amerikai élvonalban szerény sikereket elérő anya ivadékának az a sors jutott, hogy visszakerüljön Európába, Jeremy Tree idomár istállójába. Tree jó nevű trénernek számított, lovaival négy klasszikus versenyt nyert. 1972 őszén megnyerte Sea Pigeonnal az ascoti Duke of Edinburgh Stakes-t (1999 óta egy másik, hároméves és idősebb lovaknak kiírt futam viseli ugyanezt a nevet) Lester Piggott-tal, így a következő év klasszikus versenyeinek egyik fő esélyesévé lépett elő. Az Epsom Derbyben azonban csak hetedik tudott lenni Morston, Cavo Doro, Freefoot és a többiek mögött. A szezon végén is elmaradtak az eredmények, és köztudomásúvá vált, Sea Pigeon ideges természetű, félős, nehezen kezelhető ló, aki nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ez elég volt hozzá, hogy kiheréljék, és eladják 8.000 font sterlingért egy Pat Muldoon nevű skót üzletembernek.

Így került Gordon W. Richardhoz (nem összetévesztendő Sir Gordon Richards zsokéval) tréningbe, az észak-nyugat angliai Cumbriába. Itt ismerte meg őt Jonjo O’Neill, aki eleinte „lobbanékony, állandóan ideges lóként” jellemezte. Ahogy azonban a ló idősebb és erősebb lett, mindez lassan, de biztosan, kezdett megváltozni. Mivel síkon továbbra sem váltotta meg a világot, ugrani kezdtek vele. Ez remek húzásnak bizonyult, mert természete teljesen megváltozott, és a sikerek sem maradtak el. Több versenyt is megnyert a gátak felett, és felért a kor nagyságai, Bird’s Nest és Lanzarote szintjére (előbbi háromszor nyerte meg a Fighting Fifth Hurdle-t, és egyszer a Christmas Hurdle-t, az Ugró Hármas Korona első két ágát, emellett a kétszer a Scottish Champion Hurdle-t, utóbbi Champion Hurdle-t).

1976-ban Muldoon és Richards között feszültség támadt, ezért a tulajdonos Észak-Yorkshire-be vitte lovát Peter Easterbyhez. A mester egyből felismerte milyen tehetség került a keze közé, és nekilátott, hogy eltüntesse a maradék rossz tulajdonságokat Sea Pigeonből. – Éreztem, még nincs minden rendben a lóval. Volt szíve és őszinte is volt, de valami nem volt rendben a fejében. Meg kellett találnom a módját, hogy teljesen lenyugtassam. Végül rájöttem, ha minden nap percre pontosan ugyanakkor viszem ki dolgozni, kicserélt lóként viselkedik. Ennyi volt a trükk, semmi egyéb. További javulást értem el azzal is, hogy mindent hajszál pontosan csináltattam vele. Ideértve az etetést, sétáltatást és más apróságokat is. Soha többé nem volt vele problémám. Gordon és Tree is remek trénerek, jó barátságban vagyunk, ám erre ők mégsem gondoltak valamiért. Onnantól fogva nem volt ellenfele. Ez persze kis túlzás, mert az 1976/1977-es szezonban csak negyedik lett a Champion Hurdle-ben istállótársa Night Nurse mögött, megnyerte viszont a Scottish Champion Hurdle-t.

Sea Pigeon feje kitisztult és fizikuma egyre erősebb lett, ezért Easterby gondolt egy merészet, és nyáron is tovább futtatta lovát. – Azért döntöttem így, mert tudtam, jó lovat bíztak rám, és izgatta a fantáziámat a megnyerhető díjak nagysága. Hazudnék, ha mást állítanék – mondja az idomár. Számítása ismét bejött. 1977-ben és 1978-ban megnyerték a Chester Cupot Mark Birch-csel, és 1979-ben a yorki Ebor Handicapet Jonjo O’Neill-lel. Ez utóbbi futam azonban nem ment simán. A zsoké így emlékszik vissza a történtekre: – Sea Pigeon már egy ideje kicserélt lóként versenyzett, de volt egy titka. Ha élre került, nem érdekelte tovább a versenyzés, bármit csinálhattam vele, nem volt hajlandó tovább gyorsulni. Ez azt jelentette, az utolsó pillanatig kellett várni a támadással, és ez rettenetesen idegtépő volt. Hozzáteszem, a közönség ezt nem tudta. Csak annyit láttak az emberek, hogy minden versenyét az utolsó galoppugrásokon nyeri meg. Két másodperc alatt képes volt őrült sebességre kapcsolni

A yorki Eborban is ez volt a helyzet. Még jó, hogy nem volt televíziós közvetítés, és a futam nem maradt meg az utókor számára. A gond az volt, hogy előző nap szakadt az eső, és nagyon mély volt a talaj. Azt hittem ez ellenünk dolgozik, és hamarabb indítottam el Sea Pigeont. Őt azonban cseppet sem érdekelte a csüdig érő sár, végig jó pozícióban versenyeztünk, és amikor nekilódultunk, villámgyorsan az élre tört, csakhogy volt még jó néhány méter a célig. Onnantól fogva pedig nem volt hajlandó tovább gyorsulni. Kétségbeesetten kalimpálni kezdtem a lovon, de éreztem, hogy Paul Kelleway Donegal Prince nyergében elviharzik mellettem. Nem mertem kinyitni a szemem, fogalmam sem volt róla, melyikünk nyert. A rám váró lovász csak ennyit mondott nekem, amikor visszaértem lenyergelni a lovat: – Kikaptál, te kis p*cs. Egy másodperccel ezután megpillantottam Petert, akinek az volt az arcára írva, hogy ő is így látta. Nem volt más választásom, amikor odaértem hozzá, azt mondtam neki, én nyertem, pedig egyáltalán nem voltam benne biztos. Életem leghosszabb percei következtek, és végül amikor végül bemondták az eredményt a hangosbemondóban, akkora kő esett le a szívemről, hogy talán még Westminsterben is meghallották.

– Nem láttam a méregtől – eleveníti fel a pillanatot Easterby. – Jonjón kívül senki sem hitt benne, hogy mi nyertünk. Mint később kiderült, még ő sem. A futamról egyébként szerintem készült felvétel, mert én láttam a Chanel 4 stábját, és ezt az egyik tévés barátom is megerősítette. A rossz nyelvek szerint azonban Jonjo lefizette az operatőrt, és eltüntette a felvételt. Ki tudja? Az igazság sohasem fog kiderülni.

A sík- és gátversenyek között akadt hely egy akadályversenynek is, méghozzá az Egyesült Államokban. – Ez egy merész, és nagyon ostoba húzás volt részemről – mondja Easterby őszintén. – Elutazunk Észak-Karolinába, hogy lejárassuk magunkat. Nem tájékozódtam pontosan az ugrások nagyságáról, és azok akkorák voltak, mintha elefántokra méretezték volna. Sea Pigeon hamar felbukott, és akkora lyuk maradt az ugrás helyén, hogy szerintem máig nem tudták befoltozni. Hamar kiköszörültük azonban a csorbát. Nyertünk két Figthing Fifth-et és másodikak lettünk Monksfield mögött a Champion Hurdle-ben 1978-ban. Még ugyanabban az esztendőben másodjára is győztünk a Scottish Champion Hurdle-ben. 1979-ben ugyan ismét kikaptunk Monksfieldtől Cheltenhamben, de ez inkább a lovas hibája volt, mint Sea Pigeoné.

Ezt O’Neill is megerősítette. – Valóban az én számlámra írható a vereség. A verseny előtt Pat Muldoon tulajdonos odajött hozzám, és azt mondta, egy rakás pénzt tett a lóra, szóval szedjem össze magam, ne mafláskodjak. Ilyet sosem csinált előtte, ezért teljesen bepánikoltam. Nem tudtam koncentrálni a feladatomra. Elkövettem a hibát, hogy hamar élre álltam. Sea Pigeon ezzel meg is volt elégedve, onnantól fogva egy lépést nem volt hajlandó előre menni. Még szerencse, hogy Peter nem volt rám mérges. Azt tanácsolta, rá se rántsak, mit mond a tulajdonos, csak arra az utasításra figyeljek, amit ő ad. 1980-ban ismét indultunk a versenyben, és akkor már rá hallgattam. Az volt az első Champion Hurdle győzelmem. Sea Pigeon felért a csúcsra. 1981-ben is én lovagoltam volna, de a futam előtt eltörtem a lábamat, és John Francome kapta a lehetőséget. Tökéletesen megoldotta a feladatot. Az utolsó ugrás után lenyúlt egyet az ostorral, és a célvonal előtt néhány vágtaugrással megelőzte a fáradó Pollardstownt.

– Nagyon boldog voltam, és óriási megtiszteltetésként éltem meg, hogy Sea Pigeont ülhettem – meséli Francome. – A futam előtt Peter elmondta, az előző évi formájához képest 5 kilogrammot javult a ló, és semmi más dolgom nincs, csak várásra lovagolni. Szerencsém is volt. Már az első ugrásnál az történt, hogy azon gondolkodtam melyik oldalán menjek az előttem galoppozó lónak. Végül balra tartottam. Nagyon jól tettem, mert a ló felbukott, és telibe kaptam volna, ha a másik oldalán vagyok. Ilyen a lóverseny. Az újságírók, a tulajdonos és a közönség lelkendeztek a futam után, hogy végig milyen szépen lovagoltam, de az a véleményem, ez nagyon könnyű feladat egy jó lovon. Én mindig olyannak láttam őt, mint amilyen egy középsúlyú ökölvívó. Erős, széles vállú, kemény és villámgyors. Amolyan igazi gladiátor.

Ez volt Sea Pigeon utolsó nagy szereplése. Az év végén vírusbetegséget támadta meg szervezetét, és az 1982-es Cheltenham Fesztiválon már nem lehetett jelen. Nyugállományba vonult, először a Gloucestershire grófságbeli Nortonban, Cheltenham szomszédságában, majd a yorkshire-i Slingbyben élt békésen. Érdemes megjegyezni, hogy Pat Rohan, illetve Polly Perkins viselték gondját. Mindkét helyen sokan látogatták meg, öreg napjaiban is körülvette a rajongók szeretete. Harminc éves korában, 1990-ben távozott az égi legelőkre.

– A másik kétszeres Champion Hurdle-nyerő lovam, Night Nurse mellé temettük, itt a birtokomon – mondja Peter Easterby. Felesége 2012-ben hunyt el. Végakarata szerint hamvait a két ló sírja között, a bükkfák tövében szórták szét. Sea Pigeon 1972-től 1982-ig állt tréningben, 85 futásából 37 alkalommal nyert.

Írta: Peter Thomas, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Mielőtt elvette a tétet, Freddie Williams bukméker mélyen a fogadó szemébe nézett. Ugyanazzal a fürkésző pillantással figyelte a kis összegben fogadó játékosokat, mint akik egy vagyont bíztak rá. A lóversenypályát harctérnek tekintette, a fogadást pedig vérre menő küzdelemnek. Azt állította magáról, olyan jó emberismerő, hogy semmi sem kerüli el figyelmét és két másodperc alatt tökéletes profilt tud alkotni az emberekről. Ez kissé szerénytelenül hangzik, minden esetre az igaz, hogy komoly pszichológiai képességei voltak, és a futamok előtti izgalmakat és stresszt is rendkívül jól tűrte. Mindez egy sikeres buki esetében elengedhetetlen követelmény.

– Egyszer azt mondta nekem, az emberek szívében egy billentyű szabályozza a véráramlást, és ha ez a kitágul, a játékosok úgy remegnek, mint a nyárfalevél. Utána egyből hozzátette, nála ez pont fordítva működik, és ő ekkor lazul el. Tudom, ez csak vicc, de apám nagyon szeretett tréfálkozni. Bár az ő esetében lehet, hogy valóban így volt – emlékszik Julie Williams, a híres bukméker lánya. – Apám imádta a pályák nyüzsgését és minél nagyobb volt körülötte a tolongás, ő annál jobban elemében érezte magát. El sem tudta volna képzelni az életét lóverseny és agárverseny nélkül. Ez volt mindene.

Williams számos fogadóirodát is üzemeltetett szülőföldjén, a dél-nyugat skóciai Ayrshire grófságban, de természetesen a pályákon érezte otthon magát igazán, és ott szerzett hírnevet is. John Patrick McManus dúsgazdag ír futtatóval folytatott összecsapásairól megannyi városi legenda szól. Köztük az is, amikor a milliárdos Cheltenhamben 100 ezer fontot tett a 6/1-en álló lovára, Reveillez-re és nyert. A következő futamban pedig 5 ezerért vette le egyik barátja a lovát, aki 50/1-en adtak és azzal is sikeres lett. Williams közel 1 millió fontos tartozással hagyta el a pályát, ráadásul a szállodájába menet fegyveres rablók kifosztották, így a nála lévő 70 ezer font készpénznek is búcsút inthetett. Természetesen az öreg turfróka hamar kilábalt a slamasztikából és 2008-ban bekövetkezett halála után 8 millió fontot hagyott örököseire.

– Ez a nap természetesen eléggé megviselte, de ízig-vérig harcos ember volt, igazai túlélő típus. Megrázta magát, és töretlen lelkesedéssel folytatta az üzletet. Cheltenhamben a 2-es számú stand volt az övé, amit úgy szerzett meg egy árverésen, hogy előtte négy nappal esett át egy súlyos szívműtéten. Nem volt csoda, mert nagyon rendszertelenül étkezett és elszívott napi három és fél doboz cigarettát. Hasonló eset történt 2006-ban is, amikor csípőprotézist ültettek be neki. Kiszökött a kórházból, és meg sem állt a pályáig, mert aznap kezdődött a Gold Cup míting és nem akart róla lemaradni – meséli Julie.

Frederick Sidney Williams 1942-ben született Cummockban, egy kis skót bányászvárosban. Gyermekkorában sokat betegeskedett és paralízise is volt. Iskolai tanulmányait csak hézagosan tudta elvégezni, és ez nagy fejtörést okozott szüleinek, hiszen szó sem lehetett arról, hogy az akkor még biztos megélhetésnek számító bányászatban helyezkedjen el. Takarító fiúként kezdte karrierjét egy helyi limonádé gyárban, de mivel jól vágott az esze, hamar menedzser lett belőle. Takarékos ember lévén először csak egy kis részt vásárolt meg az gyárból, majd egyre nagyobbat, végül a környék üdítőital gyártásának meghatározó szereplőjévé vált. Már kora gyermekkora óta rajongott a szerencsejátékért. A bányák környékén fej vagy írás játékot kezdett szervezni szabadidejében, és ettől a vagyona gyarapodásnak indult. Amikor elérkezettnek látta a pillanatot, hátat fordított az italgyártásnak, és egy helyi agárverseny pályán bérelt standot bukmékerként. A sikerek nem maradtak el, és a hasznot visszaforgatta vállalkozásába. 1974-ben Ayrben ütött tanyát, és beindította a lóversenyfogadás üzletágat. Már a kezdet kezdetén is nagyon vakmerően fogadta el a téteket, és nem rettent meg a kiemelkedően nagy összegek elfogadásától sem.

– A bányák körül szervezett játékok természetesen teljesen illegálisak voltak. Apám először figyelő fiú volt, majd szépen lassan kezdett beszállni az játék szervezésébe. Nagyon elszánt ember volt, pedig egyszer előfordult, hogy egy este alatt elvesztette azt a pénzt, amelyből anyám eljegyzési gyűrűjét akarta megvásárolni. Azonban ezt is megoldotta valahogy, hiszen itt vagyok. Remek megérzései és információi voltak. Ha nem tetszett neki egy ló, vagy úgy érezte nem fog jól futni, a kollégáinál három-négy ponttal magasabb odds-okat is képes volt adni. Ez visszafelé is igaz volt, az általa jónak vélt lovakra nagyon kicsi árakat adott. 1999-ben Cheltenhamben vásárolt magának standot, és a hagyományos Újévi Versenynapon rögtön megismerkedett John Patrick McManus-szel, aki 90 ezer fontot helyezett el nála az anyakirálynő Buckside nevű lovára 2/1-en. A derék telivér az utolsó ugrás előtt még vezetett, de végül kikapott, és ez egyből jól indította az évet. Ugyan J. P. azt állítja magáról, nem szenvedélybeteg, és ezt én készségesen elhiszem, de ez a tét csak a kezdet volt. Sokkal nagyobb összegek kerültek apámhoz, és nemcsak hébe-hóba, hanem rendszeresen.

Nem arra kell azonban gondolni, hogy McManus mindig hozott magával egy szatyornyi pénzt. Egyszerűen odasétált a standhoz, közölte mennyit tesz fel. Csak annyit mondott: ötven, száz, kétszáz, háromszáz. Az ezret hozzá kellett gondolni, természetesen. Ezután megkapta a tikettjét, kezet ráztak és az üzlet megköttetett. A pénzzel később számoltak el. Sohasem volt ebből nézeteltérés. A bizalom kölcsönös volt, pedig ha belegondolunk ilyen összegeknél tulajdonképpen esküdt ellensége a bukméker a fogadónak, és ez visszafelé is igaz. Amikor az első hat számjegyű összeg apámnál landolt, kisebb technikai zűrzavar támadt, hiszen abban az időben a gépek nem tudták kezelni az ekkora összegeket.

Engem is hamar magával ragadott a pályák hangulata és elkezdtem apám mellett dolgozni. Eleinte nem tetszett neki, ezért vásárolt nekem egy éttermet, hátha az majd elterel a szerencsejátéktól. Nem tartott sokáig a vendéglátóipari kalandozásom. Kora gyermekkorom óta szinte mindenhová elkísértem, soha nem jutott volna eszembe, hogy mással foglalkozzak. Ráadásul imádom a versenylovakat, akárcsak ő. Olyan környezetből került ide, ahol az emberek monoton életet éltek. A fogadás, a játék ebből zökkenti ki őket. A bányák és gyárak munkásait a reálisan elérhető nyeremények reménye álomországba repíti. Apám nagyon ambiciózus ember volt, egész életében arra törekedett, hogy egyre többet és többet tegyen le az asztalra. Azt vallotta, az a jó bukméker, akit a játék érdekel és nem a pénz. Sokat figyelte és tanulmányozta az emberek viselkedését, a mozdulataikból remekül tudott olvasni. Számára a lóversenyzés egy véget nem érő mulatság volt, amiből remekül hasznot tudott húzni.

– Számtalanszor törtünk borsot egymás orra alá, és csak úgy röpködtek a százezrek. Hol ő, hol én kerültem ki a mókából győztesen, folyamatosan kerestük egymáson a fogást. Igazi ellenfél volt, a szó legnemesebb értelmében. Cheltenhamnek sohasem lesz olyan a hangulata, mint amikor Freddie is volt – nyilatkozta John Patrick McManus.

Freddie Williams bátorsága és kisugárzása ismert emberré tették őt a brit lóversenyzés életében. Számtalan alkalommal kérte véleményét a szaksajtó, országos hírnévnek örvendett. Rengeteget dolgozott, és mindegyik lovat ismerte, akárcsak a lovasokat és idomárokat. Az agarak témakörében is naprakész ismeretekkel rendelkezett. 2008. június 21-én hunyt el szívinfarktusban, miután egész nap Ayrben, majd este Shawfieldben szervezte a játékot. A fogadókkal üzletfélként bánt a legkisebbeket és a legnagyobbakat is ugyanazzal az udvariassággal kezelte. Alakja maradandó nyomot hagyott a modern kor brit sportfogadásában.

Írta: Julian Muscat, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Persian Punch dicsőséges története több szempontból is a lóversenyzés történelem könyv lapjaira kívánkozik. Pályafutása során fenséges magasságok és váratlan, kínzó mélységek váltogatták egymást. Nem egy szupersztár hibátlan karrierjét mutatjuk be, hanem egy nagyon életszerű történetet, amely fényes sikerek után szívfacsaróan végződött. Akárcsak egy népmesében, itt is a legkisebb, legesélytelenebb figura jut fel a csúcsra, és eközben sorra győzi le sportunk csodálatos világának arisztokratáit, azokat, akik arany kulcsocskával nyíló istállókban születtek.

Persian Punch (1993 sm, Persian Heights – Rum Cay, Our Native) a brit lóversenyzés nagyöregje, David Elsworth istállójában ropogtatta az abrakot. A mester nem tartozik a legnagyobbak közé, de mindenki nagy tiszteletben tartja, idén töltötte nyolcvanegyedik életévét. Élete során csupán egyetlen klasszikus versenyt nyert, az Irish Okas-t In The Groove-val 1990-ben, ő volt talán legjobb síklova. Ennek ellenére komoly trófeák díszítik irodáját. 1990-ben Champion Stakes-et, Judmonte International Stakes-t nyert neki In The Groove, 1991-ben Coronation Cupot. Dead Certain 1989-ben a Chevely Park Stakes-ben győzött. Háromszor vehette át a Goodwood Cup tiszteletdíját, 1982-ben Heighlin futása után, majd Persian Punch nyerését követően 2001-ben és 2003-ban. A sokoldalú szakember az ugró szakágban is kimagasló sikereket ért el. Rhyme ‘n’ Reason Grand Nationalt nyert 1988-ban, a remek szürke, Desert Orchid, Cheltenham Gold Cup 1989-ben és Irish Grand Nationalt 1990-ben.

David Elsworth úgy emlékezik vissza Persian Punchra, mint egy jó tanár zseniális tehetségű növendékére. – Amikor kiadta magából a benne rejlő tudást, hatalmas örömet okozott, ha azonban megmakacsolta magát, olyan volt, mint egy kezelhetetlen, vásott gyerek, és rengeteget bosszankodtam miatta – emlékszik vissza a tréner.

A ló igen hosszan állt tréningben, tehát bőven volt alkalma megmutatni mindkét arcát. Legjobb szezonját tízévesen futotta a hatalmas termetű sárga, addigra azonban már nagyon jól megismerte őt Elsworth. Legremekebb tulajdonsága az volt, hogy hatalmas szívének köszönhetően, vesztes pozícióból is meg tudott nyerni egy versenyt. Nem egyszer, nem kétszer, hanem összesen hét alkalommal. Hétszer húzott el mellette ellenfele, néha több is, az utolsó métereken, és ő mindannyiszor felvette a kesztyűt, veszedelmes lendülettel vágott vissza, és csaknem mindannyiszor rövid fejhosszal nyert. Persian Punch gyűlölt veszíteni.

– Hozzátartozik az igazsághoz, hogy lovam sohasem került fel a legjobbak közé, egyetlen Group 1-es versenyt sem tudott nyerni – mondja Jeff Smith tulajdonos. – Ennek ellenére mindig csodáltam távbírását és küzdeni akarását, ami ebben a sportban az egyik legjobb kombináció. Nemcsak én vagyok ezzel így, hanem sokan mások is. Nagyon komoly rajongótáborunk volt annak idején. Ő volt a legjobb stayerem. Lochsong nevű lovamat én tenyésztettem, sokat lovagoltam, és 1994-ben Európa legjobb sprintere lett. Nagyon hálás voltam érte neki, de valamiért a távbíró lovak közelebb állnak a szívemhez. Ilyen volt Persian Punch is. Élete utolsó éveiben szinte szárnyakat kapott, akkor nyerte a legjobb versenyeit. Lochsong később kezdett és korábban hagyta abba, és négy Group 1-et nyert nekem, és másik idomáromnak Ian Baldingnak. Olyan volt a kapcsolatom vele, mintha egy viharos szerelmet éltem volna át. Persian Punch-csal több időre volt szükségem, és a végén olyan érzésem volt, mintha megtaláltam volna az igazit. Őrzök róla az irodámban egy képet – folytatja Smith. – Azt, amelyen a Henry II Stakes-et nyeri a Sandown Parkban, 2000 májusában. Ezt a futamot háromszor nyerte meg nekem. Ugyan csak Group 3-as versenyről van szó, de amikor a felvételre pillantok, mindig eszembe jut, sokaknak egyszer is nehéz megnyerni, de Persian Punch háromszor volt a legjobb. Ez azonban még így is csak kis sikernek számított a többihez képest.

Valóban így igaz. A harmadik Henry II után Newmarketben megnyerte a 3200 méteres Jockey Club Cupot (ma a versenyt már Ascotban futják British Champions’ Long Distances Cup néven), és annyira kedvet kapott hozzá, hogy e teljesítményét még kétszer megismételte. Emellett két Melbourne Cupban is indult, ahol mindkét alkalommal harmadik lett.

– Mindez 1997 és 2003 között történt – mondja Smith. – A ló megszűnt az enyém lenni. Annyi rajongója volt, hogy szinte köztulajdonná vált. Hatalmas érdeklődés követte futásait, és harsány üdvrivalgás fogadta minden alkalommal, amikor a jártatóba lépett.

– Örökké emlékezetes marad számomra a nap, amikor harmadszorra nyerte meg a Jockey Club Cupot. A távoszlopnál Millenary állt az élre, és elment mellett Kasthari és Tholjanah is. Az egyik lovas a nagy tülekedésben véletlenül Persian Punch orrára ütött ostorával. Nem szándékosan, egy rossz mozdulat volt csupán. Ezt már nem tűrhette Punch. Úgy megsértődött, hogy ismét támadásba lendült, és végül rövid fejhosszal nyert. Nem hittem volna el, ha nem a két szememmel látom az esetet. Mindezt tíz évesen. Ennek a sikernek köszönheti, hogy életnagyságú szobrot kapott a Rowley Mile-on – emlékszik vissza a versenyre David Elsworth. – Szerintem azonban a tizenegy héttel korábbi, második Goodwood Cup győzelme volt a legszebb. Ebben lovasa, Martin Dwyer is egyetért velem.

– 2003 csodálatos év volt – veszi át a szót Martin. – Megnyertük a Doncaster Cupot is, de nekem a Goodwood Cupról maradt a legszebb emlékem, szerintem Persian Punch akkor ért fel a csúcsra. A start után szokás szerint az élre álltunk, de 1200 méterrel a cél előtt megjelent mellettünk Jardines Lookout. Ne feledjük, hogy a futam 3200 méteres. Messze volt még a vége, kezdtem kicsit aggódni, már csak azért is, mert hirtelen megpillantottam Swing Winget is. A három ló fej-fej mellett galoppozott, életem leghosszabb perce következett. Elkezdtem még jobban lovagolni. Punch nagyon igényelte ezt, mert elég hajtós lónak számított, hozzáteszem, csak a verseny közepéig. Onnan általában már átvette az irányítást, és vitte előre a szíve. Mégis beleadtam mindent, úgy kezdtem lovagolni, mint egy őrült. Nem tudom honnan volt még erőm, de gyanítom, óriási adrenalin löketet adott a félelem, hogy megvernek minket. Tovább nehezítette a dolgomat, hogy lökdösődés alakult ki közöttünk, megjelent egy negyedik ló is, és mindenki szorított, és akadályozott mindenkit. Ennek ellenére sikerült visszaverni a támadásokat, és csak Jardines Lookout maradt, a nyergében Darryll Hollanddal. Hol egyikünk, hol másikunk látszott előrébb, amikor átértünk a célon, nem tudtuk melyikünk nyert. Mire sikerült feltartanom, már olyan messze voltam a lelátótól, hogy nem hallottam a szpíkert. Onnan tudtam meg, hogy nyertünk, hogy a közönség hirtelen tombolni kezdett a célfotót váró néma csendet követően. Az emberek táncoltak örömükben. Nem tudom honnan, de előkerült egy kongás, ő adta a ritmust. A győztesek köre szinte teljesen megtelt, és körülötte egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Sok fényes diadalt láttam már, de ilyen ünneplés egyiket sem követte. Nem is mentünk be rögtön, elvezettek a tribün előtt. Angliában ez nem szokás, mégis, abban a pillanatban mindenki ezt akarta. Megérdemelte a ló.

– Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről – mondja Jeff Smith. – Felejthetetlen volt az utolsó kétszáz méter. A legjobban a tömeg reakciója maradt meg bennem, amikor nagy sokára elhangzott a befutási sorrend. Ez mutatta igazán, mennyire népszerű volt a lovam.

A sok siker viszonylag váratlanul jött, Smith valójában nem számított rá. Elsworth 1994-ben vásárolta a lovat 14.000 guinea-ért, és egyből továbbadta Smith-nek, mert nem látott benne fantáziát. A magas, esetlen mozgású csikót hamar kiherélték, és csak háromévesen tudták először versenybe nevezni. Akkor viszont egyből győzött Windsorban 1996-ban, és Smith is visszanyert a ló árából egy szép summát, hiszen 20/1-hez adták a bukmékerek Persian Punchot. Ez volt a valaha létező leghosszabb odds-sza, rá egy évre már favoritként indult az Ascot Gold Cupban. Itteni futása azonban csalódást okozott. Egy év múlva ismét próbálkoztak a királyi mítingen, ismét favorit volt Punch, és ismét pocsékul sikerült a verseny. Tizenöt hosszal lett hatodik a nyerő Kayf Tara mögött.

Érdekes módon a hullámvölgyek folyamatosan növelték a ló népszerűségét. Hatvan futásából huszonnégyszer volt helyezetlen. Igaz, húsz alkalommal nyert, nyolcszor lett második és tizenegyszer harmadik. Formája kiszámíthatatlan volt, de nagysága abban állt, hogy fele annyi idős telivéreket is könnyen meg tudott verni. Martin Dwyeren kívül tizenhárom zsoké lovagolta.

– Hosszú karrierjét David Elsworth-nek köszönheti – véli Dwyer. – A mester a régi iskolát képviseli, minden lovával külön-külön foglalkozik, családtagként kezeli őket. Ezt akkor csak hallomásból tudtam, mert abban az időben soha nem jártam az idomítótelepén, és soha nem ültem Punchot munkában. Az én feladatom csupán annyi volt, hogy hajszál pontosan betartsam az idomári utasítást. Ezt meg is tettem. Az instrukció néha sikeres volt, néha nem. Hogy nem nyert soha Group 1-et? Ez csak apró szépséghiba, szerintem semmi jelentősége. Úgy kapott ki fejhosszal Royal Rebeltől az Ascot Gold Cupban, 2001-ben, hogy hivatalos képességszáma másfél kilogrammal volt jobb, mint a nyerőé. Csodálattal kell adóznunk tizenhárom Group-verseny győzelme és 1 millió font életnyereménye előtt is. Nem véletlenül választották meg a Racing Post olvasói az Év Lovának 2003-ban. A szavazatok alapján még a következő esztendőben is bőven megelőzte Dancing Brave-et, Nijinskyt és Shergart.

Persian Punch ízig-vérig versenyló volt, és hősként hagyott itt minket. 2004. évi első futása alkalmával Ascotban szívinfarktust kapott, és meghalt. Úgy távozott, mint egy csatában elesett uralkodó. – Eleinte nem volt semmi gond – emlékszik vissza a szomorú napra Martin Dwyer. – Amikor azonban a célegyenesre kanyarodtunk meghallottam, hogy szokatlanul erősen és hangosan fújtat. Ezután megbicsaklott a lába. Egyből feltartottam. Soha nem felejtem el, megvárta amíg leugrok a nyeregből, és csak utána esett össze. David, Jeff és én is megsirattuk Persian Punchot, és azt hiszem, rajtunk kívül az egész nemzet.