Írta: Johathan Mullin, Racing Post, fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Az embert azonnal magával ragadja a Curragh (ejtsd: kárá), az Írország legfontosabb telivér tréningtelepének és versenypályájának helyszínt adó tájegység szépsége. A Walsh’s Hill tetejéről pazar kilátás nyílik a környékre. A lábunknál végeláthatatlan galopp pályák nyújtózkodnak a közel 2000 hektáros síkságon, amelyen 350 hektáron folyik a tréning. Apró porszemnek érezzük magunkat. A Zöld Sziget legfontosabb telivér-központjában állunk, nyugodtan mondhatjuk, szájtátva.

A pályák mellett már hosszú emberöltők óta sorakoznak azok az istállók, amelyekben a sport történelmének legsikeresebb lovai ropogtatták az abrakot. Az Ír Derby, az Epsom Derby, számtalan klasszikus verseny, a Prix de l’Arc de Triopmhe, a Breeders’ Cup szinte valamennyi futama és a Champion Hurdle győztesei álltak és tréningeznek itt. A világ legkiemelkedőbb ír lovas szakemberei viselték gondjukat, az itt dolgozó idomárok, lovasok és lovászok túlzás nélkül állítható, hogy a créme de la créme-hez tartoztak és tartoznak. Amint a nap első sugarai megvilágítják a horizontot, az ír lósport márkanévnek számító alakjai jelennek meg a pályán és annak környékén.

– Az ott Dermot Weld lotja – mutatja John Oxx. – Mindig ebben az órában kezdik a tréninget. Ha hátranézünk, ott látjuk Johnny Murtagh-t. Elég komótosan ballag, pedig nem hiszem, hogy nagyon ráér.
Megfordulunk, és valóban. Johnny arcán ott ül a rá oly jellemző széles mosoly. Az ötvennél valamivel több tréner és az ezer tréningben lévő ló jól elfér a telepen, mert szinte kilométerek választják el őket egymástól munka közben és elhelyezésben egyaránt.
– Előfordul, hogy néha hetekig nem látjuk egymást. Még jó, hogy ma már létezik videotelefon – nevet Oxx.
A távolban, a dombok lábánál, ahol a smaragdzöld, csodálatosan ápolt gyep találkozik az aszfalttal és a betonnal a Curragh versenypálya ismert körvonalai bontakoznak ki. Amikor nincs verseny, a lelátó és a kiszolgáló épületek üresen állnak. Most talán kissé szomorkás képet nyújtanak, de szombatonként megtelnek, pezseg bennük az élet. Igaz ugyan, hogy talán kicsit kopottas a versenytér, de a hatvan méter széles gyeppálya makulátlan állapotban van, és a pályafelügyelő utasítására, most is megannyi ember fáradozik azon, hogy ez így is maradjon.

Csupán kőhajításnyira vagyunk a Dublint Corkkal és Limerickkel összekötő autópályától, mégis leírhatatlan nyugalom lengi be a Curragh-t. Egyedülálló helyen vagyunk. A köztársaság parlamentje törvényt alkotott, amely rendelkezik a lóversenyzésről, a telivérek tenyésztéséről és futtatásáról, és ez a szemlélet remekül érzékelhető itt. Látjuk és tapasztaljuk, csupán a lóversenyzés számít a tréning telepen, minden egyéb ennek van alárendelve.

A Curragh nem mindig volt csupán gyeppel benőtt síkság. A terület talajvízben igen gazdag földrétegen fekszik, ezért soha nem tudtak nagy fák gyökeret verni rajta, ezért évszázadokig alkalmas volt a mezőgazdasági termelésre. Az egykori földművesek telkeinek határait még mai is látni itt-ott.

– Ezer esztendeje foglalkoznak lovakkal ezen a környéken – magyarázza Oxx mester. – A terület az ír Leinsteri Királysághoz tartozott, amely Kr. e. 564-től formálisan egészen 1632-ig fennállt, persze akkor már az angolok voltak az igazi urak. E területhez köthető Írország egyik védőszentje, Kildare-i Szent Brigid is, aki kolostort alapított nem messze. Az 1789-es angol ellenes felkelés alkalmával több száz ír hazafit végeztek ki itt a megszállók. Az esemény Gibbeth Rath-i vérengzés néven került fel a történelem lapjaira. Azóta viszonylagos csendben élünk, bár a németek ledobtak néhány bombát a II. világháború alatt. Érdekesség, hogy az egyik nem robbant fel, és később szőrén-szálán eltűnt. Remélem nem valamelyik istálló padlásán rejtegetik. Manapság három közösség osztozik a Curragh-n. A hadsereg, aki egyben az egész síkság gazdája és fenntartója, a juhtenyésztésben és nevelésben érdekelt gazdák, akik legeltetési joggal rendelkeznek, és természetesen mi, a lovasok a Turf Clubbon keresztül, egy hosszú távú bérleti konstrukciónak köszönhetően. Még mindig Turf Clubot mondok, pedig már nem ők, hanem az abból alakult kft., az Ír Lóversenyzést Rendező és Szervező Tanács (Irish Horseracing Regulatory Board) felel a sport minden szegmenséért, így a Curragh-ért is. De ez szerintem csak játék a szavakkal, szerencsére a lényeg cseppet sem változott.

Valóban ez a helyzet, mert az anyaszervezet, a Turf Club nem szűnt meg. Hogy is lehetne egy tollvonással megszüntetni egy 1755 óta működő szervezetet? A Club megtartotta bizonyos fokú önrendelkezését, és a mai napig a de jure bérlői jogokat gyakorol az 1961-ben százötven évre kötött szerződés értelmében, amelyet a Currgah of Kildare Act nevű törvény szavatol. Abban az időben nehéz napok jártak az ír lóversenyzés felett. Az ágazat az életéért küzdött, de a makacs ír telivérbarátok nem hagyták magukat, és sikerült elérniük a törvény megalkotását. A kierőszakolt és máig érvényben lévő szerződés hatálya alá tartozik a tréningtelep és a versenypálya, amelyet a lovasok az 1960-as években betonfallal vettek körül a biztonság kedvéért. (Talán még lőréseket is találnánk itt-ott.) Az ír lóversenybarátok erőfeszítéseit siker koronázta, hiszen mára ismét a világ élvonalába került a versenyüzem és telivértenyésztés. Valamiért déjá vu érzésünk van. Úgy látszik, a kemény munka meghozza gyümölcsét.

– A falra egyébként azért volt szükség, mert közeledett az 1962-es Ír Derby – fűzi hozzá John Oxx, aki a Curragh-n nőtt fel, és komoly helytörténeti szakértőnek számít. – Már 1960-ban döntés született arról, hogy javítani kell a pályák futófelületének minőségét, ezért távol kellett tartani a környéken legelő birkákat. Számos telivér ménesnek volt abban az időben legeltetési joga a tréningtelep területén, de ők lemondtak erről, és így lehetőség nyílt rá, hogy elkerítsük a 350 hektáros részt. 1962-ben a McGrath család és a Hospital Sweepstakes nevű lottótársaság szponzorálta a derbyt, és az addig 8 ezer fontos verseny összdíjazása egy csapásra 52 ezer font lett. Abban az időben ez volt a világ legnagyobb összdíjazású versenye. Mindez nálunk, a kicsi és jelentéktelen Írországban. Erre már a politikusok is felkapták a fejüket, már csak azért is, mert a McGrath családnak komoly befolyása volt az akkori állami vezetőkre. Mondanom sem kell a környék birkapásztorai így már nem berzenkedtek a fal miatt. Legalábbis nem hangosan – teszi hozzá mosolyogva Oxx. – Dicsőséges évek következtek, és hamarosan beköszöntött az aranykor. Ha akkoriban ötven lova volt valakinek, az már nagy istállónak számított. Ma legfeljebb közepes lenne. Minden lovas két lovat végzett, és két lottot lovagolt. A nap hátralévő részét sem töltötték tétlenül, istállóban mindig akad munka. Ha az is elfogyott, addig suvickolták a felszerelést, amíg tükörfényes nem lett. Az egy csendesebb világ volt, minden trénernek régi, hűséges tulajdonosai voltak. Nem volt divat szíre-szóra, vélt vagy valós okok miatt, sértődöttségből idomárt váltani. Nagyon sok trénernek volt amerikai tulajdonosa, ugyanis az Egyesült Államokban az elit már nem érte be egyszerűen a lófuttatással. Sokan azzal akarták növelni presztízsüket, hogy Európában volt lovuk. Nyaranta idelátogattak, vitték a telivéreket Angliába és Franciaországba, utána pedig hazamentek és volt miről mesélniük az elit klubokban és összejöveteleken. Paddy Prendergast volt a kor nagy trénere, 1963 és 1965 között brit champion is volt, itthon hatszor volt a legjobb. Tizenhét ír és négy angol klasszikust nyertek idomítottjai. Utána Vincent O’Brien ért fel a csúcsra, aki három Grand National megnyerése után úgy gondolta, most már síkon is ki kellene próbálnia magát. Kétszeres brit champion lett, hat Epsom Derbyt nyert és nála volt tréningben Nijinsky, 1970 óta az egyetlen brit Hármas Korona nyerő. A színvonal tehát nagyon magas lett. Apámnak, az idősebb John Oxx-nak és Seamus McGrath-nak is jól ment, nem volt panaszra okuk. Az angolok mindig nagyon erősek voltak, de sikerült utolérnünk őket. A mai idomárok tovább viszik a szakmát, lelkesedésük és kitartásuk a sikerek záloga.

Folyt. köv.