Nagy Ferenc II. múlt szombaton pályafutása 500. győzelmét aratta Zongorista kocsijában. Vele beszélgettünk a nagyszerű eredmény kapcsán.

Félezer győzelem, ez egy óriási szám, mennyire készült rá?
– Őszintén szólva, igazából ugyan úgy, mint a többire. Nem sokkal különlegesebb, mint mondjuk a 483. sikerem. Persze nagy dolog, minden jubileumnak van értéke, valamit jelent. Igen, ez az ötszáz valóban egy erős számnak hangzik, de ez a munkánk, ezért csináljunk. Ezért dolgozunk nap, mint nap, hogy minél több jó eredményt érjünk el.

Nem ma kezdte az idomári pályafutását sem, hogyan kezdődött?
– 1994. január 1. óta vagyok idomár, tehát 25 éve. De már ennél korábban, a 90-es évek eleje óta lovak tették ki az életemet. Érettségi után az Orosházi Ménesesben kezdtem dolgozni, mint lóápoló és ott kezdtem el először fiatal lovakat betanítani, illetve a pályáról pihenőre küldött lovakkal dolgozni.

Melyek azok a lovak, akikre a majd’ 30 év lovas pályafutása alatt valamiért szívesebben emlékszik vissza, vagy különleges élmény köti hozzájuk?
– Az első ilyen ló a Mutatvány nevű csikó volt. Őt még az Orosházi Ménesben adták a kezeim alá. Voltak vele nehézségek, de kiváló ló volt, nagyon szerettem.
Később, még szintén a ménesben hajtottam pár nagyon jó lovat külföldi versenyekben is, például Napospartot vagy Milánt. Aki a legemlékezetesebb ló marad számomra, az What a Man. Ő egy svéd import, Rutkai József lova, egy igazi extra klasszis, csúcs ló, öröm volt vele versenyezni. Vendéghajtóként sokat hajtottam, megnyertük vele az Év Lova címet is.

A saját lovai közül kiket tudna kiemelni? Van-e most jelenleg kedvenc?
– Nálunk olyan igazán extra klasszis ló nincs és nem is volt, viszont mindegyik nagyon jól teljesít. Most jelenleg 20 lóval dolgozunk, nincs közöttünk kedvenc, én soha nem is teszek különbséget köztük. Mindegyikkel egyformán foglalkozom, ugyan úgy dolgozom velük, pontosan ugyan olyan figyelmet kap az összes.

Mit gondol, mi a siker titka, mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen sok győzelmet nyerjen?
– Az első és a legfontosabb, hogy a lovat szeretni kell, enélkül ez az egész nem működik. Azt gondolom, hogy ez egy kőkemény munka, egy életforma. A régiek közül valaki azt mondta, hogy „a ló annyit ad vissza, amennyit kap” és ez szóról szóra igaz. Itt nincs ünnepnap, rossz idő, betegség, szabadnap. Minden nap csinálni kell, dolgozni, tréningezni, ellátni őket és minden ló minden rezdülését ismerni kell. Itt nincs egy sablon, amit ráhúzhatunk akár egyetlen lóra is, hiszen az is változhat, ami egyik évben működött, az a következő szezonban nem biztos, hogy fog.

Mik a tervek a jövőre nézve? Van-e komolyabb célkitűzés?
– Párommal, Komáromi Krisztinával már a kezdetek óta együtt dolgozunk. A jövőben is próbálunk ugyan így dolgozni, ahogy eddig, ugyan ezt a szintet hozni. Aztán ki tudja, lehet meglesz a 600. győzelem is?