Janek Géza (1887-1932)
1887-ben Tóvároson született, szegény családból származott, de nap mint nap az istálló udvaron kullogott a lot után. John Matcalf, a hazánkban dolgozó csalhatatlan szemű és keménykezű angol idomár, 1900-ban Tatán felfedezte istállója számára a mindössze 14 éves lovász növendéket, Janek Gézát. A hozzáértő szem hamar rájött, hogy csiszolatlan gyémántra, őstehetségre bukkant, ezért Angliába küldte tanulni, a Newmarketben dolgozó Waug trénerhez. Janek 1902 szeptemberében érkezett meg a szigetországba, ahol az angol lovászgyerekek nem fogadták barátságosan, kinevették, csúfolták és provokálták. A kis keménykötésű magyar legény azonban nem maradt adósuk, gyakran összeverekedett velük és ezekből a bunyókból általában ő került ki győztesen.
Munkában szorgalmasan lovagolt, de arról szó sem volt, hogy versenyben is felülhessen a nyeregbe. 1903-ban az egyik napon az istálló könnyű terhű lovasa megbetegedett, így a fiatal Janeket két telivérre is kilovasították. Mindkét lovaglását megnyerte, két hatalmas finis után, fejhosszal. A szezont 23 győzelemmel zárta, mellyel az aprentice lovasok (lovásztanulók) ranglistavezetője, championja lett, rekord számú sikerrel. Ez a teljesítmény nem csak Angliában, de a kontinensen is nagy hírnek számított. Szép jövő előtt állt a „Hungarian Red Devil”-nek, azaz a Magyar Vörösördögnek hívott lovas, az angolok szerződést kínáltak neki, de ő nem élt a lehetőséggel és inkább hazaköltözött.
A zárkózott természetű, céltudatos lovas 1904-ben debütált itthon. Az új csillag pazar lovaglásaival és győzelmeivel néhány év alatt elhomályosította az elnehezedő addigi klasszist, Bontát, és felvette a versenyt a kor legjobb amerikai lovasaival. 1909-ben 99 győzelemmel beállította Bonta Ferenc rekordját és champion lett. A finisek 90 %-át ő nyerte, nagyon nehéz volt ellene lovagolni. A botot úgy tudta cserélni, mint egy zsonglőr, ezt nála gyorsabban senki sem volt képes végrehajtani. Tudta, hogy hogyan kell győzni, kezével úgy irányította a lovait, mintha azok csak játékszerek lennének.
A világháború évei az ő pályafutását is kettétörték, ennek ellenére, két évtizeden keresztül szinte egyeduralkodója volt a régió versenypályáinak. A sokszoros champion lovas, állandó istállószerződés nélkül tudta húsz évig konzerválni remek formáját. Pályája utolsó évtizedében tréner és lovas volt egyszemélyben, ekkor jobbára Bécsben és Németországban dolgozott. A ’30-as években azonban már sem a kondíciója, sem az egészségügyi állapota nem volt a régi. Az infláció miatt teljesen elszegényedett, mély depresszió gyötörte, ami miatt 1932-ben teljes idegösszeroppanást kapott, majd öngyilkos lett.
Keszthelyi István (1914-1994)
Lovas szomszédjuk tanácsára, 1926-ban szerződött a Pejacsevich istállóhoz, első versenyét 1930-ban Megyeren nyerte. 1932-ig maradt tanítómesterénél, azután mindig nagy istállók, kiváló idomárjai szerződtették. Átkerült Horthy Jenő kezei alá, ahol 1936-ban lett zsoké. Később Pintér Péter, Hitch György és Hitch Róbert is foglalkoztatta, majd visszakerült az ifjú Pejacsevichez, Jánoshoz. Első nagydíj győzelme 1940-ben Lim-lommal a Budapesti Díj volt, de az igazi áttörést az 1942-ben Botond hátán nyert Derby jelentette. A későbbiekben lovaskarrierje szempontjából jó ajánlólevél, hogy a nagy futtató Dreher Jenő színeit vitte győzelemre.
A II. világháború utáni újjáépítésből is kivette a részét, az elkallódott lovak után megtalálta és a pályára hozta Mariot és Mincit, utóbbival megnyerte a második Derby-jét. Mravik Pálnál sok versenyt nyert, 1949-ben magabiztosan vezette a championátust, de ősszel egy baleset megfosztotta az elsőségtől. 1950-től Wimmer Ferenccel nagyon jó párost alkottak, 1952-ben nekik köszönhetően a verhetetlennek tűnő Caruso nem vitte el a Derby kékszalagját, mert Keszthelyi várásból biztosan verte Tacskóval lengyel ellenfelét. 1956-ban Imi bécsi veresége után egy megbízható lovas kellett legjobb lovunkra, a világon a legtermészetesebb volt, hogy Keszthelyit kérték fel rá. Prágában óriási fölénnyel nyerték meg a Moszkvai Díjat, majd a Kupát. Különösen jó éve az 1957-es, amikor Almáriom-mal újabb Derby-t nyert, majd egy évtized várakozás után, már nem fitalon, összejött neki a megérdemelt champion cím is.
Az ötvenes, hatvanas években a „baráti országok” versenyüzemei között gyakoriak voltak a lovascserék, versenyüzemünket az NDK-ban Keszthelyi képviselte. A kelet-németek nagyra becsülték, sokra tartották és tanultak tőle. 1963-ig lovagolt, majd az év végén utolsó idomárja, a nyugdíjba vonuló Mravik Pál istállóját vette át.
Legnagyobb szakmai sikereit mint idomár érte el, pályafutásának csúcsa egyértelműen Seebirk. Bikhahn fia a Káposztásmegyeri díjban kezdett 1400 méteren, két hét múlva következett a Munka Ünnepe díj (1600 m), majd a távot 400-400 méterenként emelve jöttek a legfontosabb feladatok, az Alagi Díj, majd elérkezve a 2400 méterhez, az Osztrák Derby, és a Magyar Derby. A java azonban még csak ezután következett: Baden-Baden: a Fürstenberg Rennen után győzött a Preis der Stadt Badenben is. Ezen a meetingen egyébként egy napon nyert Seebirkkel a másik klasszisa, Avence, aki összesen négy országban diadalmaskodott: nemzetközit nyert a budapesti meetingen, az NSZK-ban Schwarzwald Rennen, Badener Melile, az NDK-ban Grosser Preis von Leipzig, Lengyelországban a wroclawi meetingen a szocialista országok legjobb mérföldes lovait verte. Idomári bravúr volt tőle kedvenc lova, Muskátli is, aki háromévesen – legmagasabb formájával – késő ősszel 2800 méterre Ménesek Díját, négyévesen pedig 1400-ra Budapesti Díjat nyert. Lovait a távot fokozatosan emelve úgy hozta formába, hogy a kiszemelt nagydíj napjára érjenek topra.
Viszonylag rövid, 1964-től 1975-ig tartó idomári pályafutása alatt 1968-ban, 1971-ben és 1973-ban champion, további hat alkalommal helyezett volt, a tornyoslöbi lovakkal a szezon csaknem minden kiemelt versenyét megnyerte. Abrakmestere legtovább a kitűnő szakember, a mindenki által kedvelt Bozsó bácsi, azaz Hála József volt, míg az utolsó a későbbi eredményes idomár, Házi László. Hiába azonban a hazai és nemzetközi elismerések, korán nyugdíjba küldték. Nem szakadt el a lósporttól, előbb Vadaskerten szakmai tanácsadó lett, aztán közel egy évig Angliában dolgozott. Egy fényes ajánlattal Tornyoslöbre hívták, így ismét idomárnak állt. Pályafutására az 1992-es szezon tette fel a koronát, a tornyoslöbi lovakkal a 20 kiemelt nagyversenyből 15-öt megnyert. Hasonló teljesítmény sem előtte, sem utána senkinek nem sikerült. A következő évet a fárasztó utazások és megromlott egészségi állapota miatt lemondta. Lovak nélkül ezután sem tudott élni, Alagon lejárt az istállókhoz, éppen 30 éve hunyt el.
Bonta Ferenc (1885-1940)
Komárom megyei paraszt családból származik az első nagysikerű magyar síkverseny lovas, akinek elsőként sikerült a külföldiek előtt megszereznie a championátust. Szemere Miklós felfedezettje, aki az elsők között ismerte fel, hogy az amerikai lovaglási stílusé a jövő, ezért sürgősen ki kell képezni az utánpótlást. Szemere 1900-ban Newmarketbe küldte tanulni az amerikai Huggins idomárhoz. 1901 nyarán tért haza, még abban az évben 25 versenyt nyert, majd 1902-ben 99 győzelemmel rekordot felállítva, az első magyar champion lett. Ellenfeleit legyőzte, viszont növekvő testsúlyával nem bírt, így zsoké pályafutása csupán 1906-ig tartott. Fejjel lovagolt, kitűnő finislovas volt, annak ellenére, hogy nem vitt ostort magával lovából a képességet kézzel is kihozta. Hat évre terjedő időszaka alatt 23 győzelmet aratott, utána rövid ideig a Szemere istálló abrakmestere volt.
Nagyon sajnálhatta, hogy nem lovagolhatott többet, mert a szakmának örökre búcsút mondva haza költözött a falujába, ahol egy szép birtokot vásárolt és ő lett a település első gazdája. Népszerű, tekintélynek örvendő ember volt, hamarosan a falu bírójának választották.
Gutai János (1908-1979)
11 éves korában, 1919-ban határozta el, hogy zsoké lesz és egyből Pejacsevich Alberthez került. Csodagyerekként kezdett, lovasként már első évében 53 győzelmet aratott és óriási szenzációnak számított, amikor kezdő lovászfiúként Szent István Díjat nyert. 14 évesen már „krekk” lovasnak számított, így 1926-ban rábízták a kor legjobb lovát Naplopót, akinek nyergében megnyerte első Derby-jét. A csúcspont Baden-Badenben a Fürstenberg Rennen elhódítása volt, amely a két háború közötti korszak legjelentősebb magyar győzelme külföldön. 1926 és1932 megszakítás nélkül champion volt. Tanítómestere 1937-es visszavonulásakor az istállót átvevő fia, Pejacsevich János mellett is kitartott. Később azonban Szigeti Nándorhoz került, és nála maradt egészen 1949-ig. A háború utáni legszebb sikereit Hellas-szal aratta, de sok kínlódással járt, hogy 52 kilós testsúlyát megtartsa. Pályafutása során mindvégig itthon maradt, ami egy ilyen klasszis zsoké esetében egyedülálló. 1926 és 1938 között hétszer volt champion, négy Magyar Derby-jét 1926-ban Naplopóval, 1927-ben Bűvésszel, 1930-ban Csákánnyal, míg 1937-ben Fürstenbrauchhal, prágai Derby-jét pedig 1943-ban Saint Amourral nyerte.
Jellegzetes „Gutai ülése” volt – amelyet messziről fel lehetett ismerni – a többi lovasnál rövidebb kengyellel lapult a nyeregben. Legnagyobb erényének taktikai érzékét, várásra lovaglását tartották, ugyanis mindenkinél jobban tudta, mikor kell indítani.
Kétszer szerepelt másodikként a statisztikában, 1950-től pedig idomárként dolgozott. Gulianarral rögtön bizonyította, hogy nemcsak a nyereg művésze, hanem trenírozni is kiválóan tud. A francia import kanca három évig a pálya legjobbja volt és mindent megnyert. Amikor 1952 őszén ménesbe szállították, Gutai mindenki csodálkozására visszaadta licencét, közölte, inkább lovagolni szeretne. Sztárzsokéként is egy kisebb istállóhoz osztották be, ahol nem állt egyetlen valamire való ló sem. A következő 1954. évi szezont megromlott egészségi állapota miatt már nem tudta elkezdeni, majd három évig nem tartottak igényt munkájára, méltatlan feladatokkal bízták meg. Az idomári engedélyt 1957-ben kapta vissza és a disszidált Gombolai Ferenc lovait vette át. Ismét egy kancával, a gyors kis Mimivel, lmperiál évjárattársával tűnt ki. Miminek 1400-ig nem volt ellenfele, de a jó hendikeposztályba tartozó, klasszis nélküli Zoltánnal is mestermunkát végezve, 1964-ben Magyar St. Legert nyert. Tanítványa Varga Ferenc ülte, akinek ülése és stílusa kísértetiesen hasonlított a mesterére.
1969-ben nyugdíjazták. Szerény, szótlan ember volt, nem tartozott a hangoskodók, törtetők közé. Minden idők legnagyobb lovasművészei között tartjuk számon, és a közepesnél többet nem ígérő csikókkal idomárként is helyt állt. A versenyüzemtől, a telivérektől nyugdíjazása után sem szakadt el.
Schejbal József (1898-1957)
Apja, idősebb Schejbal József hivatását folytatta, aki a századelőn ugrásokon szerepelt. 1910-ben került Szemere Miklós versenyistállójába, majd Pejacsevichnél tanulta a mesterség fogásait. Viszonylag későn, 1917-ben kapott lovaglási engedélyt, a húszas években a Wenckheim lovak vele érték el sikersorozatukat. 1932-ben ezredik győzelmét aratta és ebből az alkalomból az istállótulajdonosok ezüst koszorúval lepték meg, amelynek minden egyes ezüstből készült levelére az általa ült legjobb lovak nevét és győzelmeinek dátumát vésték. Erős finislovas hírében állt, sokoldalúságát bizonyítja, hogy nagyszerű taktikusként “az élen várás mestere” volt. Legjobb évében, 1924-ben Bécsben és idehaza 99 versenyt nyert, összes győzelmeinek száma 1500 feletti. Kilencszeres magyar, hatszoros osztrák, egyszeres jugoszláv champion. Tíz Derby-győzelmével (hat osztrák, két magyar, két jugoszláv) megközelítette Esch Győző rekordját. 25 év alatt hét Trial Stakest nyert (Gyi lovam! – 1925, Brutus – 1927, Bánat – 1928, Avanti – 1933, Cyrano – 1936, Bernadotte – 1938, Pfalzerwald – 1949). 1946-ban itthon eltanácsolták és Bécsben maradt, haláláig ott lovagolt, utoljára 1953-ban nyert Bécsben Derbyt. A négy évtizedes zsoké élet megviselte idegrendszerét és családi élete is zsákutcába került. Ez adta meg a végső lökést, elkeseredésében öngyilkos lett.
