Írta: David Ashforth, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

A Sporting Life-állás új fejezetet nyitott Bernard életében, a nagyközönség ekkor ismerte meg a nevét. A pályákon a rajongói lépten-nyomon meghívták egy italra, amit szinte sohasem utasított vissza. Egy ilyen versenynap után ébredt egy huntingdoni szállodában, egy ágyban Barry Brogan zsokéval és egy ismeretlen nővel. Az újságíró maga sem emlékezett rá, mi történt pontosan, de a pálya igazgatója diszkréten megkérte, ne tegye be a lábát többé a versenytérre annak érdekében, hogy az előző napi incidens ne ismétlődhessenek meg. A szüntelen dorbézolás és élvhajhászat nem hagyott alább. Egy cikkében nem átallotta leírni: „Szeretném megkérni azt a férjes hölgyet, aki legutóbb Lingfieldben a kegyeiben részesített, jelentkezzen a szerkesztőségnél. Szívesen megismételném a múltkori mutatványt.”

A chesteri pálya volt a kedvence. Azt szerette volna, ha hamvait ott szórják szét halála után. Newmarketet nem kedvelte, mert ahogy írta „Itt mindig rájövök, hogy a legcsinosabb és legkönnyebb vérű hajadonok az idomárokat és a milliomosokat részesítik előnyben velem szemben. Ráadásul pocsékok a szállodák. Szerintem Fred Archer azért lőtte fejbe magát, mert máshogy nem tudta volna felhívni a figyelmet a Rutland Arms Hotelben folyó hitványságra, amelyet van képük kiszolgálásnak nevezni.” Gyakran fogadott, és általában sikertelenül. Egy brightoni bukmékernél egyszer megfogadta, hogy a Miss World győztesének 91.5 centiméter lesz a mellbősége. A bukitól 5/2 odds-ot kapott. Vesztére, mert Bernard nyert. Gyakran mondogatta: „Szeretnék arra fogadni, hogy hány vesztes fogadásom lesz, míg végre megnyerek egyet.”

Kedvencei Fred Winter és Lester Piggott voltak. Egy alkalommal ezt írta a közismerten magának való, mogorva és barátságtalan Piggottról: „Milyen ember Lester? Pont olyan, mint amilyen az 50 millió másik ebben az országban, akivel esze ágában sincs szóba állni.” Egyszer Piggott felajánlotta Bernardnak, hogy repülőjén elviszi Newmarketből Newburybe. Az újságíróval madarat lehetett volna fogatni, mindenkinek elmesélte, micsoda megtiszteltetésben volt része. Pár nap múlva kapott egy harmincöt fontról szóló számlát a zsokétól. Amikor Winternél járt Lambournban, a tréner megmutatta neki a lovait. Az elragadtatott Bernard ekkor így szólt: – Olyan gyönyörűek és egészségesek a lovai! – mondta. Hamar jött a válasz: – Igen. Nem azzal töltik az éjszakát, hogy kártyáznak és vodkát vedelnek.

Az ivás volt Bernard legnagyobb gyengesége. A Sporting Life-ban gyakran ezzel a közleménnyel jelent meg a rovata: „Jeffrey Bernard betegsége miatt ma nem közlünk tőle írást.” Akkor váltak el útjaik, amikor egy díszvacsorán beszédet kellett volna tartania, de miután szólásra emelkedett, megtántorodott, és arccal beleesett a levesestányérba. Az est fáradalmait a fogadásnak helyszínt adó szálloda halljában pihente ki az egyik kanapén. Eddigre már napi két palack whisky volt az adagja.

Harmadik felesége rábeszélte ugyan, hogy menjen elvonókúrára, de az sem segített. 1973-ban ez az asszony is elhagyta, és ennek hatására Bernard két évig nem nyúlt a pohárhoz. Írni kezdett a New Statesman című lapba, és felkérést kapott egy kiadótól, hogy készítse el a memoárját. Ebből rögtön tréfát csinált, mert a következő apróhirdetést adta fel: „Megbízást kaptam életrajzom megírására. Ezúton kérem a tisztelt olvasókat, hogy aki tudja mit csináltam 1960 és 1974 között, jelentkezzen az alábbi elérhetőségemen.” A könyv soha nem készült el. Colonal Mad (Őrült ezredes) néven publikált a Private Eye-ban is. Egy alkalommal ezt írta: „Hamarosan felszámolják a lambourni tréningközpontot, a világ legnagyobb őrültek házát, elkerülendő az egész nemzetet megszégyenítő féktelen ivászatot és a legerkölcstelenebb kicsapongásokat, köztük a helyi idomárok kedvenc elfoglaltságát a feleség-cserét.”

1978-tól dolgozott a Daily Express-nek is, és ismét, immár negyedszer, megnősült. A lapban rovatot indított Low Life (Züllött élet) címen. Az itt megjelent írásait „folytatásos búcsúleveleknek” nevezték kortársai. Ekkor költözött Lambourn közelébe a Crane Farmra. Azt találta a legjobb megoldásnak, hogy többé nem ül volán mögé, mert attól tartott, hogy valakiben kárt tesz. Úgy oldotta meg a fuvart a tanyájáról a Queen’s Arms fogadóba, hogy a városból minden nap feladott magának egy levelet, és amikor a postás másnap meghozta, bekéredzkedett mellé a kocsiba. 1980-ban elhagyta negyedik felesége is.

Az évtizedeken át tartó ivás nyomot hagyott a férfin. Cukorbetegséget és hasnyálmirigy gyulladást kapott. 1982-ben ezt írta: „Amikor ma reggel csöngettek, egész biztos voltam benne, hogy a kaszás jött értem, de szerencsére csak a tejesember volt az.” Ekkor már ismét Londonban élt. 1983-ban egy nagyobb társasággal Barbados-ra utazott. Barátaival betértek egy bárba, ahol a pultos Bernard felé fordult, és mindenki legnagyobb csodálkozására ezt kérdezte: – A szokásosat, uram?

Ebben az időben még ötvenes éveiben járó, jó megjelenésű férfinek számított, csak a barátai tudtak egészségügyi problémáiról. Londoni lakásának ajtaján ez a felirat szerepelt: Fiatal Hölgyek Portland Street-i Akadémiája.

Keith Waterhouse színdarabot írt Bernard életéről, amelyet nagy sikerrel játszottak Londonban. Peter O’Toole személyesítette meg az újságírót. A darab Bernard törzskocsmájában a Coach and Horses-ban játszódik.

Az 1980-as években meggyűlt a baja a törvénnyel, egész pontosan az adóhatósággal. Rábizonyították az illegális szerencsejáték szervezés vádját, és komoly pénzbírsággal sújtották. Jellemző, hogy az ügyében nyomozó rendőrök annyira megkedvelték, hogy meghívták a karácsonyi ünnepségükre, amit Bernard a legnagyobb örömmel elfogadott. 1994-ben amputálni kellett az egyik lábát, de még ez sem gátolta meg abban, hogy olyan életet éljen, mint előtte. Hatvanöt esztendős korában érte a halál londoni otthonában 1997 szeptemberében.