/ by /   A nap híre, Interjúk-szakcikkek / 0 comments

Kállai Pál – a szabadság nyomában – I. rész

Írta: Steve Dennis, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

Kállai Pál a megszokott helyén ült a Kincsem Parkban. Minden körülötte forgott. Jó kedvű volt, bár a reggel nehezen indult. Kissé morcosan érkezett a versenytérre, mert kifogyott a kocsijából az üzemanyag. Mégis odaért időben, mert a felesége, Márta, megoldotta a problémát. Hét lovaglása volt aznap. Ott ült a helyén, rajta dressz, a lábán csizma. Jó sanszokat kapott aznapra, a Magyar St. Legerben is remek lovat nyergeltek neki.

Újabb sikeres nap virradt Magyarország legjobb zsokéjára. Hetvenhárom évesen sem talált olyan kihívóra, aki meg tudta volna leckéztetni. Pezsgett körülötte a pálya nyughatatlan világa. Hangok, villanások, energia és izgalom. Imádta ezt a forgatagot, ez volt az ő birodalma. Azonban hirtelen minden elsötétült, és erőtlenül a földre esett.

Halálakor Kállai Pál volt a világ legidősebb aktív versenylovasa. 2006. október 1-jén, vasárnap, még öt futamban lovagolt a Kincsem Parkban, másnap ünnepelte hetvenharmadik születésnapját. Szeptember 24-én mázsált vissza utoljára győztesként. Jócskán túl volt a háromezredeiken, a lóverseny történelemkönyvek szerint. Micsoda teljesítmény! Méltán szóltak róla a hírek világszerte. Ha azonban csak Kállai Pál életkoráról írnánk, hamar véget érne jegyzetünk. Volt már jó néhány java korabeli lovas. Lester Piggott és Bill Shoemaker 58 éves koráig lovagolt, a norvég Trod Jorgensen 61 évesen is nyeregbe pattant, az ausztrál Danny Miller 70 esztendős volt, amikor szögre akasztotta a csizmát. Kállai Pál már rég az Örökkévalóság Díjra készült az elíziumi mezőkön, amikor az amerikai Frank Amonte 75 éves korában utoljára kimázsált. Igaz, ekkor már hat éve nem nyert versenyt.

Kállai Pál kora mellett a legfigyelemreméltóbb, hogy olyan életet élt, amelyre egy hollywoodi rendező csak legyintene, mert az mondaná, ez már túlzás. Szabadságharcos volt, aki elmenekült a kommunista elnyomás elől, nem tudták eltenni láb alól a maffia bérgyilkosai, folyamatosan kijátszott egy elnyomó rendszert, és egy elnök kedvenc zsokéja volt. Négy feleség és öt gyermek gondol rá ma is szeretettel. Magyarországon kilencszer avatták championná és egy egész nemzet néz rá büszkeséggel. Már életében legendává vált, és halála után is az marad.

A Kállai Pálról szóló megsárgult újságcikkek nem teljesen következetesek, pontatlanságokat fedez fel benne a kutató, sok részlet elvész és átalakul a zsurnaliszták keze nyomán. Mi mégis utánajártunk élete dicső történetének. Egy azonban tény marad. A híres magyar zsoké olyan életet élt, mint Hemingway torreádorai, állandóan forrt körülötte a levegő.

Budapesten született, a családja öt éves korában költözött Maglódra, a Budapest melletti kistelepülésre, ahol ma utca őrzi emlékét. Itt ült először lovon, a nagyapja házában. Könnyű lenne azt gondolni, innen egyenes út vezetett a világhírnévig. Kállai esetében azonban semmi sem volt egyértelmű és egyszerű, meg kellett küzdenie a boldogulásért.

Apja ökölvívókémt kereste kenyerét, és azt szerette volna, ha fia is követi a pályán. Pali eleinte még szófogadó fiú volt, így hamar amatőr champion címet szerzett a rinbgen, 103 küzdelméből százat megnyert. Amikor nem az ellenfeleit verte laposra, kezét arra használta, hogy faragjon, rajzoljon és barkácsoljon. A szülei elgondolkodtak, hogy művészeti iskolába írassák. A fiú azonban zsoké akart lenni.

 

A sorsa itt pecsételődött meg. Igazi harcos alkat volt. A kötelek között és azon túl is. A kreativitása sohasem hagyta el. – Kitűnő ezermester volt – emlékszik Kállai Pálné Vojnár Márta, negyedik és egyben utolsó felesége. – Ő készítette a nászágyunkat. Megszerelte a világítást, és játszóteret épített a gyerekeinek. Mindig bütykölt valamit. Szobrászkodott is. Egyszer egy kutyaszobrot faragott láncfűrésszel.

Az egyik legfigyelemreméltóbb képessége az volt, hogy mindenhonnan kereket tudott oldani. Először a szülői házból tizennégy évesen, amikor a fővárosba szökött, hogy zsoké legyen. Az apja érte ment, és visszahozta. Újra meglógott. Az öreg Kállai ismét hazavitte. Másodszor. Hiába, megint elillant. Ezzel a fajta makacssággal már nem tudtak mit kezdeni a szülők, és harmadjára már nem azért ment apja a fővárosba, hogy jól megcibálja Pali fülét, hanem hogy támogatásáról biztosítsa. Bölcs döntés volt, nem mellesleg rengeteg időt és energiát spórolt meg ezzel a család.

Két évvel később, egy verőfényes júliusi délutánon Kállai Pál megnyerte élete első versenyét Pazar II nyergében. A lovat a vágóhídra akarták küldeni, de egy idomár szíve megesett rajta, és magához vette, hogy gyakorolhassanak a tanulói. A lóversenyben oly gyakran előforduló mesés egybeeséseknek köszönhetően napra pontosan ötven évvel később, Kállai Pál Rodrigo hátán megnyerte élete második Magyar Derbyjét.

Kállai remek lovas volt, és gyorsan tanult. Egy évvel pályára lépése után harmadik lett a ranglistán, újabb esztendő múlva második, és a következő szezon végén már championként ünnepelte őt a közönség. Alig múlt húsz éves, amikor egymás után kapta a jobbnál jobb lehetőségeket, egy egész nemzet örömére. Ebben az évben történt, hogy a Mighty Magyars-nak (Hatalmas Magyarok, az Aranycsapat angol elnevezése) nevezett labdarúgó válogatott Puskás Ferenc és Hidegkuti Nándor jóvoltából a Wembley-ben megmutatták Angliának és az egész világnak, hogyan kell futballozni. Az előző évben Papp László olimpiai aranyérmes lett Helsinkinben, és vele együtt a magyar sportolók tiszteletére tizenhatszor játszották el a nemzeti himnuszt.

Magyarország a világ érdeklődésének a középpontjába került, és Kállaira is felfigyeltek. Az előremutató változások azonban negatív irányba sodorták a sportoló életét. Egy sikeres moszkvai versenyt követően, egy túlbuzgó magyar határőr belekötött a zsokéba. Azzal vádolta, hogy a bőröndjében lévő váza és ezüstnemű lopott, nem akarta elhinni, hogy a zöld gyepen nyert tiszteletdíjakat viszi haza. Hamar kitört a patália, és nem először, de nem is utoljára a verekedés. Végül természetesen a hivatalos szervek kerekedtek felül, de a megalázott championnál betelt a pohár. Vissza akarta nyerni a büszkeségét és a szabadságát. Elege lett az önkényből. Elhatározta, hogy megszökik. Két évet kellett várnia a lehetőségre.

Kállai Pálról sok anekdota szól a vérbe fojtott 1956-os forradalommal kapcsolatban, de a többsége költői túlzás vagy újságírói tévedés. Sohasem harcolt az Üllői úton a munkások és a diákok oldalán, sohasem épített macskakövekből barrikádot, sohasem szált szembe a szovjet tankokkal, és sohasem tartották fogva az Andrássy út 60-ban.

Ismerte azonban a szabadság érzését és mindent megtett azért, hogy visszaszerezze azt, amikor el akarták venni tőle. Nyugodtan nevezhetjük szabadságharcosnak. 1956 nyarán, mielőtt a tankok bevonultak Budapestre két zsokétársával Bécsbe utazott. Csak egy ment haza közülük.

– Én nem voltam ott, de jól ismerem a történetet – mondja a hetvennyolc esztendős Vas József, többszörös champion zsoké, kilencszeres Magyar Derby-győztes. – Hárman voltak, de csak a Gelics Miska jött vissza. Kállai és Bocskai Pál leléptek. A nagydíjban Bocskai lovagolta a favoritot, Imit. Azt beszélik, hogy előző éjjel mulatott, de az is lehet, hogy csak nem tudta rendesen kialudni magát. Volt egy ostorcsapás is, pedig Imit sohasem ütötték meg előtte, és Roppant győzött, Geliccsel. A futam után együtt ültek a hotelszobában, és a két Pali eldöntötte, hogy megszöknek. Már készültek rá. Kimásztak az ablakon, és eltűntek az éjszakában.

Kállai verziója, amelyet sokszor elmondott újságírói kérdésre hasonlóan hangzik: – Nem volt útlevelünk, mindenkinek a neve egy papírra volt felírva. Elvették a dokumentumainkat, hogy ne tudjunk lelécelni. Egyik este a barátommal mégis megszöktünk, és elindultunk a német határ felé. Semmit sem vittünk magunkkal, csak a ruhát, ami rajtunk volt.

Gondoljunk Kállaira és Bocskaira a bécsi éjszakában. Nagyon komoly kockázatot vállaltak tettükkel, beláthatatlan következményekkel járt volna, ha meghiúsul a tervük. Elérték Nyugat-Németországot, de a hatóságok nem tudtak velük mit kezdeni. Egy időre rács kerültek, majd visszaküldték a zsoké párost Bécsbe. Az osztrákok szintén tovább küldhették volna őket, vissza a feladóhoz, de végül megengedték nekik, hogy maradjanak. Közben, a dühöngő forradalom alatt a két szökevény egy megbízható embert küldött Magyarországra, aki kihozta a hátrahagyott családokat, így Kállai Pál feleségét, Erzsébetet is.

Ez volt az első lépés. Ezután a menekültügyi hatóságoknál Kállai kérvényezte, hogy az Egyesült Államokba vagy Kanadába utazzon, majd várt, hogy a bürokrácia lassan forgó kerekei mozgásba lendüljenek. Természetesen a várakozás nem tétlenül telt, Kállai Pál sohasem tudott megmaradni egy helyben, ott folytatta, ahol abbahagyta. A következő három év alatt Ausztria vezető zsokéja lett. Közben gyermeke született, és majdnem egy évig kórházban volt, mert tuberkulózist kapott. A lábadozása alatt jött meg az engedély, hogy Kanadába utazzon. Ekkor már 1960-ban járunk. Feleségével és lányával, aki szintén az Erzsébet nevet kapta, elindulhatott nyugat felé, hogy valóra váltsa álmát. Huszonhat éves volt, és végre szabad.

A szabadságnak azonban ára volt, mert elszakadt otthon maradt családjától, a barátaitól és a régi életétől. A Vasfüggönyön nem lehetett áttörni. Vele volt azonban a felesége és a lánya. Az egykori boxoló-zsoké mindent elölről kezdett. Első dolga az volt, hogy felkeresse a Kanadában élő Gombolai Ferencet, akihez egykor Budapestre szökött. A tréner néhány évvel hamarabb unta meg a zsarnokságot, mint ő. Apprentisz korában titokban terjesztett külföldi újságokból tanulmányozták idomárjával az amerikai stílusú lovaglás fortélyait. Mintha tudta volna, hogy egyszer még nagy szüksége lesz rá. A fiatalember hamar beilleszkedett az új közegbe, a stílust már ismerte. A többit megoldotta a vele született tehetség. 1961 júliusában aratta első kanadai győzelmét. Közben az amerikai vízumra várt, mert feltett szándéka volt megismerni az ottani lóversenyzést. Amikor erre is sor került, Kállai elindult az ígéret földje felé. Kis pályákon versenyzett, amelyek mára már bezárták kapuikat: Bowie Park (Maryland), Atlantic City (New Jersey), Liberty Bell, Philadelphia (Pennsylvania). Az Egyesült Államokban is egyre több nyerőt lovagolt, ismertté vált jellegzetes stílusáról és technikájáról, és nem utolsó sorban bátorságáról. Rövid idő leforgása alatt mindenki megismerte a nevét.

Jack Engelhard így ír The Horsemen: Inside Thoroughbred Racing As Never Told Before (Lovasok: A lóversenyzés története, ahogy még senki sem írta le) című könyvében Kállairól: – Valószínűleg ő a legerősebb fickó a pályán. Bármelyiken. Ráadásul van hozzá kiállása is.

Pető Sándor, Kállai Pál kései éveinek tanúja, és egyben jó barátja így emlékszik vissza: – Nagyon erős finise volt Pali bácsinak. Hihetetlenül energikus volt. Még akkor sem adta fel, amikor már nem volt esélye nyerni. Az utolsó pillanatig küzdött, talán még azon túl is.

A kor turfírói azt írták róla, hogy ötvözi magában Bill Hartack és Paul Bunyan minden adottságát. Ez első hallásra nem sokat jelent az olvasónak, de ha utánajárunk, megtudhatjuk, hogy az ötszörös Kentucky Derny-nyerő Hartack rendkívül lobbanékony és ingerlékeny ember hírében állt, Bunyan pedig egy emberfeletti erővel rendelkező favágó, fiktív amerikai folklórhős. Kállai nem lógott ki a sorból a stílusával az amerikaiak közül, mert ő is rendkívül rövid kengyelben, összekuporodva lovagolt, de az ereje mindenki felé helyezte őt. Imádták a fogadók, mindig megkereste a kis emberek pénzét.

Jól ment a sora Amerikában, hamar beilleszkedett a közösségi és a sportéletbe. A Garden State Park (New Jersey) közelében lévő Cherry Hillben házat vásárolt magának. Az estéit feleségével töltötte, és a tévésorozatokból angolul tanult. A nyelvtudása nem mindig volt elégséges a versenypályák zord világában. Egy történet szerint, amelyet jobb lenne nem elhinni, de makacsul tartja magát a lóversenybarátok tréfás történetei között, 1963-ban Kállai Pál lehetőséget kapott, hogy felüljön a kétéves Northern Dancerre. Jó benyomást akart tenni a tulajdonosra, Edward Plunket Taylorra, ezért körbekérdezett a barátai között, mit kell ilyenkor mondani. A kapott választ megjegyezte és begyakorolta, és amikor eljött a nagy nap, hogy bemutassák a híres tulajdonosnak, odaállt elé, és széles mosollyal ezt mondta: – Good morning, c*cks*cker! (Jó reggelt, te f*szsz*pó!) Pont úgy, ahogy elmondták neki.

Kállai Pál sohasem lovagolta Northern Dancert. A történet szerint a lovas, aki gonosz viccet űzött a magyar sztárral igencsak pórul járt. Jó néhány fogát elveszítette miután a feje kikerült a vécékagylóból. Az ilyen és egyre több történetből valóságos legendárium alakult ki Kállai körül, akárcsak Lester Piggottról az óvilágban. Nagyon sok embernek van sztorija Kállai Pálról, és szinte mindegyikben szerepet kap a pofozkodás és a tréfálkozás.

– Nagyon kemény pasas volt – mondja a hetvennyolc esztendős Ron Turcotte, Secretariat lovasa. – Az a tenyeres-talpas fajta. Testes, de könnyű, és nem félt a bunyótól. Ha valaki nem nézett rá jó szemmel az öltözőben, hamar elcsattant egy pofon. Különben nagyon kedves fickó volt, de az a fajta, akivel senki sem akart ujjat húzni. Egyszer a Bowie Parkban az egyik zsoké fejbe verte a kobakjával, már nem tudom miért. Paul kiegyenesedett, és megcsóválta a fejét. A krapek tudta, hogy bajban van, és elszaladt. Ő utána ment, és amikor elkapta eszeveszett módon püfölni kezdte. Még most is verné, ha a biztonsági őrök le nem szedik róla. Mindenki tudta, hogy nem szabad vele kikezdeni. Egyszer nekiszorított a barriernek. Nagyon bepipultam rá. Az öltözőben odamentem hozzá, és a szemébe mondtam, hogy ne merészelje még egyszer ezt tenni velem. Erre csak ennyit mondott: Ronnie, nem akarsz te velem verekedni. Boxolt, cselgáncsozott, és volt egy nézése, ami gyakran elég volt ahhoz, hogy ne fajuljanak el a dolgok. Örülök, hogy nem csaptunk össze, én húztam volna a rövidebbet.

Vas József is megerősíti mindezt: – Senkitől sem félt. Egyszer két testvér nekiesett Pesten, az öltözőben, mert azt mondták, az egyiknek szándékosan nekiment verseny közben. Nem emlékszem már rá, hogy ki nyert, de tudom kire fogadnék, még kettő az egy ellen is.

Egy másik sztori arról szól, hogy Kállai új pályára érkezett, ahol még sohasem lovagolt. Megkérdezte a mellett öltöző zsokét, ki a nagymenő, ki hiszi magát a legerősebbnek. Megkapta a nevet, és amikor a lovas belépett az öltözőbe odalépett hozzá, és szó nélkül fejbe verte a csizmájával, amiben még benne volt a sámfa. Onnantól fogva mindenki tudta, ki a főnök. Nemcsak a zsokékkal bánt így. A Garden State Parkban egyszer átmászott egy három méter magas falon, hogy elkapjon egy fogadót, aki kritizálni merte. Hiába, egy harcos mindig harcos marad. Az 1970-es években ismét ringbe szállt. Délután a Garden State Racetracken lovagolt, este Philadelphiában boxolt. Számos sikert elért harmatsúlyban, zsoké kollégájával, Ralph Bakerrel is megvívott. Ekkor már jó neve volt a versenytereken. Az ügynöke, Little Joe Verrone, azon kevés emberek egyike, aki még Kállainál is alacsonyabb volt, gondoskodott róla, hogy foglalkoztassák.

Kállai Pál nem volt Shoemaker, Cordero, Baeza vagy Pincay, még csak Turcotte-hoz sem lehet hasonlítani, de ő volt a következő kategória első embere. Majdnem minden évben nyert száz versenyt, 1966-ban 186 alkalommal száguldott át elsőként a célvonalon. Sohasem nagydíjat, de rengeteg sikere volt a Monmouth Parkban, a Laurel Parkban és a Garden State Parkban. A legjobb évében, 1966-ban lehetőséget kapott a Kentucky Derbyben, de Quinta nem a világ legjobb lova volt, és csak tizenkettedikként értek célba. Nem sokkal később hetedik lett a Preakness Stakes-ben Exceedingly nyergében.

 

Ezen a szinten azoban nem az eredmények számítanak. Ott volt Amerikában, a Churchill Downs szabad levegőjét szívta. A budapesti fiú, a szabadságharcos, tíz évvel azután, hogy kimászott egy bécsi szálloda ablakán.

Boldog volt, és pontosan annyira meg volt győződve az Amerikai Álom valóságáról, mint Jay Gatsby, F. Scott Fitzgerald regényében. Egy gond van csupán az álmokkal. Az ember néha felriad, és sötétség veszi körül.

(folyt. köv.)