Írta: David Ashforth, Racing Post. Fordította és szerkesztette: Kovács Botond.

A komoly hagyományokkal rendelkező The Sporting Life című brit lóverseny szaklap 1970. október 3-án egy zseniális újságírót emelt soraiba. Ekkor jelent meg Jeffrey Bernard első cikke az újságban, és egy éven át írásai teljesen új színt vittek az addig megszokott tudósítások, riportok és hírek közé. Csupán egy éven át, mert tizenkét hónap elteltével kitették a szűrét a szerkesztőségből. Olyan hangnemben írt a lóversenyről, mint addig és azóta senki. Sértődötten, tiszteletlenül, mintha egy utolsó pennyjét is elvesztő, rossz fogadó ragadott volna tollat. Nem kímélte a szakma szereplőit. Kíméletlenül kritizálta a kisebb-nagyobb szélhámosságokba keveredő trénereket és lovasokat, főként azokat, akik túl sokat képzeltek magukról. Sorai között megjelent a lóverseny addig tárgyalatlan arca is, amelyről szakértőként mindig szívesen értekezett: a gyönyörű nők, az ivás és a szerencsejáték. Nem szeretnénk rontani sportunk imágóját, ezért megjegyezzük, mindez már a múlté, napjainkra családi szórakozássá vált a lóversenyzés szerte a világon, így a Kincsem Parkban is. Az alábbi sorokban leírt eseményeket elseperte a történelem.

Jeffrey Bernard 1932-ben született Londonban. Apja ismert építészmérnök volt, édesanyja népszerű operaénekes. Oliver bátyja költő lett, Bruce fotóművész. A legkisebb fiú Jerry néven látott napvilágot, de neki ez nem tetszett, és kora gyermekkorától Jeffrey-ként ismerte őt mindenki. A jó nevű Pangbourne College-ban kezdte meg középiskolai tanulmányait. A brit arisztokrácia és a felső középosztály küldte fiait a bentlakásos intézménybe, amely tengerésztiszti kadétiskola volt, és egyenes út vezetett onnan a híres Britannia Royal Naval College-ba, Dartmouth-ba. Jeffrey azonban nem tudott beilleszkedni a közösségbe, ezért tizenhat esztendős korában eltanácsolták.

Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy 1948-ban egy barátjával Goodwoodba szökött, ahol jelentős összeggel megjátszották a Dramatic nevű lovat. Ezzel még talán nem is lett volna probléma, de a pénzt az iskola titkárságáról lopták. Igen komoly, de máig ismeretlen összeg, 150 tanuló 237 heti apanázsa vándorolt a bukmékerek zsebébe. A botrányt elkerülték, de az igazgató rövid egy levélben értesítette a szülőket: „fiuk pszichológiailag alkalmatlan a panbourne-i életre és nevelésre”.

Jeffrey nem tehetett mást, visszaköltözött Londonba, ám onnantól kezdve kicsúszott a lába alól a talaj. Belecsöppent a Soho forgatagába, és megismerkedett az alkohollal és a test örömeivel. Alkalmi munkákból tartotta fent magát, amelyek természetesen köszönőviszonyban sem voltak neveltetésével és családi hátterével. Volt bokszoló, kőműves segéd, mosogató, szénbányász, modell, hintáslegény a vidámparkban és díszletező az Old Vic-ben, de onnan is kidobták, mert állandóan részeg volt. Innen Franciaországba sodorta az élet, ahol belekóstolt a szórakoztató iparba. Új munkakörében a párizsi Folies Bergère-ben a táncosnők mellbimbójára ragasztott csillagokat. Mivel rendkívül jóképű fiatalember volt, keresetét gyakran egészítették ki kisebb-nagyobb ajándékok és soha vissza nem térítendő kölcsönök, amelyeket tehetős idősebb hölgyektől kapott. Voltak, akik azt állították, hogy idősebb uraktól is elfogadott apróságokat, de ezt Jeffrey egész életében következetesen és a leghatározottabban tagadta. A megnyerő személyiségű, sármos fiatalember nagyvilági életet élt, és rengeteg híres barátra tett szert. Állandó ivócimborái közé tartozott Francis Bacon és Lucien Freud festők, Dylan Thomas író-költő, Peter Cook, Tony Hancock és Sir John Hurt, színművészek, és egy alkalommal még Marlene Dietrich is.

Az ötvenes években megnősült, de hamar elvált. Második felesége, Jackie Ellis tanácsára fotózni kezdett, és volt is hozzá érzéke, mert 1962-ben megbízást kapott egy Soho Night and Day (A Soho éjjel és nappal) című fotóalbum elkészítésére. A feladattal együtt száz font előleg is járt, amelyet Bernard tíz pörgetés alatt elveszített a rulettasztal mellett. Felesége végül elhagyta, ezért öngyilkosságot kísérelt meg. Nem az elsőt élete során. Barátai számtalan alkalommal kisegítették, és a szárnyuk alá vették, ám ezt nem mindig hálálta meg. Pontosabban soha. A kapott kölcsönöket nem adta vissza, sőt, elcsábította Peter Cook feleségét.

1964-ben kapta első újságírói állását a Queen magazinnál, ahol a lóverseny rovatot bízták rá. Ott sem volt sokáig maradása. Egy alkalommal azzal bízta meg a főszerkesztő, hogy készítsen interjút a kor híres tipszterével Ras Prince Monoluluval. A „Herceg” becenéven ismert közkedvelt néger celeb az 1920-as évektől fogva ismert alakja volt a brit lóversenyzésnek, és valóságos intézménnyé nőtte ki magát. A tarkabarka ruhás, harsány embert azonnal észre lehetett venni a versenytéren. Azt állította magáról, hogy az abesszin (ma Etiópia) falasa törzs királya, de valójában St. Croix-ban született Dán Nyugat-Indiában (ma Amerikai Virgin-szigetek), és Peter Carl McKay volt a neve. Szülei versenyló tenyésztéssel és futtatással foglalkoztak a karibi államban. Prince Monolulu éppen kórházban feküdt. Bernard meglátogatta, és az interjú előtt egy szem bonbont tett a nyolcvan éves férfi szájába, aki véletlenül félrenyelt, és megfulladt. A brit krónikások feljegyezték azt a bizarr részletet is, hogy az édesség márkája Black Magic volt.

1966-ban Bernard ismét megnősült. Ebből az évből az maradt emlékezetes, hogy újdonsült arájától kölcsönkért száz fontot, és meg sem állt vele Epsomig. A derbyben eredetileg az 5/1-hez adott Charlottownt, a Lady Zia Wernher néven is ismert, Anasztázia Mihajlovna grófnő, I. Miklós cár dédunokájának lovát akarta játszani, de útközben meggondolta magát és Sodiumra tette fel az összeget. Pedig jó volt az eredeti ötlet. Charlottown az ausztrál Scobie Breasley-vel nyergében fényes sikert aratott.
Később úgy tűnt, Jeffrey Bernard sorsa jóra fordul. A Town magazintól is rendszeresen kapott munkát, sőt, exkluzív interjút bíztak rá. A Dorchester Hotelben a kor díváját, Raquel Welch-et kellett meginterjúvolnia. Ez a küldetés sem ment zökkenőmentesen, mert a csélcsap zsurnaliszta figyelmét annyira lekötötte a művésznő dekoltázsa, hogy a teát ráöntötte a szendvicsére. Történhetett volna azonban nagyobb baleset is. Mint például 1971-ben az ascoti mítingen, amikor Bernard lehányta Erzsébet anyakirályné cipőjét.

(Kiemelt képünkön: Marlene Dietrich. Ezt a felvételt is közöljük ellenállhatatlansága miatt.)

(Folyt. köv.)