Írta: Kovács Botond.

Július 25-én, szombaton futották meg Ascotban a brit versenykalendárium egyik legrangosabb versenyét, a King George VI and Queen Elizabeth Stakeset. Bizonyos szempontból kijelenthetjük, hogy a legrangosabbat, hiszen Epsomban csak háromévesek indulhatnak, de ezen versenyen az idősebb lovakkal is összemérheti tudását a derby-évjárat a klasszikus, másfél mérföldes távon. Legalábbis általában, mert idén nem így történt, de ne szaladjunk előre.

A King George nem Anglia legrégebbi versenye, de ez sejthető az elnevezésből. Az ötlet, hogy egy nemzetközi figyelemre is igényt tartó futamot rendezzenek Ascotban (mintha nem lett volna már addig is épp elegendő) Crocker Buteel őrnagy adta, aki az ascoti pálya versenytitkára volt (clerk of the course). A derék veterán két versenyt vont össze, hogy megalkosson egy harmadikat: a hároméveseknek két mérföldre kiírt King George VI Stakes és a másfél mérföldes Queen Elizabeth Stakes egybeolvadásából született az hosszú nevű verseny. Első alkalommal 1951-ben álltak starthoz a telivérek. Abban az évben Nagy-Britannia azzal kívánta megmutatni, hogy túl van a háború gyötrelmein, hogy nagyszabású nemzeti kiállítást rendezett Festival of Britain néven, amely ráadásul pont egybe is esett az 1851-es Világkiállítás centenáriumával. Bár London egy része még mindig romokban hevert, ám ennek ellenére a jó nép a béke és prosperitás levegőjét lélegezhette ismét. A végóráit élő Birodalom még egy utolsót csillant, minden polgár jogosan gondolhatta, hogy egy kiválasztott nemzet tagja, egymást érték a nagyszabású ünnepségek, és mi is lett volna méltóbb befejezése egy hosszú, a nemzeti összetartozást, Britannia nagyságát hirdető ünnepségsorozatnak, mint egy új verseny Ascotban?

Talán csupán az 1951 októberében ismét kormányt alakító Winston Churchill nem örült a nagy felhajtásnak, csak ő moroghatott szivarját rágcsálva, egy pohár brandyvel kezébe. Sir Winston a tettek embere volt. Megígérte a nemzetnek, hogy megnyerik a háborút („we shall never surrender” – „soha nem adjuk meg magunkat”) és valóban így lett, és egyetlen szavára vasfüggöny ereszkedett Európa keleti és nyugati része közé. Nem érdekelték a talmi külsőségek, a propagandát nehezen tűrte. Első intézkedései között volt a Világkiállítás londoni helyszíneinek lebontása a fesztivált követően.

Ennek ellenére remek fogadtatásra talált az új verseny, már csak azért is, mert VI. György rendkívül népszerű uralkodó volt, talán az első a monarchia évezredes történelmében, akit maguk közül valónak éreztek az alattvalók. Az Albert néven született király (dédnagyapja, Szász-Coburg-Gothai Albert herceg halálának harmincnegyedik évfordulóján, 1895. december 14-én látta meg a napvilágot) úgy cseperedett fel, hogy nem lesz belőle koronás fő. Mindezt egyáltalán nem bánta a beteges, szégyenlős és dadogása miatt gátlásos fiatalember, aki az államelmélet, diplomácia és egyéb intrikák helyett sokkal szívesebben foglakozott a tudományokkal és a lovakkal. York hercegeként boldogan élte mindennapjait szerelmével, Lady Elizabeth Bowes-Lyonnal, a későbbi anyakirálynéval, aki jegyességüket megelőzően két évig tartotta kétségek között Albertet, és többször kikosarazta, mire végül elszánta magát, hogy felségül megy hozzá.

VI. Györgyről meg kívánjuk jegyezni továbbá, hogy ő volt az utolsó brit uralkodó, aki az India Császára és az Írország Királya titulusokat viselte, és ő volt az első, aki egy jamaicai utazása során páros teniszmeccset játszott egy négerrel.

A gyönyörű életkort megért Erzsébet anyakirályné szintén mindig a népszerűségi listák élén állt, eleinte azonban el kellett viselnie, hogy arisztokrata származása ellenére (I. Róbert skót királyra vezette vissza családja eredetét) commonernek, vagyis közrendűnek tekintsék az udvarnál, hiszen skót volt. A házasságba csak azért egyezett bele V. György, hogy érzékeltesse a Windsor-ház rugalmasságát, és különben is, nem Bertie (VI. György király bizalmas, családi körben használt neve) volt a trónörökös. A mindig mosolygó Elizabeth-nek, a nép által Smiling Duchess-nek (Mosolygó Hercegnő) hívott hercegnőnek, aranyból volt a szíve. Fütyült az udvari merevségre, a karót nyelt udvaroncok és előkelőségek hajbókolására.

Amikor Frankie Dettori egy verseny előtt, áthágva minden szabályt kezet csókolt neki, csak kacagott. Erzsébet anyakirályné ideje jelentős részét szenvedélyének, a lóversenyzésnek szentelte, mindennapos vendég volt a sandringhami Királyi Ménesben, szolgálói rajongtak érte. Amikor lova, Devon Loch a Grand National célja előtt nyerő pozícióból felbukott (pontosabban minden ok nélkül szó szerint elterült) 1956-ban, csak ennyit mondott kicsit szomorkásan, ám egyetlen zokszó nélkül: „That’s racing, I suppose.” (Ilyen a lóversenyzés, úgy vélem.)

Szomorú ténye a történetnek, hogy György csak egyszer láthatta a King George VI and Queen Elizabeth Stakes-t. 1951-ben az Evan Williams idomításában álló, Charlie Elliot által lovagolt Supreme Court sikerének tapsolhatott a talált király, aki fivére VIII. Edward lemondásának köszönhette a koronát. Edward (akit egyébként Davidnek hívott a család), inkább feleségül vett egy kétszer elvált amerikai nőt, mint uralkodó legyen, önkéntes száműzetésben élt már ekkor. II. Erzsébet azonban méltó utóda rövid ideig regnáló apjának, és a mai napig vigyázó tekintete ügyeli a futam megszervezésének minden részletét.

A verseny legsikeresebb lovai Dahlia és Swain voltak, akik két egymást követő évben, 1973-1974-ben és 1997-1998-ben hódították el a trófeát. A legeredményesebb zsoké Lester Piggott: Meadow Court (1965), Aunt Edith (1966), Park Top (1969), Nijinsky (1970), Dahlia (1974), The Minstrel (1977), Teenoso 1984. A galopptörténelem kiemelkedő lovait látjuk azon a listán is, amely a tréner rekorderek teljesítményét mutatja. Sir Michael Stout hat sikert tudhat magáénak: Shergar (1981), Opera House (1993), Golan (2002), Conduit (2009), Harbinger (2010), Poet’s Word (2018). Michael Tabor hatszor vehette át a győztes ló tulajdonosának járó értékes tiszteletdíjat: Montjeu (2000), Galileo (2001), Hurricane Run (2006), Dylan Thomas (2007), Duke of Marmalade (2008).

Aki 2006-ban látta utoljára a King George-ot még emlékszik rá, hogy a teljes név így hangzott: King George VI and Queen Elizabeth Diamond Stakes. A „diamond” kikerült azonban a névből, a dél-afrikai gyémánt kitermelő vállalat, a De Beers nem szponzorálja már a versenyt. Ezzel csaknem negyedszázados hagyomány szakadt meg. A mai támogató a Quipco.


Két héttel ezelőtt még pazar sztárparádét láthattak a nevezéseket olvasó turf-rajongók, ám azóta sok minden megváltozott, a tulajdonosok nem merték vállalni a megmérettetést a címvédő szuper kancával, Enable-el, aki sem 2017-ben, sem tavaly nem talált legyőzőre a King George-ben. Sőt, úgy tűnik majdnem mindenkinek inába szállt a bátorság, hiszen csupán két vetélytársa maradt szombatra.

A John Gosden tréningjében álló Enable eddigi teljesítményéről csak szuperlatívuszokban beszélhetünk. Tizenhat startjából tizenhármat megnyert, kétszer volt második és egyszer harmadik. Legnagyobb sikerei közé tartozik az Epsom Oaks, az Ír Kancadíj, a Breedrs’ Cup Turf és kétszer a Prix de l’Arc de Triomphe megnyerése. Mindeközben 10.5 millió fontot keresett Khalid Abdullah hercegnek. Idei első futására kikapott ugyan Gaiyaath-tól az Eclipse Stakes-ben, de a bukmékerek így sem mertek 8/15-nél hosszabb árat ajánlani győzelmi esélyeire (egészen péntek estig, az időpontnak még jelentősége lesz).

Enable mindkét ellenfele Aidan O’Brien istállójából érkezett. A legesélyesebbnek Japant tartották a könyvesek. A pej mén legfényesebb sikerei a 2019. évi yorki International Stakes-ben (Chrystal Oceant verte fejhosszal), és a longchamp-i Grand Prix de Paris-ban születtek. Az Epsom Derbyben csupán fél hosszal lett harmadik istállótársa, a nyerő Anthony Van Dyck mögött. A flamand származású festőről elnevezett klasszist most is itt találtuk egészen péntek estig, amikor egy állatorvosi vizsgálat után O’Brien mester szűkszavú közleményben lejelentette Epsom Derby-nyerő és Ír Derby második helyezett lovát. Sovereign a tavalyi Ír Derbyben elért sikere óta csupán egyszer futott, még hozzá idén, egy curragh-i Group 3-as harmadik helyezéssel melegített Ascotra. Enable nyergében Frankie Dettori ült, Japant Ryan Moore lovagolta, Sovereignt William Buick kapta, a champion Oisin Murphy Anthony Van Dyckra mázsált volna ki. (Hajnalban még ránéztünk a programra, hátha match-race vagy walk over lesz, de nem így történt.) Közben Enable odds-a 2/5 re süllyedt, Japan 4/11-t ért, Sovereignt outsiderként (!) 12/1-n jegyezték.

O’Brien mester eddig tizenkilenc lóval, összesen harmincháromszor próbálta legyőzni Enable-t, és ez a helyzet szombaton sem változott meg. Sovereign (12/1) és Japan (5/2) csatlakozott a listához. A viszonylag eseménytelenül zajló futamban az indítás után Sovereign ment el vezetni, és komoly iramot diktálva több hosszal elköszönt a mezőnytől a szakadó esőben. A második pozícióban Enable (4/9) galoppozott, szorosan mögötte Japannal. A célegyenesre fordulva Sovereign előnye hamar elfogyott, Buick dolgozni kezdett a nyeregben, Dettori alatt azonban csak sétált John Gosden kancája. A sokáig esélyesnek vélt Japan erejét felőrölte a tempó, Ryan Moore ennek ellenére nem adta fel a küzdelmet. A távoszlophoz érve Enable könnyedén élre tört, és pazar stílusban öt és fél hosszal nyerte a versenyt Sovereign előtt. Japané lett a harmadik díj.

Bátran kijelenthetjük, Enable a világ valaha élt egyik legjobb kancája, és ha idén harmadszor is megnyeri a Prix de l’Arc de Triomphe-ot, felér Kincsem magasságába.

(Kiemelt képünkön: VI. György király és Erzsébet királyné.)

A futamot az alábbi linkre kattinva tekinthetik meg: